Kértem, hogy ne tegye. Igaz, sosem hallgatott rám. Így visszagondolva, egyszerre teljesen érthető, és egyszerre teljesen megrázó. De mégis, egy dolog biztos. Maximálisan. Én vagyok a bűnös. Én vagyok a gyilkos.
Pedig mindig is mondta, hogy nem élne nélkülem, hogy ha nem lennék, ő már más utakat járna, nem földi utakat. Angyal ő ide, abban biztos voltam, de ugyanakkor a halál utáni bizonytalanság, az abszolút megismerhetetlen, az, ahol nincs az a tudomány, ami kísérletekkel és képletekkel bizonyítani tudná létezését, megrémisztett. Nem akartam azt, hogy ez történjen, és nem is hittel el. Nem akartam elhinni. Reménykedtem, hogy nem vagyok ennyire lényeges tényező egy világban, nem létezik az, hogy egy ember ennyire függjön tőlem.
Nem igazán tehettem pedig mást. A lehető legklisésebben sikerült megtennem. "Neked jobb lesz így, hidd el", és könnyeit alig győztem törölgetni az arcáról. Nem tudott beszélni a sírástól, pedig biztos vagyok benne, hogy lett volna mit mondania. Nehezére esett levegőt venni, mintha abban a pillanatban megszűnt volna számára a világ. Ezt látva bennem is elindult az a bizsergető, gyomorszorongató érzés, a torokban felkúszó hideg, mi végül áttöri a könnycsatornák gátját. Törékenynek tűnt, törékenyebbnek mint valaha.
Ó, pedig szentül hittem, hogy már segítettem neki, ó, én szentül hittem, hogy átsegítettem a nehezén! És mégis. Pedig én tényleg azt hittem.
Hosszú zokogás után, elment, eltűnt a szemem elől örökre... Többet nem láttam derékig érő haját, puha ajkait és nedves, világoszöld szemeit. Én pedig ott maradtam, a padon, ültömben, és csak néztem ki a szememből. Valami azt súgta nekem akkor, hogy menjek utána, kísérjem, mintha... éreztem volna. De nem, mondtam magamnak, nem lehetséges! Szépen hazamegyek, és lefekszem aludni. Későre járt már, bőven éjszaka volt.
Amint hazaértem elnyomott az álom. Furcsa álmok kavarogtak a szememben, zöld szempárok, és gesztenyebarna haj, sejtelmes mosoly. Egy kiáltásra keltem fel. Megdörzsöltem a szemeim, és abban a pillanatban délután 3-at ütött az óra. Átaludtam majdnem 12 órát, ami már rég történt velem.
Nem szabadott volna hagynom elmenni, egyedül, éjszaka. Veszélyes ez a város, akármi történhetett vele hazafele menet. Hiszen gyönyörű volt, bármelyik pszihopata ráugrott volna, ha meglátja, éjfélkor a kihalt utcákon.
Mintha a sors maga akart volna válaszolni, megcsörrent a telefonom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése