Egy igaz barátság szép emlékei

Hányszor kívántad már azt, hogy “bár visszafordíthatnád az időt”, visszamennél akkor és oda, másképp tennéd, megtennéd, nem tennéd meg, elfordulnál, jobban odafigyelnél, vigyáznál rá, esetleg direkt elhagynád? Hányszor akartál már megfordulni, és az időben visszafelé sétálni, hátatfordítani a dimenziónak és előrefelé sétálni? Hányszor meg akartad már tenni?

Mert hibázol. Mert mindenki hibázik. Mert a Pillanat erősebb, mint te magad vagy. A Pillanat hatalma körülölel, először simogatva és kényeztetve, de mire észbekapnál hova is keveredtél, a Pillanat elmúlt, és te kihasználtan, meghurcoltan feküdsz -- tehetetlenül. Egyetlen gondolat cikázik át az agyadon: “miért?”. Először talán még meg is bocsátanál magadnak, hiszen új volt még, nem tehetsz róla, előfordul. De mikor századszorra, ezredszerre is belesétálsz ugyanabba a csapdába, elkezd fájni, fájni a tehetetlenség, és a butaság. És mindig túl későn.
Akármennyire szeretted, akármennyire köszönhetsz neki milljó dolgot, akármennyire akarnád újra ölelni, keresni őt minden áldott unalmas percedben, és együtt dolgozni, nevetni, sírni, beszélgetni, már nincs ott. Csak a hűlt helyét találod, és már mások azok, akikkel ő megtalálta ugyanazt, amit te vele. A legfájdalmasabb mégis az, hogy nem hibáztathatod. Te voltál a hülye, te voltál az, aki elfordult, és nem figyeltél rá eléggé. Te voltál az oka annak, hogy így alakult. És most már ejthetsz nagy krokodil könnyeket, már senkit sem érdekel.
Minden ami rád maradt, mint nyomorult örökség, a szép emlékek. És a szánalmas próbálkozások, hogy visszaszerezd azokat az időket, azokat a napokat, azokat az átdumált éjszakákat, de válaszul egy keserédes mosolyt kapsz, és suttogó “már késő” hangokat. A múlt örök börtönébe szálltak, ahonnan nincs kiút.
Ezért hát minden reményed a jövőbe veted. Sietsz elérni, túl gyorsan akarod hogy itt legyen, hátha majd egyszer, egy szép napon minden helyre áll. Majd minden úgy lesz, ahogy régen volt, újra kacagni fogsz, de már nem erőltetetten, újra sírni fogsz, de már nem kényszerből, újra szívmelengetően szorítasz kezet, és nem csak rideg formalitásból. Talán újra barátságot kapsz.
Talán -- nyilal beléd a szó. Talánból sok van, ahogy “bárcsak”-ból is, és “ha”-ból is. Mind a három szó tehetetlenséget sugall. Pontosan azt a tehetetlenséget, amelyet jól ismersz, és amely a legnagyobb ellenséged. Nem tehetsz mást, mint újra le-lebuksz a múlt tengerébe, és mikor felbuksz, könnyes szemmel tekintesz a jövő egére. Keresve a csillagot, melyet akkor is láttál, ott, régen.
És közben, mikor kibuggyan a szemedből a könny, és már-már felzokognál, csak egy kérdés fut át újra és újra az agyadon: “Hol romlott el így?”