Mint Te.

Imádjuk a hajad. Imádjuk a hangod. Imádjuk a szemeid, imádjuk a pilláid, imádjuk a vicceid, imádjuk a kezed. Megnövesztem a hajam mint a te, levágatom a hajad mint a te. Felveszem a cipőt, amilyen a tied, levágom a pólóm, amilyen tied.
Úgy járok, mint te. Úgy beszélek, mint te. Nevetek, mint te. Felháborodok, mint te. Gyűlölök, mint te. Vezetek, mint te. Húst eszek, mint te. Vega leszek, mint te. Sokat alkoholizálok, mint te. Anti-alkoholista leszek, mint te. Rágyújtok egy cigire, mint te. Elnyomom az utolsó szálat, mint te.
Hisz imádjuk az érzéseid, imádjuk a gondolataid, imádjuk a szavaid, imádjuk a ruháid, imádjuk a járásod. Imádjuk az önpusztításod. Imádjuk az egészséged. Imádjuk a stílusod, imádjuk az arcod, imádjuk az egoizmusod, imádjuk a szépséged, imádjuk a barátaid, imádjuk a szerelmeid, imádjuk a rajongóid.
Így úgy gondolkodom, mint te, beszélek mint te, úgy öltözöm mint te, úgy járok mint te, azokkal barátkozom mint te, egoista leszek, mint te, szerény leszek, mint te, szerelmes leszek abba, akibe te, rajongok, mint te. Novellát írok mint te, gitározom, mint te, fényképeket csinálok, mint te, bicajozom, mint te, festő leszek, mint te. szlengekkel lököm a vakert, csávókám, eljátszom hogy úriember vagyok, mint Ön. Sírok, mint te, verekszem mint te.
Hisz imádjuk, ahogy írsz, ahogy zenélsz, imádjuk ahogy fotózol, imádjuk, ahogy festesz, imádjuk ahogy sokszínű vagy, és nagyszerű, imádjuk az erődet. Imádjuk, ahogy szeretkezel, imádjuk ahogy porig alázol, imádjuk, ahogy gúnyos megjegyzéseket teszel, imádjuk, ahogy nem érdekel senki, imádjuk, hogy te vagy a középpontban, imádjuk, hogy téged mindenki szeret.
Tehát, sokat szeretkezem, mint te, lealázok nálam gyengébbeket, mint te, gúnyosan kritizálok mindenkit, mint te, középpontba kerülök, mint te, megpróbálom elkerülni a figyelmet, mint te, elérem hogy mindenki szeressen, mint téged, cserbenhagyok mindenkit, mint te.
Imádjuk, ahogy őrjöngsz, imádjuk ahogy törsz és zúzol, imádjuk, ahogy kihasználsz másokat, imádjuk, ahogy belémártod a pengédet, imádjuk, ahogy nem rettensz vissza semmitől, imádjuk, hogy van személyiséged.
Ezért elkezdek megőrülni, mint te, mindenkinek összetöröm a szívét, mint te, nem rettenek vissza a gyilkosságtól, mint te, személyiségem lesz, mint neked. A saját szívembe szúrom a pengéd, mint te.
Csak a lényeg, hogy olyan legyek mint te. Mert így egyedi leszek, és így boldog életem lesz. Hisz te olyan sikeres vagy, hisz te mindent megkapsz, amire csak vágysz. Mert így úgy fogok kinézni mint te, olyan leszek, mint... Te.

Egy igaz barátság szép emlékei

Hányszor kívántad már azt, hogy “bár visszafordíthatnád az időt”, visszamennél akkor és oda, másképp tennéd, megtennéd, nem tennéd meg, elfordulnál, jobban odafigyelnél, vigyáznál rá, esetleg direkt elhagynád? Hányszor akartál már megfordulni, és az időben visszafelé sétálni, hátatfordítani a dimenziónak és előrefelé sétálni? Hányszor meg akartad már tenni?

Mert hibázol. Mert mindenki hibázik. Mert a Pillanat erősebb, mint te magad vagy. A Pillanat hatalma körülölel, először simogatva és kényeztetve, de mire észbekapnál hova is keveredtél, a Pillanat elmúlt, és te kihasználtan, meghurcoltan feküdsz -- tehetetlenül. Egyetlen gondolat cikázik át az agyadon: “miért?”. Először talán még meg is bocsátanál magadnak, hiszen új volt még, nem tehetsz róla, előfordul. De mikor századszorra, ezredszerre is belesétálsz ugyanabba a csapdába, elkezd fájni, fájni a tehetetlenség, és a butaság. És mindig túl későn.
Akármennyire szeretted, akármennyire köszönhetsz neki milljó dolgot, akármennyire akarnád újra ölelni, keresni őt minden áldott unalmas percedben, és együtt dolgozni, nevetni, sírni, beszélgetni, már nincs ott. Csak a hűlt helyét találod, és már mások azok, akikkel ő megtalálta ugyanazt, amit te vele. A legfájdalmasabb mégis az, hogy nem hibáztathatod. Te voltál a hülye, te voltál az, aki elfordult, és nem figyeltél rá eléggé. Te voltál az oka annak, hogy így alakult. És most már ejthetsz nagy krokodil könnyeket, már senkit sem érdekel.
Minden ami rád maradt, mint nyomorult örökség, a szép emlékek. És a szánalmas próbálkozások, hogy visszaszerezd azokat az időket, azokat a napokat, azokat az átdumált éjszakákat, de válaszul egy keserédes mosolyt kapsz, és suttogó “már késő” hangokat. A múlt örök börtönébe szálltak, ahonnan nincs kiút.
Ezért hát minden reményed a jövőbe veted. Sietsz elérni, túl gyorsan akarod hogy itt legyen, hátha majd egyszer, egy szép napon minden helyre áll. Majd minden úgy lesz, ahogy régen volt, újra kacagni fogsz, de már nem erőltetetten, újra sírni fogsz, de már nem kényszerből, újra szívmelengetően szorítasz kezet, és nem csak rideg formalitásból. Talán újra barátságot kapsz.
Talán -- nyilal beléd a szó. Talánból sok van, ahogy “bárcsak”-ból is, és “ha”-ból is. Mind a három szó tehetetlenséget sugall. Pontosan azt a tehetetlenséget, amelyet jól ismersz, és amely a legnagyobb ellenséged. Nem tehetsz mást, mint újra le-lebuksz a múlt tengerébe, és mikor felbuksz, könnyes szemmel tekintesz a jövő egére. Keresve a csillagot, melyet akkor is láttál, ott, régen.
És közben, mikor kibuggyan a szemedből a könny, és már-már felzokognál, csak egy kérdés fut át újra és újra az agyadon: “Hol romlott el így?”

Barátságról

Klisés téma. Megírta szinte már az összes, az összes nagy gondolkodó, író, körülbelül úgy mindenki, ötször, és nem is beszélve a mindenféle szállóigékről, amik terjengenek az interneten, amiket úgy eleve, akarva akaratlan hallunk folyamatosan.

Mégis úgy érzem, írnom kell róla. Most úgy kicsit nagyobb perspektívában mint eddig. Ne szűkítsük le a fiú-lány barátság szintjére, csak úgy magáról,a barátságról.
Hagyjuk a szokásos esszéírásmódot, hogy kezdjük egy definicióval, amit később kifejtünk. Ezt nem lehet esszében, nem lehet tanulmányként leírni, és nem lehet úgy kezelni, mintha az volna. Annál sokkal érzékenyebb téma, mindenki számára.
Ha egy ember megkérdeznénk róla, az ismerőseink közül hogy, hé te, neked mennyi barátod van? Rövid gondolkozás után rávágna valami relatív nagy számot, valamilyen 10 és a pozitív végtelen közti számot, vagy a másik „csak 1-2 nagyon jó...” klisét, ami úgy ismerünk már. Igen, most jön a kedves olvasókban a felháborodás: „Na de ez velem tényleg így van, mi az hogy klisé?!” Tényleg így van ez? Tényleg barátok azok, kiket mi annak nevezünk?
És talán itt van egy szokásos filozófiai kérdés: Kinek mi a barátság? Egy ember akivel el lehet menni inni egy jót péntek és szombat este, egy ember aki „mindig ott van mellettem a bajban!”, egy ember „aki ott van ha nevetnem kell és sírnom kell!”, egy ember akire „mindig minden körülmények között” számíthatok. Igen, talán ez.
De mégsem hinném, hogy ilyen egyszerű ez. Van egy elméletem, hogy egy ember úgy lehet teljes, érett, tapasztalt, és bölcs, hogy előtte százszor és százszor elbukott, felkelt, újrakezdte, elbukott felkelt és megint újrakezdte, akár a századik alkalommal. „Mindig haladni előre”. Igen, bölcsességhez szenvedni kell. Jelezném, nem önsajnálatról, és arról a szenvedésről beszélek, amely egyszerűen arra megy ki, hogy „Figyejetek rám, itt vagyok, és azonnal segítsen nekem valaki!”, amit ugyebár szintén mindannyian jól ismerünk. Hiszen mi magunk is csináltuk már ezt. Hohó, nem is egyszer, igaz-e? Vagy inkább nem valljuk ezt be magunknak? Hát jó.
Az én értelmemben a barátság nem lehet csupán két olyan ember kapcsolata, amelyeknek közös az érdeklődési körük, megértik egymást, esetleg néha kényszeredetten meghallgatva a másikat pár okosnak tűnő mondatot lök a
másik elé. Próbákat kell kiállnia, látni kell, hogy amit elmondunk a barátságról, mindaz a sok szép mondat valóban igaz-e. Van-e olyan ember, aki tényleg magát, a saját maga Egoját áldozná érted, a presztízsét vagy ha jobban tetszik imidzsét. „Tiszteltségét a plebsz”, tehát a nagytöbbség iránt. Hogy vállalná-e
azt érted, hogy képes végigmenni akár a munkahely, akár egy iskola folyósóin mosolyogva, hogy összesúgnak a háta mögött, és mindez őt cseppet se érdekli, mert olyan biztonságot és jóérzést ad neki a barátságod, hogy boldog.
Valahol itt és a relatív végtelen között lehet a barátság fogalma. Amikor képes valaki megsemmisíteni az önnön Egoját és lényét azért, hogy lássa a szád sarkán azt a negyed környi ívet, mert boldoggá teszi őt.
Igen, a barátság, ha van valami ami az életben önzetlen, akkor a barátság az. Legalábbis, annak kéne lennie. És amint ez megtörténik, nemcsak hogy a
barátság, de maga a személy is egy új egzisztencia szintjére lép. Megtanul igazán szeretni.
A barátság egyoldalú. Nincs olyan, hogy két barát ugyanannyira nagy megértésben, egymás Egoját növelve és bátorítva élne egymás mellett, adva és kapva annyit, muszájból és elvárásból. Még ha lenne is, azt hiszem érezzük, hogy a romantikus értelmében az nem barátság.
Jó magasra tettük a lécet. De még mindig hiszek benne, hogy barátság létezik. És akkor lesz a teljes Teljes, ha ez egymástól függetlenül mindkét emberben megvan. Mikor te vagy neki, te számítasz, és nem a többi. Mikor te majdhogynem úgy kellesz neki, mint az oxigén az élőlényeknek, vagy mint a víz az élet kialakulásához. És nem azért, hangsúlyozom, nem azért, hogy aztán biztonságban érezze magát, hogy neki van valaki, akinek eleget adott, hogy ezt számonkérje később. Persze ezt az elsőre, akár több év barátságnak hitt lét után se lehet látni. Mert az ilyen, az Ego számára láthatatlan. Hisz az Ego önmagára gondol, a túlélésre, és annak kielégítésére, amit mi buta módon boldogságnak fogunk fel. Pedig hol van az attól.
Kedves Olvasó, ha idáig eljutottál az írásban, és még nem csaptad a monitornak a billentyűzetet, vagy a falnak a laptopot, akkor gondolkozz el, hogy
van-e neked ilyen ember. Ne úgy, mint az első alkalomra rá vágnád, hogy „Igenigenigen, nekem ő a legfontosabb, mindent megtennék értük!”, hanem gondold át először azt, hogy van-e neked ilyen ember az életedben, aki így van veled. Mert ha kicsit nyitottabb szemmel járunk a világban, biztos vagyok benne, hogy előbb, vagy utóbb de van ilyen ember a földkerekségen. Ásd el az Egot, ne hallgass rá. Nincs többé rá szükséged, és többé nem magadnak élsz. A világnak élsz, a teljes egésznek, a Galaxisnak, és önmagad léte egybeolvad a világ Létével, akárminek is hívod azt.
Nem mondom, hogy ez könnyű, sőt. Ez a világ talán legeslegnehezebb dolga. De ha megpróbálod, egészen biztos vagyok benne, hogy... nos, elbuksz. Ösztöneid, az Ego fogja a füledbe duruzsolni a Lét gyönyörét, az önmagadnak való életet. De ha újra megpróbálod, és aztán megint újra, és megint újra, és egyszer csak teszel először egy...két...három...négy önzetlen dolgot a világon, elindultál az úton, ami ugyan még mindig hihetetlen nehéz végigjárni, de ráléptél. És, ha feltételezzük hogy mindennek van értelme ezen a világon, akkor egészen biztos vagyok benne hogy ott lesz valahol az út végén a boldogság is. A Te boldogságod, és nem az Egoé.