Éjszakai járat

Felszálltam, és körülnéztem.

Nem volt más, mint amire számítottam, részegek mindenütt és fura alakok, hol kopaszok, hol az a tipikus "ijesztő" haj, hogy mást ne mondjak, és valahol a csöndes kis "figyelők" is álltak, zsebre dugott kézzel.

Meg persze a "civilek".

Igyekeztem a lehető legjobb féle részegek közelébe férkőzni, természetesen senkivel se teremteni szemkontaktust, mereven figyeltem a padlót, míg kikerestem a táskámból a könyvet, amit olvastam.

Megszólalt hátulról egy mobil telefon, természetesen nem azért, mert a világból valahonnan azt a számot tárcsázták, hanem csak "miért ne hallgassunk a spanokkal részegen tömegközlekedési járműn zenét" alapon. Természetesen, a lassan elkerülhetetlenné váló konfliktus, amit az "éjszakain" megtalálhatunk, máris elkezdődött:

- Hallkiccsad má' le! Otthon érzed magad, köcsög?

- Mit szósz bele faszfej? Komolyan mondom, duguljál el.

Nem részletezném, szerintem ehhez hasonló dolgokat legtöbbünk tapasztalt.

Eközben a busz első felében két szerencsétlen, buliból hazaigyekvő lányt találtak be, ugyan már, nem akarnak-e aznap este "nemotthon" hálni. Persze a lányok köpni nyelni nem tudtak, zavartan nevettek és próbáltak valami nemleges választ kipréselni a szájukon. Miután eleget röhögtek a "vendégszerető" szereplőink, leszálltak, és a két lány, mint akik a mennyország kapuján lépnek be, olyan arckifejezéssel lazult el minden porcikájuk.

De hogy kiálljak én azért a két lányért? Akit, már majdnem szexuálisan zaklatnak egy tömegközlekedési járművön? Még a végén engem ütnek be. Nem keveredek semmi olyanba. Felőlem aztán meg is erőszakolhatják őket, nem segítek. Hát meg vagyok én őrülve?

Aztán megérkeztünk az egyik csomóponthoz a városban. Persze nagy a lökdösődés, mindenki fél hogy tovább viszi a busz, aztán az "éjszakai" az nem jár, csak óránként. A lökdösődésben egyik fiatal rálépett egy érett férfi lábára, aki hatalmas szitkozódásba kezdett ezzel kapcsolatban:

- Fasz kivan már, hogy nem lehet normálisan utazni ezen a geci buszon! És rálépnek az ember cipőjére, aztán még bocsánatot se kér. Hát a kurva életbe, hogy ilyen emberek léteznek.

Ezt vagy 3 megállón át hallgatjuk, utastársai, páran kuncognak, de mivel igen ijesztő külseje volt az illetőnek, ezért inkább mindenki hagyta annyiban. Ám egy ember csak nem bírt magával a tömegben. Megszólalt, hogy biztos véletlen volt, ne kiabáljon már. Fel is kaptam a fejem, hogy ennyire nyugodt, rendes hangot hallottam. De aztán rögtön megbánta az illető, mert 3 nagy gorilla állta körbe az ülését, és különböző módon invitálták le a buszon, és egyéb testi sértéssel fenyegették. Ám valahogy a Sors ismét a "civilünknek" kedvezett, a 3 gorilla leszállt a következő megállónál. A férfi a lányokat megszégyenítő módon könnyebbült meg: szinte hálát adott az égnek, hogy folytatódott ez a szóváltás.

Persze mindenki félfüllel hallgatta. Senki se mert beleszólni. Megszoktuk már. És amíg nem belém kötnek, addig nem is érdekel. Fogom én magam bajba sodorni, ha nem feltétlenül kell? Fogok én bűnözőkbe belekötni, akik késsel fenyegetnek valakit? Hát meg vagyok én őrülve?

Persze fennhangon folyik a beszélgetés a részegek között is. Szó kísér szót, és valaki kiadja magából az előző esti vacsoráját. Az emberek félrehúzódnak, köhögnek, öklendeznek a láttára. De senki, senki nem segítene. Undorító ember, miért segítsek én neki? Nem kell nekem összekoszolnom a cipellőmet, hiszen tegnap sikáltam ki fényesre. Amúgy is, ő baja, hogy részeg lett. Majd most megtanulja. Megérdemelte. Hopp, lefordult a székéről, bele a saját hányásába. Úgy kell neki. Segíteni? Hát meg vagyok én őrülve?

Végül megérkezem a végállomásra. Leszállok a buszról, több ember társaságában, persze a táskámat erősen magamhoz szorítom, hátha valaki kiszemelt a buszon. Félek. Gyors léptekkel török magamnak utat a hóban, és magamhoz szorítva a kabátot is már, haladok előre a mínuszokban, miközben azon gondolkozom, milyen jó, hogy ilyen hideg van, talán nem állítanak meg az utcán, és kötnek belém, rabolnak ki.
Fellélegezve lépek be a társasház ajtaján. Ma se kaptak el. Összerezzenek a gondolatra, hogy a társaimmal történhetett valami, hiszen ők is éjszakaival mentek, elmondok értük egy leheletnyi imát, és felfutok a lakásomra.

Igen, hívhattok paranoiásnak. Nevezhettek hipokritának. De senki se mondja nekem, hogy nem vagyunk mindannyian őrültek.

Szerette őt

Sose gondolta volna, hogy egyszer ez a pillanat is elérkezik. Sose gondolta volna, hogy valaha ez megtörténhet. Hinni se akart az életnek, nem akart, hisz mindig is azt hitte, azért kaptuk, hogy akadályokat küzdjünk le, és harcoljuk magunkat a halálba. Senki se mondta, hogy boldog is lehet.
Szerette Őt.
A tánc után meghajolt a lány előtt, és kezetcsókolt. Kintről a bazsarózsa illata áradt be a nyitott ablakokon át. A zene felcsendült újra, egy más dallamot játszott a zenekar. Vége volt a táncnak. Így az immáron valódi férfi ellépett a lány mellől, és hagyta, hogy más kérje fel, de egy pillanatra se vette le a tekintetét a lány gömbölyű arcáról, és tejfölszőke hajáról. Az egyik ablak mellé dőlt és nagyon szippantott a levegőbe, a testét átjárta a rózsa illata, és ezzel a szerelem érzése tódult szét a lelkében.
Szerette Őt.
A levegő egyre elviselhetetlenebbé vált, az olcsó kölni és az izzadságszag egy olyan elegyet alkotott, ami már-már fojtogatóvá vált, így a fehérruhás férfi úgy döntött kilép az ajtón, de ekkor egy női kar simult az ő karjába. A lány mosolygott rá, és tekintetét a két zöld szempárba fúrta. Nem kellettek szavak, ez már teljesen másról szólt.
Szerette Őt.
A nyári este frissitően hatott a fiatal párra. Némán, szótlanul, egymásba karolva sétáltak a rózsakertben, amíg nem értek el egy kis parkba. A lány ekkor elengedte a férfit és szorosan magához ölelte. Ez minden szónál többet jelentett, a férfi teste megfeszült, és abban a pillanatban el is ernyedt.
Szerette Őt.
A telihold ezüstös fénye körülölelte az fiatal párt. Távolból zene szólt, és társalgás, csörömpölés, koccintás, nevetés. De ez semmit se számított, itt csak ők voltak, ketten. A közelben tücskök húzták a nótájukat, és a pár kibonatkozott az ölelésből. A lány felnézett, a fiú lehajolt. Ajkuk egymáshoz értek, és a szívük egyszerre dobbant.
Szerette Őt.
A csókot egy hangos kiáltás törte meg. Megérkezett a dagály. Nincs több keresnivaló itt, menni kell, most, tüstént, míg szél és dagály van. A férfi ekkor lehúzta az ujjáról a gyűrűjét és a lány kezébe húzta. Nem mondott semmit, hátatfordított a lánynak, és szó nélkül otthagyta. Nem akart hátranézni, nem akarta látni a lány könnyeit, nem akarta a sebét még mélyebbre tágítani, de valahol reménykedett, hogy a lány még utána kap, nem engedi elmenni. De tudta... A lány
Örökké Szerette Őt.