Nem igaz

Kértem, hogy ne tegye. Igaz, sosem hallgatott rám. Így visszagondolva, egyszerre teljesen érthető, és egyszerre teljesen megrázó. De mégis, egy dolog biztos. Maximálisan. Én vagyok a bűnös. Én vagyok a gyilkos.

Pedig mindig is mondta, hogy nem élne nélkülem, hogy ha nem lennék, ő már más utakat járna, nem földi utakat. Angyal ő ide, abban biztos voltam, de ugyanakkor a halál utáni bizonytalanság, az abszolút megismerhetetlen, az, ahol nincs az a tudomány, ami kísérletekkel és képletekkel bizonyítani tudná létezését, megrémisztett. Nem akartam azt, hogy ez történjen, és nem is hittel el. Nem akartam elhinni. Reménykedtem, hogy nem vagyok ennyire lényeges tényező egy világban, nem létezik az, hogy egy ember ennyire függjön tőlem.

Nem igazán tehettem pedig mást. A lehető legklisésebben sikerült megtennem. "Neked jobb lesz így, hidd el", és könnyeit alig győztem törölgetni az arcáról. Nem tudott beszélni a sírástól, pedig biztos vagyok benne, hogy lett volna mit mondania. Nehezére esett levegőt venni, mintha abban a pillanatban megszűnt volna számára a világ. Ezt látva bennem is elindult az a bizsergető, gyomorszorongató érzés, a torokban felkúszó hideg, mi végül áttöri a könnycsatornák gátját. Törékenynek tűnt, törékenyebbnek mint valaha.

Ó, pedig szentül hittem, hogy már segítettem neki, ó, én szentül hittem, hogy átsegítettem a nehezén! És mégis. Pedig én tényleg azt hittem.

Hosszú zokogás után, elment, eltűnt a szemem elől örökre... Többet nem láttam derékig érő haját, puha ajkait és nedves, világoszöld szemeit. Én pedig ott maradtam, a padon, ültömben, és csak néztem ki a szememből. Valami azt súgta nekem akkor, hogy menjek utána, kísérjem, mintha... éreztem volna. De nem, mondtam magamnak, nem lehetséges! Szépen hazamegyek, és lefekszem aludni. Későre járt már, bőven éjszaka volt.

Amint hazaértem elnyomott az álom. Furcsa álmok kavarogtak a szememben, zöld szempárok, és gesztenyebarna haj, sejtelmes mosoly. Egy kiáltásra keltem fel. Megdörzsöltem a szemeim, és abban a pillanatban délután 3-at ütött az óra. Átaludtam majdnem 12 órát, ami már rég történt velem.

Nem szabadott volna hagynom elmenni, egyedül, éjszaka. Veszélyes ez a város, akármi történhetett vele hazafele menet. Hiszen gyönyörű volt, bármelyik pszihopata ráugrott volna, ha meglátja, éjfélkor a kihalt utcákon.

Mintha a sors maga akart volna válaszolni, megcsörrent a telefonom...

Egy kis természettudomány

Minden test nyugalomban marad vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, míg ezt az állapotot egy másik test vagy mező meg nem változtatja.

Azaz TEHETETLEN.

Nem tudom, hogy vagytok vele, de sokszor érzem azt, hogy a fizika, a kémia, és eleve a természet tudományok sokkal mélyebben hatnak, sokkal jobban kiterjednek az életünkre, mintsem csak a fizikai világunkra terjeszthetnénk ki. Hisz gondoljunk csak bele. Ezek a legáltalánosabb törvények világunkban. De hogy a fenébe nem gondolt még arra senki, hogy a világ részét MI MAGUNK, emberek is képezzük. Ugyanolyan szimbiózisban élünk a környezettel, mint ő velünk, még ha ezt a Cherokeek óta nem nagyon akarja megérteni az emberiség. 5000 év kell, komolyan, hogy megértsük ezt? Ötezer?
Vegyünk szeretett újtonnánk első törvényét:
Minden test nyugalomban marad, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, míg ezt az állapotot egy másik test vagy mező meg nem változtatja. Hiszen pont ilyenek vagyunk, alapvetően. Tesszük mindennapi dolgainkat, a szürke életünket éljük, és az ösztöneink szerint cselekszünk: reggel felkelünk, elmegyünk munkába/iskolába, végigdolgozzuk a napot, és periodikusan megcselekedjük amit délután megszoktunk már rég, aztán otthon nyugalomra hajtjuk a fejünket, hogy másnap elölről ismétlődjön az egész. Egyenes vonalú egyenletes mozgást végzünk, és nyugalomban maradunk. De persze csak addig tesszük mindezt, míg a környezetünk nem hat ránk valahogy, drasztikusan, vagy nem, egyéni dolog, de valaminek változnia kell ahhoz a környezetünkben, akár egy másik ember (test) vagy egy környezeti tényező (mező) ez. Önnön magunk erejéből, nagyon nehéz, egy ilyen szürke életet élő és egyenesen mozgó ember számára szinte lehetetlen kitörni a saját maga "pályájáról".
De jó, mondhatjátok, belemagyarázás, véletlen egybeesés. Butaság! Akkor vegyük a Termodinamika második főtételét:

A természetben nincs olyan folyamat, amelyben a hő önként, külső munkavégzés nélkül hidegebb testről melegebbre menne át. Csakis fordított irányú folyamatok lehetségesek.

Még hozzá kell tenni, hogy ez a főtétel felteszi annak az elméletét, hogy az ilyen folyamatok mindig egy rendezetlen állapotból egy rendezett felé tartanak. Gondoljunk csak arra, hogyha egy poharat leejtünk a földre, egy rendezett állapotból egy rendezetlen felé tart a folyamat, így ripityára törik és seperhetjük össze. Külső hatás, munkavégzés nélkül nem érhetjük el azt, hogy újra felvegye a rendezett alakját. Vagy gondoljunk, mi, fiatalok, a szobánk állapotára. Ha nem rakunk rendet, tehát nem végzünk munkát, egy idő múlva a szép rendezett szobánkból egy rendszertelen kupleráj lesz, kosz, és így tovább.
Tehát a világ természetes iránya egy rendezettből egy rendezetlen felé mutat.
Ezt sokan érezhetjük így, az életünkkel. A világgal. A politikával, a gazdasággal, a környezettel, és így tovább. Minél több idő telik, minél több minden történik velünk, annál jobban "tágul az univerzumunk" és így egyre távolodnak egymástól a dolgaink. Rendezetlenné válnak. Kevés dolgot könnyű rendezni. Mint ahogy a zoknijainkat is párosítani egyszerű, ha csak 3 darab van és mind a három különböző színű. De ha már 50 zoknink van és 50 színű, akkor sokkal nehezebb párosítva a szekrényünk mélyére temetni. Ezért olyan népszerű a Nagy Bumm! elmélet is, hiszen pont ezt feltételezi: az idő elteltével, egy rendezett univerzumból egy táguló, egyre több dolog megjelenésével összekuszálódó gépezet tulajdonképp. Ez az entrópia.
Könnyen érezhetjük most magunkat egy magyaróra kellős közepén, kedves diáktársak, ahol egyszerűen felförmedhetünk, hogy "áh, csak belemagyarázod! kérlek!", de én nem akarok itt megállni, nem akarom rátok hagyni! Lássunk egy kis kémiát.
Népszerű elmélet, illetve tény, hogy vannak részecskék, melyek vonzzák és taszítják egymást. Ugyebár ez az elektromos töltés miatt van, az elektronok taszítják egymást, míg a protonok vonzzák őket. Tudjuk ugye, ugye tudjuk, hogy az elektronok töltése negatív, és a protonok töltése pozitív? Igen. Remélem!
Nos, merem állítani, hogy ez az embereknél is így van. Vannak pozitív "töltéssel" rendelkező emberek, ezek általában mosolyognak, tökéletesednek, próbálják megérteni a világot, és úgy szeretni, ahogy van, életet lehelni abba, amiről már mindenki más lemondott. És vannak negatív "töltéssel" rendelkező emberek, akik hallani se akarnak új dolgokról, jól vannak ők ahogy vannak, és amúgy is, mindenki hagyja őket béként, mert fúj, és amúgy is. Fúj. De valamiért, ezeknek a negatív embereknek is van egy ideáljuk. Egy vágyuk. Egy dolog, ami mellett ők is érezhetik "valaminek" magukat. Ezek bizony a pozitív emberek. Míg két negatív ember nehezen él meg egymás mellett, hiszen egyiknek se jó semmi, mindkettő utálkozik csak, addig ha egy negatív egy pozitív ember mellé kerül, elkezdi úgy érezni, hogy megértik: hiszen a pozitív ember elfogadja őt. Annak, ami.
A kémiai elemek különös módon nem ugyanolyan előfordulással jelentkeznek az univerzumunkban. Például lássuk a legritkább elemeket, a nemesgázokat. Míg egy ember kicsi, gyakrabban "nemes". Így tesz a Hélium is, ami nem is olyan ritka az univerzumunkban, 2 protonjával és 2 elektronjával, párba rendeződve. A kis emberek, sajnos vagy nem sajnos, gyakrabban tudnak nemesebb tetteket tenni, mint akármelyik nagy. Tehát ahogy megyünk felfelé nagyságrendben a nemesgázokon, egyre ritkábbak: a Radon már és az Xenon már a legritkább elemek a földön -- jókora méretű atomok az már tény. Így is van ez az emberrel: minél nagyobb egy ember pozícióban, az életben, a ranglétrán, annál inkább kiölődik belőle a bizonyos "nemes" életérzés, a másokon való segítési vágy. Így van ez, ezt szoktuk meg.
Hogy ezek után mi a megoldás? Fektessünk energiát abba, hogy gyakoribbak legyenek a nemes személyiségek, természetesen azzal, hogy önmagunkat éberen tartva figyelünk a saját cselekedeteinkre, mérlegeljük őket, és megkeressük a lehető legjobb utat. A "Nemes" utat. A rendezetlenből rendezettet alakítunk, munkavégzést fektetünk bele önmagunkba, hogy előállítsuk magunkban a "Nemes irányt". Egyedül cselekedetekkel menthetjük meg magunkat, elvekkel, tervekkel, és álmokkal aligha. Azok a padlásra jók.
Természetesen nem maradhatott ki a kedvenc egyenletem:





Ezen is érdemes elgondolkozni. Valakinek valami jó ötlet?