Stanley

Egy újabb szokásos nap az iskolában. Szinte már megszokta a folyamatos átveréseket, heccelődéseket, a szívatásokat amiknek célpontjában mindig ő állt. Amint belépett az iskola azon emeletére, ahol volt az órája, már is hallotta a felcsendülő, félig mutáló hangot a folyósó végéről:

- Hé! Nem megmondtam, hogy ha meg bejössz az iskolába, nagyon megjárod?!

Ez volt Jack. Jack, az örök ripacs. Ő volt a "legmenőbb" srác, az iskola legszebb nőjével járt, és a szülei gazdagok voltak. Az apukájának is biztos fekete öve volt karatén. Az igazi baj ott kezdődött hogy Jack maga is koránál jóval fejlettebb testtel rendelkezett, nem mondaná senki igazán jóképűnek se, de magas volt és izmos. Természetesen sosem nyúlt közvetlenül Stanleyhez. Legalábbis úgy nem, hogy a tanárok lássák. Stanley rá se hederítve, sokásosan bedobta az öltözőbe lestrapált dzsekijét, amelyben már jártak pókok, és ami csak folyik, és megtalálható volt az iskola területén (kakaó, kóla, joghurt, tejföl, stb.) szinte mindegyik megjelent már vagy a zsebeiben vagy a felszínén. Természetesen a harmadik új kabát után már Stanley szülei pénztárcája se bírta az örökös heccelődést, így Stanley válogathatott rosszabbnál rosszabb állapotú dzsekik közt.

Azonban miután beleült egy adag nutellába, és le lett öntve ma is kólával, és a szendvicsébe zsírkrétát tettek (ahogy Stanley azt már lassan megszokhatta), egy igazán furcsa és váratlan dolog történt. Miközben Stanley a menzán fogyasztotta (természetesen egyedül) az ebédjét, szokásosan Jack és a barátai, Johnny, Jack igazi talpnyalója aki az ész volt a csapatban, és Igor, a nagy orosz mamlasz közelítettek, hogy ráborítsanak valamit Stanleyre.

- Vajon ma mi lesz? Tejföl megint? Vagy Johnny levese? Ma mit találnak ki? - tűnődött el Stanley, amikor hirtelen valami a nyakába borult. De ez nem tejföl volt és nem leves: annál sokkal büdösebb, és hígabb. Stanley pillanatokon belül húgyszagú lett, és természetesen (néhányan félelemből) ismét az egész menza röhögött Stanleyn. Ilyen még nem volt. Stanley megkövülve ült étele fölött, ami tocsogott a vizelettől.

- A kutyám üdvözöl, Stanley! - röhögött Jack, és mint aki jól végezte dolgát indult is volna ki a menzáról, amikor valami nagyon különös történt, ami eddig sosem történt meg. 

Egy végzős fiú, olyan középmagas, nem túl kidolgozott testtel, szőke hajjal és kék szemmel, izzó tekintettel nézett a három srácra. 

- Kérjetek tőle bocsánatot! - kiáltotta, és egyszerre az egész menza elhallgatott. Izzott a levegő, szinte szikrázott Jack és az ismeretlen idegen tekintete között a levegő.

- Mi? - kérdezte halkan Jack, mire az idegen megismételte.

- Kérjetek tőle bocsánatot! - mondta immár halkabban, mert nem kellett átordítania egy egész menzányi gyerek hahotáját.

- Kotródj innét. - sziszegte a magas, izmos srác, miközben Igor mellette vészjóslóan ropogtatta az ujjait.

Többet nem tudott szólni az ismeretlen, mert Igor félrelökte úgy, hogy elesett, majd Jack király módjára kivonult a teremből.

Stanley nem akart hozzá szólni az idegenhez, aki az imént kiált mellette. Furcsállta a dolgot, de emögött is valami turpisságot sejtett, és az utolsó dolog amit akart volna, hogy csalódjon valakiben. Az a szép dolog abban, ha az embernek nincsenek barátai, hogy sosem kell megismerkednie a csalódás keserű ízével. Ha nem bízol senkiben, akkor nem fog fájni az, hogy hibáztál.

Délután Stanley kisétált az iskola kapuján, amikor megpillantotta a szőke hajú végzőst, és a három szájhőst. 

- Még egyszer kiállsz amelett a féreg mellett, esküszöm eltöröm valamidet. - sziszegte Jack.

- Egy undorító alak vagy. Az ilyet el kell taposni, gyökereiben. - az utolsó szónál Jack két barátjára nézett.

- Ismételd meg ha mered. Ismételd meg. - mondta dühtől elfúló hangon Jack.

- Undorító, utolsó alak vagy! - kiáltotta az idegen, de mire pillantott volna, már a földön volt, és egy foggal kevesebb volt a fogsorában.

- ISMÉTELD MEG MÉG EGYSZER! - üvöltötte őrülten Jack, miközben a pólójánál fogva rángatta fel az idegent.

- Undforhító fhagy! - próbálkozott az artikulálással az idegen, kevés sikerrel.

Bumm. És még egyszer bumm. aztán újra bumm. 4 ököl ütött, és 2 láb rúgta a földön az idegent. Így ment ez pár percig. Pár végtelennek tűnő percig.

Mikor úgy érezte a három srác, hogy eleget kapott az idegen, hogy megjegyezze egy életre, hogy Stanley mellé nem állhat senki, továbbálltak.

Stanley megrökönyödve állt a kapuban, és onnan nézte a jelenetet. Miután Jack és barátai elmentek, öt percig szóhoz sem jutott, aztán odafutott az idegenhez, és megemelte a testét, hogy rendesen kapjon levegőt.

- ...Miért? - kérdezte Stanley kerek szemekkel.

A fiú nyugodtan szuszogott. Kicsit sípolt amikor levegőt vett, és szemei bevérzettek, az arca fel volt dagadva az ütésektől, és fogta az oldalát a fájdalom miatt.

- Legalább megpróbáltam. - préselte ki a száján a szavakat az idegen.

Viszlát

Hát szia! Ki gondolta volna, hogy pont itt, pont most. És pont Te. Hogy emélkszem-e? Már hogy ne emlékeznék. Azt hiszem, ha akkor az nem történik meg, az életem teljesen más fordulatot vett volna. Talán lettem is volna valaki!

Hát persze, persze, hogy is felejthetném el. Milyen sihederek voltunk! Tisztán emlékszem, az Első Háború alatt persze, Otthon. Úgy szorítottuk egymást, mintha muszáj lett volna! Tekeregtünk az utcákon, mit sem törődve azzal, hogy minden egyes ilyen éjszakai "kirándulás" az életünkbe kerülhetett volna. De nem törődtünk mással! Azon a forró éjszakák, ott, a "helyünkön" a takaró alatt. Cigarettáztunk, és ittunk, mintha muszáj lett volna. London elég nagy város volt ahhoz, hogy mindezt megtehessük.

Persze aztán vége lett a háborúnak, vége lett a romantikának is, nem volt izgalmas úgy kijárni az utcára éjszaka, mint régen. Ebben a végben, a "mi" végünk is benne volt. 

Emlékszem, akkortájt mentél el, várt téged a messzi California, a csillogás, a hírnév. Persze, te gondoltad így akkor. Mi se kellett nekem több, pár évre rá, mikor összekapartam annyi pénzt, hogy kövesselek, hiányod teljesen őrülté tett.

Persze, hogy tudom, hogy nem találkoztunk akkor. Megfogott engem Long Island mámora. Azok a 20-as évek! Még csak 22 éves voltam ekkor, fogalmam se volt, hogy mit akarok csinálni magammal. Akkortájt pedig senkit se érdekelt ki vagyok, fiatal voltam, jóképű, és szerettem az italt. Charlestonom pár hónap alatt tökéletessé fejlesztettem. Haha, hát persze, ma még a legpimaszabb álmomban se tennék olyanokat, mint akkor.
Azonban ennek is hamar vége szakadt. Lassan Long Island elcsendesedett, és lázadó lelkemnek nem feküdt a csend. Dolgozni elmehettem volna, ehelyett úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Azonban a hajó nem Anglia felé vette az irányt, egyenesen Marseillebe vitt. Itt hajósinasnak álltam valami halászhajón, de hamar kikerültem a hajóskönyvből, valami verekedés kapcsán. No, hát nem tehetek, róla, kötekedő alak voltam, és a hajóskapitány pimasz volt. Valami hajósrúd is volt a dologban, de na, elkalandoztam. 

Itt időmet általában a marseillesi kikötőben tengettem, kocsmákban. Azonban mindig ott lapult szívemnél, a belső zsebemben a képed. Ne nevess, egy nap nem telt el, hogy ne gondoltam volna rád. 

Azok a marseillesi éjszakák! Azok a verekedések, azok a balegyenesek és jobb horgok! Akkortájt alakult ki az orrom ezen formája. A kocsmákban persze, amikor épp nem egymást gyepáltuk sörösüvegekkel, akkor mesékbe illő történeteket meséltek a hajósok, a leszerelt légiósok, csoda világ volt! Mit sem sejtettem ekkor, hogy pár száz kilóméterre voltál tőlem, Otthon. Mi lett volna nekem akkor az a pár száz kilóméter, az első hajóval röpültem volna hozzád, hogy megkérjem a kezed.

Ilyen gazfickó voltam én akkor. Ne nevess, mára már nem vagyok ilyen. Megváltoztam.

Anyám halálhírére mentem haza. Nem tudom, hogy talált meg húgom. Emlékszel rá, a kicsi Susie. Ekkorra már 25 éves, igazi nő volt. Hazatértemkor, anyám emlékére megígértem Susienak, hogy megemberesedem. Elmentem dolgozni, valami gyárhoz, aztán hamar átkerültem a gépek másik oldalára, gyárigazgató lettem, pár éven belül. 

Igen, ekkor már nem voltál otthon. A Második Háború persze elvitt mindent a fejem fölül, de ekkor már öreg voltam ahhoz, hogy ismét kalandozásokba kezdjek. Végül ki segítséggel, banki munkába kezdtem, és ismerve engem, hamar ismét vezető pozicióba kerültem. Ekkor találkoztam Lilyvel. Igen, "az a másik szőke". 

Évek teltek el, hogy hajnalonként felriadtam, és azt hittem, hogy Te alszol mellettem. Ekkor már Brightonban éltem. Nem tudtam elengedni a tenger látványát. Aztán mégtöbb év telt el, megszületett Alfonz, és Isabella. Családapa lettem.

Tisztán emlékszem arra az estére. Lily tálalt a vacsorához, én pedig kerestem valamit nagyon, már nem is tudom mit. Ekkoriban már nem riadtam fel hajnalokként, már szinte nem is gondoltam Rád. A gardróbban kutattam, mikor megtaláltam azt a ronda olajszínű műanyag kabátot. Hát persze, hogy emlékszel! A háború alatt hány hideg estét töltöttél abba bugyolálva. Persze, nem az fűtött téged akkor sem. Milyen gyönyörűen aludtál benne, ott, a "helyünkön"! Ösztönösen nyúltam a belső zsebébe, és ott volt a megsárgult, gyűrött, az idő által megtépázott kis képecskéd. Az a fiatal, alig 17 éves leányzó nézett vissza rám a képről. Emlékszem arra a nagy szívdobbanásra, ahogy belémnyilaltak az emlékek, az érzelmek, az éjszakák, azok a hosszú, hosszú hideg éjszakák, amik mégis olyan forróak voltak...

És nini. Itt vagy Bathban, előttem, tekinteteddel mélyen a szemembe fúródva. Ne pirulj el, hát így van, nem? Nocsak, milyen kis szende lettél. Alig ismerek rád. Jó-jó, milyen kíváncsi lettél, érdekel a történetem?

Azt hiszem, ideje mennem. Isabella biztos már aggódik, hol az örömapa. Jó volt látni. Legközelebb talán már egy másik világban fogunk találkozni. Hát akkor viszlát drága barátnőm!

Viszlát!

Pá krumpli és Pá rizs! -- Avagy 4 nap Párizsban

Imádom Budapestet. Minden ott van, a magyar viszonylatokhoz képest elég olcsón is meg lehet kapni bármit, -Budapesten lehet szórakozni. Margit-sziget, a gyönyörű hidak, a Parlament, a Gellért-hegy, a budai vár, nem is beszélve a rengeteg hangulatos kocsmáról és pubról. Budapest valóban minden, amire ember vágyhat, hogy kikapcsolódjon -- és kell is, hogy legyen, ha már a magyar ember másban nem talál békére, csak a péntek és szombat esti buliban. Ennek így kell lennie, másképp lehet, magasabb lenne az öngyilkossági rátánk, mint most. Pedig azért valljuk be, most sem kicsi.
Na most fogjuk Budapestet, és adjunk hozzá rengeteg, rengetek történelmet, rengeteg lehetőséget, rakjuk Nyugat-Európába, és keverjük fel hatalmas, monumentális látnivalókkal: Íme, Párizs!
Sokan mondják, hogy a mai fiatalok városa New York, esetleg Los Angeles, a tömeggel, a nyüzsgéssel, a megállíthatatlan mozgással, a hangos és fényes reklámok és kirakatokkal.
Nekem úgy tűnik, nem így van. Négy napot töltöttem Párizsban (na jó, legyen csak három), és a második nap beleszerettem mindenbe, ami itt van. Gondoljunk bele, hogy kikapcsolódásképp elsétálunk a Louvre mellett, leülünk Napóleon mauzóleumánál, vagy kimegyünk a La Seine partjára és nézzük, hogy elmennek a turistákkal megtömött idegenvezető hajók. Gondoljunk bele, hogy kiülünk azoknak a kávézók teraszára, ahol valaha még Ady Endre is üldögélt, élvezve a párizsi levegőt, és néha talán egy-egy verset is írt.
Párizs a maga módján teljesen elbűvölő: önti magából az értelmiséget, és talán még mindig nem veszett ki belőle az a fajta életérzés, ami egy értelmiségit igazán azzá tesz: a világpolgárságot. Ha valaki erre törekszik, hogy világpolgár legyen, mindenhol otthon érezze magát, és mindenhol különböző stílusú emberekbe, különböző nézetekbe botoljon bele, legjobb Párizzsal kezdeni. Persze turistaként nyilván a hajó nem megy le a legsötétebb aluljárókba, ahol össze kell szorítani táskát zsebet fogat, és félni, hogy ne lopjanak meg. Nyilván, Budapest bemutatásánál se azzal kezdjük a dolgokat, hogy mik történhetnek angyalföldi elhagyatott sikátorokban, vagy az újpesti erdők lugasaiban. Nyilván nem az olyan dolgokkal indulunk neki a körbevezetésnek, hogy milyen szép a citadella, de azért vigyázzunk a Gellért-hegyen, mert sok a szexuálisan zaklató ember. Persze, Párizsnak is megvannak a maga hátrányai, előnyei, de mégis, ad egy olyan életérzést magából, hogy az ember nagy nehezen felmegy az Eiffel torony tetejére, sok pénzért, és elsírja magát azon, hogy mennyire gyönyörű, mennyire értékes ez a város. Egyedül az Eiffel toronyt megmászni, ennél csak egy dolog van jobb: az Eiffel torony tetején találkozni életünk szerelmével.
Nem lehet leírni ezt, hogy mit érez az ember, Párizs láttán. Nyilván, egy helyszínt nagyon befolyásol a társaság, amiben az ottlétünket töltjük, és én se tudok elvonatkoztatni ettől. Ért itt engem hideg is, meleg is, de mégis úgy érzem, hogy rengeteg otthoni nyomasztó problémától felszabadított az itteni levegő. Kimenni a dög melegben focimeccset nézni úgy, hogy a söröd mellett ha egy picit a vetítő mögé nézel, az Eiffel torony magasodik a háttérben. Ilyet keresve se talál az ember Budapesten.
Nem is próbálom meg elmagyarázni: gyertek el Párizsba, nézzetek körül. Aztán vagy lenyűgöz téged, vagy nem. Engem maximálisan átitatott a párizsi 'La seine" életérzés, ahogy legszívesebben táncra perdülnél az Eiffel torony tetején és boldogan éltetnéd a várost, mint lélegző organizmust. Tudom, hogy itt még fogok járni, mert járhattam én a UK-ban, járhattam Tokyoban, járhattam Bécsben, itt ért engem egy olyan csapás, amit nem fogok elfelejteni egy ideig. Számolni fogom a napokat vissza addig, amíg újra nem tehetem a lábamat a Champs-Elyséesre.
Életem legcsodálatosabb napjai közé tartoztak ezek a Párizsban töltött napok, amiket nem akarok elfelejteni.
Merci beaucoup, Paris, Merci! Au revoir, mon amour!

Akkor kezdem.

Akkor kezdem.

Egy... Kettő... Három.

És most. Csak így, egyszerűen.

Kopp Kopp Kopp. Ütik a falat.

Elkezdem, mert lehetetlen ez így. Itt, és most. Azonnal, és mindjárt. Ebben a szent minutumban.

Hopp. És fú. Mint a lágy szellő, amint egy tél után megmaradt, a tavaszi napon megszáradt őszi falevelet visz a szigeten.

Csipp csepp. Kicsöppen az utolsó csepp, a gondolat már egészen felcseperedett. Nem bír többet a pohár, a kehely, az üveg. Minden tele van.

Ideje lecammogni, és kiüríteni. Mégse lehet egész egyszerűen csak így. Hát milyen dolog ez?

Na majd én. Én most tényleg elkezdem, ez nem vicc, egyáltalán nem az. Ez véresen, teljesen komoly.

Na, gyerünk. Vessük bele magunkat, mert így sose lesz eleje. Se vége. Vagy előbb lesz vége, mint eleje. Esetleg az eleje lesz a vége, de az most mindegy.

Na komolyan, ez most már nevetséges. Röhögök magamon, milyen kis szánalmas pötty! Lódulok.

Csöpp Csupp. Tényleg tele van már ez, tehát le kéne vinni. Vagy legalább valamivel meglékelni, lecsapolni, kiszívni. Szi-vaty-tyúz-ni. Mert ez így már lehetetlen állapot. Egy pillanatig se tovább, így.

Nem röhögni, nem vicces. Nincs benne semmilyen humor, ez ha-lál-os-an komoly.

Katt Katt. Na ez is elromlott. Vagy csak most indul be? Katt Katt Katt. Igen, ez egyre gyorsabb, és hangosabb. Olajozott. Igen, ez jó. Nem romlott ez el, csak ki volt kapcsolva.

Nyekk. Au, na ez most fájt. Minek kellett? Csipkedem magam már, igen. Ne izgulj, minden meg lesz időben, ez kellett. Pihenni.

Nem vagyok lusta, tényleg nem. Egyszerűen csak, pihentem. Hogy-hogy miért?

Jó-jó, mostmár csend legyen. Kon-cent-rál-ok. Igen. Nagyon erősen ráadásul. Nem vicc.

Dobb. Dobb. Dobb. Hékás, ezt ismerem! Ilyet már hallottam, nem csak egyszer. Vagy százezret hallottam már ilyet, ezer közül is megismerem.

Na akkor még egyszer. Jobb, bal. Hátra. Nem, nem, inkább legyen előre. Az sokkal szebb.

Hóóó-ruk! Ezaz. Haladunk. Biztos vagyok benne, hogy haladunk, hagyjál már engem. Jó lesz ez, ne félj.

Minden rendben van, a kattogást már megszoktam, a dobogás pedig mindig is volt. Micsoda hangzavar! Hát lehet így kon-cent-rál-ni?

Na, látod, hogy nem. De nincs mit tenni. Dübörögnek a falon, csak nem hagyják abba.

Igen, ezt már ismerem, gyerekjáték. Egy-kettő, három-négy. Te kis legény hová mégy?

Na ez már teljesen jó érzés. Igen, most már forog a gép, akkor pihenhetek.

Jaj már megint, itt a lustasággal... Nem igaz. Igenis csinálom. Nem látod? Csi-nál-om.

Jól van. Jól van. Nyertél. Én is kellek a gép mellé, mert ez így magától nem megy, folyton leáll.

Akkor kezdem.

Egy híján húsz...

Hát ezt is megéltük.

Milyen évet tudhatok magam mögött, mozgalmasabbat, mint az előző, az biztos. Voltam Svédországban, szerveztem éjszakai sportprogramot, iskolai diákönkormányzat képviselő voltam... Mindenesetre sikerült túlvállalnom magam, hogy néha a hajamat téptem, és nem bírtam aludni, annyira nyomasztott minden.

Hogy sikeresnek mondanám-e?

Nem. Úgy érzem sokkal többet veszítettem, mint kaptam. Igen, kaptam rengeteg jó dolgot emléket, olyan jó dolgokat, amelyekről álmodni se mertem volna, de emberből vagyok, és mint olyan, nehezebben értékelem a jót, mint azt ami nincs. Rossz, és negatív filozófia, de alapvető emberi tulajdonság. Mindig arra vágyunk, ami épp nincs. Részben saját hibámból történtek a rossz dolgok, ezek a veszteségek, ha mondhatjuk így, részben nem. Az önzőség, a büszkeség, és a nemtörődömség, a felelőtlenség volt mindaz, sok dolgot tönkretett, ami addig jónak tűnt. Hiányoztak, de nem éreztem azt hogy nekem kellene lépnem, lépést tennem. Másszor, meg ha tettem is lépést, és igyekszem is, akkor is visszautasítást kaptam, és negatív megerősítést. Ahogy közeledett a szülinapom, úgy növekedtek ezek a negatív dolgok, gyűltek és gyűltek, és talán pont a szülinapomra tetőztek. És egy pillanattól kezdve elfogadtam.

Elfogadtam, hogy több évi barátság porba dőlt, és úgy tűnik mintha sosem létezett volna. Elfogadtam, hogy vannak olyan emberek, akiknek mások százszor, milliószor többet jelentenek, mint jómagam. Elfogadtam, hogy akármennyire próbálkozom, nem fogok tudni visszaszerezni embereket az életembe, még ha mindennap megkeresem, és megölelem, és kedvesen türelmesen bánok vele. Elfogadtam, hogy nem tudom magam elfogadtatni, megszerettetni bárkivel, nem tudom elérni, hogy mindenki szeressen, és ne legyen olyan ember, aki ne utasítson el, utálja a hírem, vagy valóban engem. Elfogadtam, hogy talán nem azok közt van a helyem, akikkel eddig töltöttem a napjaimat, éveimet, talán nem ez az az életmód, amit nekem a teremtettek. És attól a pillanattól nem fájt.

Persze, zavar. Persze, hiányoznak a barátok, és hiányzik az is, hogy a szülinapom alkalmával elmenjek valakikkel és megünnepeljem azt, egy pofa sör mellett. Hogy a szülinapom alkalmával legyenek olyan emberek, akikkel találkozhatok, akik rám szánják az idejüket, talán a pénzüket hogy bejöjjenek a városba, és igyanak velem valamit. Emberek akikkel beszélgethetek, akikre számíthatok. Igen, zavar, hogyne zavarna. Emberből vagyok.

Nem tudom mit hoz a jövő. Lehet, hogy a nyáron történik valami, ami aztán végképp megváltoztat. Lehet a nyár elszakít tőlem végleg mindenkit. Lehet, hogy mindent visszakapok, lehet valami teljesen mást kapok az élettől. Akármi is történjék, nem hiszem, hogy el fogok veszni. Elveim vannak, céljaim vannak, amiket el kell érnem. Soha nem adom fel, és csak előre haladok. Rengeteg dolog áll még előttem, abban biztos vagyok, és mégha a ma kilátástalan is, talán a holnap szebb lesz. Sosem tudni.

De egy dolog biztos. Az utolsó tinédzser évemet élem. Azt hittem ezt ki fogom élni, és tényleg, még egy utolsót lázadok, egy hatalmasat tépek a rendszerből, és végigbulizom az egészet. Hát, úgy tűnik, ez mégsem így lesz. Talán most ahelyett, hogy kiélvezném az élet édes ízét, el kell kezdeni felnőni. Meglátjuk, mit hoz a sors.

Videojáték filozófia

Most szeretnék egy kicsit eltérni a megszokottól. Most egy picit hagyjuk a romantikát, a fájdalmat, a világnézetek összeütköztetését, bár a filozófia nem fog ma se messze állni tőlünk. Mégis, bújtassuk az egészet egy sokak számára talán távol álló dolog bőrébe, igen, a videojátékokéba. Ez a bejegyzés az idősebb olvasók felé (is) szól inkább, de térjünk inkább a lényegre. Csak nem akartam, hogy aztán csalódottan vagy felháborodva hagyjátok el az oldalt, hogy "mi ez már".
Manapság a videójáték ipar sorra bizonyítja be nekünk, hogy mindig van egy lépcsővel feljebb. Lassan komolyan el lehet gondolkozni, hogy mikor jutunk el arra a szintre, amikor egy játékhoz felvesszük a kis sisakunkat, és csupán az agyhullámainkkal irányítjuk a karakterünket. Egyelőre még a legújabb fejlesztés a kamera, és annak különböző 3D-s használata, mint az XBOX Kinect, vagy a Nintendo 3DS, illetve a Sony Vita. De ugyanakkor hol láttuk volna ezt 5-6 évvel ezelőtt, amikor még körberajongtuk Wii "táv-irányítását", a XBOX360 HD minőségű képét, vagy ha arra gondolunk, hogy 7 éve jelent meg a Nintendo DS első változata, és azt mondtuk hogy "érintőképernyő, és mikrofon, innen nincs tovább"? Persze, hogy sehol se láttuk még a mai "kütyüket", sőt, talán még elképzelni se tudtuk volna. Ezért merem én azt állítani, hogy talán a hadiparon kívül, az elektronikán belül a játékipar fejlődik a leggyorsabb ütemben. Mivel fogunk mi játszani 5-6, vagy akár 10 év múlva?
Tehát kétség kívül, a játékélmény az valóban olyan, hogy képes minket akár órákra leültetni a tv elé, vagy egy fotelba, amint nyomjuk a legújabb kütyünket, és csodáljuk az emberiséget, minden új játék alkalmával.
Ugyanakkor, ami érdekesen hathat, hogy bizony 15-20 és lassan talán már 30 éve is az akkori gyermek leült a gép elé, és játszott vele, ugyanúgy órákon keresztül és nyomta a saját kis vezérlőjét. Persze az akkori technikával, egy olyan "játékélmény", mondjuk inkább "vizuális orgalkamazás"-nak, jóformán lehetetlen volt. Akkor miért ültek le apáink és anyáink a gép elé?
A válasz több, mint egyszerű. A játékok egyszerűen nehezek voltak. Nehezek voltak, furfangosak, kellett hozzá logika. Élvezet volt játszani, kellett hozzá képzelőerő, megvolt a humor, a kaland. Végülis egy olyan fajta dolog volt akkor még a videojáték, ami egy új formát adott a történetmesélésnek, vagy annak, hogy a srácokkal kint a parkban fakardal csépeljük egymást. Gondoljunk csak olyan játékokra mint Legend of Zelda, Monkey Island, és még lehetne sorolni a híresebbnél híresebb, izgalmasabbnál izgalmasabb játékokat. Nem véletlenül tartják azt az időszakot a "Videojátékok aranykorának".
Manapság nem azért ülünk le egy játékkal játszani mert nehéz, mert kihívás. Sőt, igazából már elvből "Normal" fokozatnál nehezebben nem játszunk játékkal, mivel az nehéz, abban meg lehet halni. Manapság nem azért ülünk le, hogy történetet halljunk, hogy egyek legyünk a karaktereinkkel. Jó, nyilván pár játék még ma is őrzi a hagyományt, de a legtöbb, aligha. Elég csak a ma híres játékokra gondolni, mint a Call of Duty, vagy a Mass Effect, és így tovább. Ezek a játékok gyönyörűek, dobnak a vizuális élményen, de hogy ezt egyeztessük a játékélménnyel... nem gondolnám.
A végére még egy kis anekdota ezzel kapcsolatban: Régen-régen, volt egy Legend of Zelda nevű játék, ami mára már egy elég nagy franchise lett, aminek japánban készítettek több stratégiai útmutatót. A játékot az első pár pályán át rendesen részletesen bemutatta, volt mellékelve térkép, tippekkel és kombókkal volt tele az egész. Aztán valamiért a 8.-9. pálya környékére (a játék körülbelül 3/4-e felé), csak nagyon felületesen volt leírás. Míg a 4. pályáról volt 14-15 oldal, addig a 8. pályáról csak 2. Lehetne mondani, hogy "elfogyott a hely", de nem lenne indokolt, hiszen akkor miért nem osztották el rendesen a helyet a többi pálya között. Nem, arról volt szó, hogy a játék útmutató nem azt akarta elérni hogy olvasd a játékot és csináld, menj és tedd amit mondd, egyszerűen felkészítette a játékost, edzette őt, megtanította játszani a játékkal, hogy aztán amikor a játék nehezebb részeihez ér, addigra érezze a kihívást, de megtudja őket csinálni. Ezt nevezem én játéknak! Ez élvezetes! Hiszen nincsen annál nagyobb öröm, amikor egy hatalmas bonyolult rejtvényt megold az ember, és továbbjut a történetben.
Vajon tényleg ez a sorsunk? Vajon direkt alakul erre a játékipar? Mindent a fenekünk alá tolnak, nekünk csak lassan tényleg a gombot kell nyomni, és az egész egy interaktív könyvhöz kezd hasonlítani, vagy valami rövid átvezetőkkel teli filmhez? Ez lenne a "videojáték"? Sokszor a sztori már nem is lényeges, csak robbanjon, lőjön, villogjon, zuhanjon, és döngjenek a falak, remegjen az irányító a kézben. Mert ez kell a játékosnak. Nem a gondolkozás és a rejtvényfejtés. Az nehéz, az unalmas. Abban el lehet bukni. Nem szeret a játékos elbukni.
Hát igen. És ha lenne is egy-egy fejlesztőcég, aki kihívást akarna adni az embereknek, hamar bekerülne a süllyesztőbe, mondván, hogy ők egy unalmas, és egy "abnormálisan nehéz" játékot készítettek.
Lehet velem vitatkozni, de én pont ezért vagyok nagyon Nintendo barát. Ők még mindig olyan játékokat csinálnak nagy százalékban, ahol fontosabb a történet mint a grafika, fontosabb az, hogy valamit átadjanak a játékokkal, mint az hogy mekkorát robbant az ellenfél lövészárka, és fontosabb az, hogy az embereket gondolkozni is tanítsák, ami manapság abszolút ritkaságnak számít, nem hogy a játékiparban, hanem a világban is.
Vajon meddig hagyjuk butítani magunkat?

Mint Te.

Imádjuk a hajad. Imádjuk a hangod. Imádjuk a szemeid, imádjuk a pilláid, imádjuk a vicceid, imádjuk a kezed. Megnövesztem a hajam mint a te, levágatom a hajad mint a te. Felveszem a cipőt, amilyen a tied, levágom a pólóm, amilyen tied.
Úgy járok, mint te. Úgy beszélek, mint te. Nevetek, mint te. Felháborodok, mint te. Gyűlölök, mint te. Vezetek, mint te. Húst eszek, mint te. Vega leszek, mint te. Sokat alkoholizálok, mint te. Anti-alkoholista leszek, mint te. Rágyújtok egy cigire, mint te. Elnyomom az utolsó szálat, mint te.
Hisz imádjuk az érzéseid, imádjuk a gondolataid, imádjuk a szavaid, imádjuk a ruháid, imádjuk a járásod. Imádjuk az önpusztításod. Imádjuk az egészséged. Imádjuk a stílusod, imádjuk az arcod, imádjuk az egoizmusod, imádjuk a szépséged, imádjuk a barátaid, imádjuk a szerelmeid, imádjuk a rajongóid.
Így úgy gondolkodom, mint te, beszélek mint te, úgy öltözöm mint te, úgy járok mint te, azokkal barátkozom mint te, egoista leszek, mint te, szerény leszek, mint te, szerelmes leszek abba, akibe te, rajongok, mint te. Novellát írok mint te, gitározom, mint te, fényképeket csinálok, mint te, bicajozom, mint te, festő leszek, mint te. szlengekkel lököm a vakert, csávókám, eljátszom hogy úriember vagyok, mint Ön. Sírok, mint te, verekszem mint te.
Hisz imádjuk, ahogy írsz, ahogy zenélsz, imádjuk ahogy fotózol, imádjuk, ahogy festesz, imádjuk ahogy sokszínű vagy, és nagyszerű, imádjuk az erődet. Imádjuk, ahogy szeretkezel, imádjuk ahogy porig alázol, imádjuk, ahogy gúnyos megjegyzéseket teszel, imádjuk, ahogy nem érdekel senki, imádjuk, hogy te vagy a középpontban, imádjuk, hogy téged mindenki szeret.
Tehát, sokat szeretkezem, mint te, lealázok nálam gyengébbeket, mint te, gúnyosan kritizálok mindenkit, mint te, középpontba kerülök, mint te, megpróbálom elkerülni a figyelmet, mint te, elérem hogy mindenki szeressen, mint téged, cserbenhagyok mindenkit, mint te.
Imádjuk, ahogy őrjöngsz, imádjuk ahogy törsz és zúzol, imádjuk, ahogy kihasználsz másokat, imádjuk, ahogy belémártod a pengédet, imádjuk, ahogy nem rettensz vissza semmitől, imádjuk, hogy van személyiséged.
Ezért elkezdek megőrülni, mint te, mindenkinek összetöröm a szívét, mint te, nem rettenek vissza a gyilkosságtól, mint te, személyiségem lesz, mint neked. A saját szívembe szúrom a pengéd, mint te.
Csak a lényeg, hogy olyan legyek mint te. Mert így egyedi leszek, és így boldog életem lesz. Hisz te olyan sikeres vagy, hisz te mindent megkapsz, amire csak vágysz. Mert így úgy fogok kinézni mint te, olyan leszek, mint... Te.