Viszlát

Hát szia! Ki gondolta volna, hogy pont itt, pont most. És pont Te. Hogy emélkszem-e? Már hogy ne emlékeznék. Azt hiszem, ha akkor az nem történik meg, az életem teljesen más fordulatot vett volna. Talán lettem is volna valaki!

Hát persze, persze, hogy is felejthetném el. Milyen sihederek voltunk! Tisztán emlékszem, az Első Háború alatt persze, Otthon. Úgy szorítottuk egymást, mintha muszáj lett volna! Tekeregtünk az utcákon, mit sem törődve azzal, hogy minden egyes ilyen éjszakai "kirándulás" az életünkbe kerülhetett volna. De nem törődtünk mással! Azon a forró éjszakák, ott, a "helyünkön" a takaró alatt. Cigarettáztunk, és ittunk, mintha muszáj lett volna. London elég nagy város volt ahhoz, hogy mindezt megtehessük.

Persze aztán vége lett a háborúnak, vége lett a romantikának is, nem volt izgalmas úgy kijárni az utcára éjszaka, mint régen. Ebben a végben, a "mi" végünk is benne volt. 

Emlékszem, akkortájt mentél el, várt téged a messzi California, a csillogás, a hírnév. Persze, te gondoltad így akkor. Mi se kellett nekem több, pár évre rá, mikor összekapartam annyi pénzt, hogy kövesselek, hiányod teljesen őrülté tett.

Persze, hogy tudom, hogy nem találkoztunk akkor. Megfogott engem Long Island mámora. Azok a 20-as évek! Még csak 22 éves voltam ekkor, fogalmam se volt, hogy mit akarok csinálni magammal. Akkortájt pedig senkit se érdekelt ki vagyok, fiatal voltam, jóképű, és szerettem az italt. Charlestonom pár hónap alatt tökéletessé fejlesztettem. Haha, hát persze, ma még a legpimaszabb álmomban se tennék olyanokat, mint akkor.
Azonban ennek is hamar vége szakadt. Lassan Long Island elcsendesedett, és lázadó lelkemnek nem feküdt a csend. Dolgozni elmehettem volna, ehelyett úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Azonban a hajó nem Anglia felé vette az irányt, egyenesen Marseillebe vitt. Itt hajósinasnak álltam valami halászhajón, de hamar kikerültem a hajóskönyvből, valami verekedés kapcsán. No, hát nem tehetek, róla, kötekedő alak voltam, és a hajóskapitány pimasz volt. Valami hajósrúd is volt a dologban, de na, elkalandoztam. 

Itt időmet általában a marseillesi kikötőben tengettem, kocsmákban. Azonban mindig ott lapult szívemnél, a belső zsebemben a képed. Ne nevess, egy nap nem telt el, hogy ne gondoltam volna rád. 

Azok a marseillesi éjszakák! Azok a verekedések, azok a balegyenesek és jobb horgok! Akkortájt alakult ki az orrom ezen formája. A kocsmákban persze, amikor épp nem egymást gyepáltuk sörösüvegekkel, akkor mesékbe illő történeteket meséltek a hajósok, a leszerelt légiósok, csoda világ volt! Mit sem sejtettem ekkor, hogy pár száz kilóméterre voltál tőlem, Otthon. Mi lett volna nekem akkor az a pár száz kilóméter, az első hajóval röpültem volna hozzád, hogy megkérjem a kezed.

Ilyen gazfickó voltam én akkor. Ne nevess, mára már nem vagyok ilyen. Megváltoztam.

Anyám halálhírére mentem haza. Nem tudom, hogy talált meg húgom. Emlékszel rá, a kicsi Susie. Ekkorra már 25 éves, igazi nő volt. Hazatértemkor, anyám emlékére megígértem Susienak, hogy megemberesedem. Elmentem dolgozni, valami gyárhoz, aztán hamar átkerültem a gépek másik oldalára, gyárigazgató lettem, pár éven belül. 

Igen, ekkor már nem voltál otthon. A Második Háború persze elvitt mindent a fejem fölül, de ekkor már öreg voltam ahhoz, hogy ismét kalandozásokba kezdjek. Végül ki segítséggel, banki munkába kezdtem, és ismerve engem, hamar ismét vezető pozicióba kerültem. Ekkor találkoztam Lilyvel. Igen, "az a másik szőke". 

Évek teltek el, hogy hajnalonként felriadtam, és azt hittem, hogy Te alszol mellettem. Ekkor már Brightonban éltem. Nem tudtam elengedni a tenger látványát. Aztán mégtöbb év telt el, megszületett Alfonz, és Isabella. Családapa lettem.

Tisztán emlékszem arra az estére. Lily tálalt a vacsorához, én pedig kerestem valamit nagyon, már nem is tudom mit. Ekkoriban már nem riadtam fel hajnalokként, már szinte nem is gondoltam Rád. A gardróbban kutattam, mikor megtaláltam azt a ronda olajszínű műanyag kabátot. Hát persze, hogy emlékszel! A háború alatt hány hideg estét töltöttél abba bugyolálva. Persze, nem az fűtött téged akkor sem. Milyen gyönyörűen aludtál benne, ott, a "helyünkön"! Ösztönösen nyúltam a belső zsebébe, és ott volt a megsárgult, gyűrött, az idő által megtépázott kis képecskéd. Az a fiatal, alig 17 éves leányzó nézett vissza rám a képről. Emlékszem arra a nagy szívdobbanásra, ahogy belémnyilaltak az emlékek, az érzelmek, az éjszakák, azok a hosszú, hosszú hideg éjszakák, amik mégis olyan forróak voltak...

És nini. Itt vagy Bathban, előttem, tekinteteddel mélyen a szemembe fúródva. Ne pirulj el, hát így van, nem? Nocsak, milyen kis szende lettél. Alig ismerek rád. Jó-jó, milyen kíváncsi lettél, érdekel a történetem?

Azt hiszem, ideje mennem. Isabella biztos már aggódik, hol az örömapa. Jó volt látni. Legközelebb talán már egy másik világban fogunk találkozni. Hát akkor viszlát drága barátnőm!

Viszlát!