Valóság vs. Valóság

Úgy tűnik, nehezen tudok elszakadni az álmok világából, ezektől az elme által kreált képektől, amiktől az emberiség már a kezdetek óta választ várt azokra a dolgokra, melyekre nem tudott válaszolni, a fizikai mivoltukban.
Nos, én úgy érzem, nem egészen hazugság mindaz, ami az álmokban van. Egy más valóság. Néhol összefüggéstelen, néhol teljesen érthető és világos kapcsolattal rendelkezik. Mintha egyszerűen egy másik dimenzióba, másik világba lépne át az elme, se nem magasabb, se nem alacsonyabb létformába, egyszerűen egy párhuzamos világba.
Hogy miért gondolom én ezt?
Kezdjük ott, hogy általában csak felébredésünk után realizáljuk, hogy az elmúlt napok, órák, percek csupán a képzeletünk által generált valóság volt, és ránk, itt és most, semmi hatással nem lesz, legfeljebb a lelkünkre. Nem fog szerves részt alkotni abban, amit mi "józan paraszti ésszel" nevezünk "valóságnak".
Mégis néha előfordul az, hogy a tudat valahogy meghasad, és felébredünk az álomvilágban. Nem egy külső szemlélőként látjuk a dolgokat, hanem szerves részét alkotjuk, interaktívan az álomnak. Erre van egy kifejezés, ezt nevezik "álomutazásnak". Vannak emberek, akik erre törekszenek, akik képesek úgy álmodni, hogy teljes tudatában vannak mindennel.
Hogy miért is írok erről? Bizonyára kitaláltátok, velem is megtörtént hasonló. Ami még érdekesebb, hogy nem először: volt már egyszer ilyen, akkor is rendesen elgondolkoztatott. Igazából a legérdekesebb része valahol a "valóság" és a "valóság" közötti állapot, amikor tudod hogy a tested, és tudatod egy része fekszik az ágyadban a sötétségben, de ugyanakkor vissza tudsz lépni abba az általad kitalált világba, ami azáltal, hogy valóban teljes éberségedben tudsz döntést hozni, teljesen valóságosnak tűnik.
És itt elkezdődik egy új felvonás. Megnyílik előtted egy olyan világ, amely csak a tiéd, amelyben igazából bármit tehetsz:
Épp egy hídon át sétáltam egy emberrel, akivel beszélgettem, mikor arra döbbentem rá, hogy akár le is ugorhatnék a hídról. Meghalnék, de annyit érnék el vele, hogy visszatérnék a "valódi" testembe, és átérezném azt az érzést, hogy zuhanok bele, a vízbe. Ám mikor már ott voltam hogy megteszem, félelem fogott el. Mi van, ha ez a valóság, mi van, ha keverem már a valóságot a valósággal, mi van, ha egyszerűen egy hibás lépés alapján megölöm magam? És elfogott a félelem: nem tudtam visszatérni tudatosan a "valóságba". Féltem, hogy örökre itt maradok, és soha többet nem fogom látni azokat a személyeket, akik számomra az életet jelentik ezen a világon.
Visszatekintve nevetséges, hiszen mégiscsak álom volt. Átgondolva a történteket, nevetséges dolgokon mentem keresztül, de ami az érdekes, hogy keresztül mentem rajtuk. Ott voltam, tapintottam, szagoltam, ízleltem, hallottam, láttam. Teljes "valóságában" megjelent előttem.
Akkor kérdem én, mi a valóság? Mi az álom? Miért lesz "ez" az életem valóságosabb "annál"? Miért kéne nekem "itt" tudatosabbnak lennem mint "ott"?
Sok mindent nem ért még az ember, sok mindent nem értek még én. De ezek a tapasztalatok, ezek mindent megérnek. Olyan, mintha folyamatosan kalandoznék. Folyamatosan döntéseket kéne hoznom, mérlegelni, dönteni, és elölről az egész.
Ijesztő.

Rohadó világ avagy miért van a világnak szüksége Supermanre?

A legborzasztóbb nem az, hogy léteznek a bűnök és a bűnösök. A legborzasztóbb nem az, hogy valakik ezt nyugodt lélekkel megteszik, összevernek embereket az utcán, kirabolnak, késsel kényszerítenek, körbeállnak és kilopják minden pénzed, pisztolyt tartanak a tarkódhoz, nevetnek és meghúzzák a ravaszt...

Nem ez a legborzasztóbb. A legborzasztóbb a tehetetlenség. A félelem attól, hogy te vagy a következő, és az, hogy másokon nem bírsz segíteni, mert a génjeinkbe van építve az önzés, erre neveltek minket, ezek vagyunk mi. Senki se képes felállni a néniért, akit kirabolnak a villamoson, senki se képes elkapni a grabancánál a négy pitiáner senkit, és leteríteni a földre és pillanatok alatt megkötözni őket.

Még csak megszólalni se mer senki. Lelőhetik melletted az vadidegent, te csak összerezzensz, és félted a kicsiny életed, amiben nem értél el semmit. Te csak remegsz, hol a dühtől, hol a félelemtől, hol a fájdalomtól. Ha épp nem te kapod a szívedbe a pengét, esetleg a fejedbe a golyót.

"Nem, ennyire nem rossz a helyzet, van még remény az emberiség számára." mondaná egy optimista ember. "Nem, mindenkiben ott a jó." mondaná egy másik. "Itt vannak köztünk a fény harcosai" mondaná Coelho. "Mindenkit utolér a végzete" mondhatná a vallásos. "A Gondviselés elhozza a gonoszakra a méltó büntetést" mondaná Dumas.

De cserébe, azok szenvednek, akiket kirabolnak, leszúrnak, leütnek, és elveszik minden pénzét... Azt a 10.000 forintot jó esetben, ha épp sikerült annyit összekuporgatnia, vagy azt a pár ezret, amit épp anyutól kapott aznap reggel.

Igazság? Hol? Hol van az ígért szuperhős, akiről lepattan a golyó, aki odarepül és a négy bűnözőt leüti, és a rendőrpalota elé repíti? Hol van a feketébe öltözött híró, aki csodajárgányával odajön és miközben kirabolják az embereket, hátulról nesztelenül leüti a gonosztevőket? Hol van az Igazság Ligája?

Nos, nem. Nem létezik. Nincs mit tenni. Akikből lehetne az Igazság Ligája, azok egy havannai szivar mellett szürcsölgetik skót whiskeyüket, és boldogan számolgatják a Deák igazolványokat. Ne gondolják, hogy ez Hungaricum. Ne gondolják, hogy ez csak a magyar New Yorkban történhet meg. Ez így van mindenhol a világon. Nincs mit tenni.

Imádkozni valamihez, hogy velünk sose történjen hasonló, fohászkodni a Gondviseléshez, hogy kerüljön el bennünket a baj, és Bízva bízni.

Ami a fájdalom, hogy a bizonyos "Ész, Erő, és oly szent Akarat" bizony "hiába sorvadoznak" az emberek alatt. Nincs az az Ész, nincs azaz Erő, és nincs az az Akarat, amely megmenthetné az életünk, és polgártársaink életét. Semmire se megyünk a több ezres IQ-nkkal, ha épp 2 m-re rabolnak ki egy nénit mellettünk. Semmire se megyünk az Erőnkkel, ha 4 ember ellen kéne menni egyedül. És nincs az a "jóakarat" amely kicsorbítaná a kés pengéjét, és lepattintaná rólunk a golyót. Így csak elbújunk. Elmenekülünk. Nincs jobb ellenszer, mint a nyúlcipő. A gyávaság.

Hát ez a világ. Nem mondom, hogy bezzeg a régi szép időkben, mert tudom, nem volt másként. Majd talán egy jobb kor, egy új nemzedék, egy másik faj... Majd egy szép napon leigáz bennünket, és békét hoz közénk... Mert sajnos a Homo Sapiens Sapiens(??!) még ahhoz sem elég szápiensz hogy a saját bolygóján, a saját maga faja közt békét teremtsen, és olyan megoldásokat hozzon, amely mindenki számára megnyugvást hozhatna. Gratulálok, szápiensz. Gratulálok, isten. Jót teremtettél.

"Ez jó mulatság, férfi munka volt!"