Egy híján húsz...

Hát ezt is megéltük.

Milyen évet tudhatok magam mögött, mozgalmasabbat, mint az előző, az biztos. Voltam Svédországban, szerveztem éjszakai sportprogramot, iskolai diákönkormányzat képviselő voltam... Mindenesetre sikerült túlvállalnom magam, hogy néha a hajamat téptem, és nem bírtam aludni, annyira nyomasztott minden.

Hogy sikeresnek mondanám-e?

Nem. Úgy érzem sokkal többet veszítettem, mint kaptam. Igen, kaptam rengeteg jó dolgot emléket, olyan jó dolgokat, amelyekről álmodni se mertem volna, de emberből vagyok, és mint olyan, nehezebben értékelem a jót, mint azt ami nincs. Rossz, és negatív filozófia, de alapvető emberi tulajdonság. Mindig arra vágyunk, ami épp nincs. Részben saját hibámból történtek a rossz dolgok, ezek a veszteségek, ha mondhatjuk így, részben nem. Az önzőség, a büszkeség, és a nemtörődömség, a felelőtlenség volt mindaz, sok dolgot tönkretett, ami addig jónak tűnt. Hiányoztak, de nem éreztem azt hogy nekem kellene lépnem, lépést tennem. Másszor, meg ha tettem is lépést, és igyekszem is, akkor is visszautasítást kaptam, és negatív megerősítést. Ahogy közeledett a szülinapom, úgy növekedtek ezek a negatív dolgok, gyűltek és gyűltek, és talán pont a szülinapomra tetőztek. És egy pillanattól kezdve elfogadtam.

Elfogadtam, hogy több évi barátság porba dőlt, és úgy tűnik mintha sosem létezett volna. Elfogadtam, hogy vannak olyan emberek, akiknek mások százszor, milliószor többet jelentenek, mint jómagam. Elfogadtam, hogy akármennyire próbálkozom, nem fogok tudni visszaszerezni embereket az életembe, még ha mindennap megkeresem, és megölelem, és kedvesen türelmesen bánok vele. Elfogadtam, hogy nem tudom magam elfogadtatni, megszerettetni bárkivel, nem tudom elérni, hogy mindenki szeressen, és ne legyen olyan ember, aki ne utasítson el, utálja a hírem, vagy valóban engem. Elfogadtam, hogy talán nem azok közt van a helyem, akikkel eddig töltöttem a napjaimat, éveimet, talán nem ez az az életmód, amit nekem a teremtettek. És attól a pillanattól nem fájt.

Persze, zavar. Persze, hiányoznak a barátok, és hiányzik az is, hogy a szülinapom alkalmával elmenjek valakikkel és megünnepeljem azt, egy pofa sör mellett. Hogy a szülinapom alkalmával legyenek olyan emberek, akikkel találkozhatok, akik rám szánják az idejüket, talán a pénzüket hogy bejöjjenek a városba, és igyanak velem valamit. Emberek akikkel beszélgethetek, akikre számíthatok. Igen, zavar, hogyne zavarna. Emberből vagyok.

Nem tudom mit hoz a jövő. Lehet, hogy a nyáron történik valami, ami aztán végképp megváltoztat. Lehet a nyár elszakít tőlem végleg mindenkit. Lehet, hogy mindent visszakapok, lehet valami teljesen mást kapok az élettől. Akármi is történjék, nem hiszem, hogy el fogok veszni. Elveim vannak, céljaim vannak, amiket el kell érnem. Soha nem adom fel, és csak előre haladok. Rengeteg dolog áll még előttem, abban biztos vagyok, és mégha a ma kilátástalan is, talán a holnap szebb lesz. Sosem tudni.

De egy dolog biztos. Az utolsó tinédzser évemet élem. Azt hittem ezt ki fogom élni, és tényleg, még egy utolsót lázadok, egy hatalmasat tépek a rendszerből, és végigbulizom az egészet. Hát, úgy tűnik, ez mégsem így lesz. Talán most ahelyett, hogy kiélvezném az élet édes ízét, el kell kezdeni felnőni. Meglátjuk, mit hoz a sors.

Videojáték filozófia

Most szeretnék egy kicsit eltérni a megszokottól. Most egy picit hagyjuk a romantikát, a fájdalmat, a világnézetek összeütköztetését, bár a filozófia nem fog ma se messze állni tőlünk. Mégis, bújtassuk az egészet egy sokak számára talán távol álló dolog bőrébe, igen, a videojátékokéba. Ez a bejegyzés az idősebb olvasók felé (is) szól inkább, de térjünk inkább a lényegre. Csak nem akartam, hogy aztán csalódottan vagy felháborodva hagyjátok el az oldalt, hogy "mi ez már".
Manapság a videójáték ipar sorra bizonyítja be nekünk, hogy mindig van egy lépcsővel feljebb. Lassan komolyan el lehet gondolkozni, hogy mikor jutunk el arra a szintre, amikor egy játékhoz felvesszük a kis sisakunkat, és csupán az agyhullámainkkal irányítjuk a karakterünket. Egyelőre még a legújabb fejlesztés a kamera, és annak különböző 3D-s használata, mint az XBOX Kinect, vagy a Nintendo 3DS, illetve a Sony Vita. De ugyanakkor hol láttuk volna ezt 5-6 évvel ezelőtt, amikor még körberajongtuk Wii "táv-irányítását", a XBOX360 HD minőségű képét, vagy ha arra gondolunk, hogy 7 éve jelent meg a Nintendo DS első változata, és azt mondtuk hogy "érintőképernyő, és mikrofon, innen nincs tovább"? Persze, hogy sehol se láttuk még a mai "kütyüket", sőt, talán még elképzelni se tudtuk volna. Ezért merem én azt állítani, hogy talán a hadiparon kívül, az elektronikán belül a játékipar fejlődik a leggyorsabb ütemben. Mivel fogunk mi játszani 5-6, vagy akár 10 év múlva?
Tehát kétség kívül, a játékélmény az valóban olyan, hogy képes minket akár órákra leültetni a tv elé, vagy egy fotelba, amint nyomjuk a legújabb kütyünket, és csodáljuk az emberiséget, minden új játék alkalmával.
Ugyanakkor, ami érdekesen hathat, hogy bizony 15-20 és lassan talán már 30 éve is az akkori gyermek leült a gép elé, és játszott vele, ugyanúgy órákon keresztül és nyomta a saját kis vezérlőjét. Persze az akkori technikával, egy olyan "játékélmény", mondjuk inkább "vizuális orgalkamazás"-nak, jóformán lehetetlen volt. Akkor miért ültek le apáink és anyáink a gép elé?
A válasz több, mint egyszerű. A játékok egyszerűen nehezek voltak. Nehezek voltak, furfangosak, kellett hozzá logika. Élvezet volt játszani, kellett hozzá képzelőerő, megvolt a humor, a kaland. Végülis egy olyan fajta dolog volt akkor még a videojáték, ami egy új formát adott a történetmesélésnek, vagy annak, hogy a srácokkal kint a parkban fakardal csépeljük egymást. Gondoljunk csak olyan játékokra mint Legend of Zelda, Monkey Island, és még lehetne sorolni a híresebbnél híresebb, izgalmasabbnál izgalmasabb játékokat. Nem véletlenül tartják azt az időszakot a "Videojátékok aranykorának".
Manapság nem azért ülünk le egy játékkal játszani mert nehéz, mert kihívás. Sőt, igazából már elvből "Normal" fokozatnál nehezebben nem játszunk játékkal, mivel az nehéz, abban meg lehet halni. Manapság nem azért ülünk le, hogy történetet halljunk, hogy egyek legyünk a karaktereinkkel. Jó, nyilván pár játék még ma is őrzi a hagyományt, de a legtöbb, aligha. Elég csak a ma híres játékokra gondolni, mint a Call of Duty, vagy a Mass Effect, és így tovább. Ezek a játékok gyönyörűek, dobnak a vizuális élményen, de hogy ezt egyeztessük a játékélménnyel... nem gondolnám.
A végére még egy kis anekdota ezzel kapcsolatban: Régen-régen, volt egy Legend of Zelda nevű játék, ami mára már egy elég nagy franchise lett, aminek japánban készítettek több stratégiai útmutatót. A játékot az első pár pályán át rendesen részletesen bemutatta, volt mellékelve térkép, tippekkel és kombókkal volt tele az egész. Aztán valamiért a 8.-9. pálya környékére (a játék körülbelül 3/4-e felé), csak nagyon felületesen volt leírás. Míg a 4. pályáról volt 14-15 oldal, addig a 8. pályáról csak 2. Lehetne mondani, hogy "elfogyott a hely", de nem lenne indokolt, hiszen akkor miért nem osztották el rendesen a helyet a többi pálya között. Nem, arról volt szó, hogy a játék útmutató nem azt akarta elérni hogy olvasd a játékot és csináld, menj és tedd amit mondd, egyszerűen felkészítette a játékost, edzette őt, megtanította játszani a játékkal, hogy aztán amikor a játék nehezebb részeihez ér, addigra érezze a kihívást, de megtudja őket csinálni. Ezt nevezem én játéknak! Ez élvezetes! Hiszen nincsen annál nagyobb öröm, amikor egy hatalmas bonyolult rejtvényt megold az ember, és továbbjut a történetben.
Vajon tényleg ez a sorsunk? Vajon direkt alakul erre a játékipar? Mindent a fenekünk alá tolnak, nekünk csak lassan tényleg a gombot kell nyomni, és az egész egy interaktív könyvhöz kezd hasonlítani, vagy valami rövid átvezetőkkel teli filmhez? Ez lenne a "videojáték"? Sokszor a sztori már nem is lényeges, csak robbanjon, lőjön, villogjon, zuhanjon, és döngjenek a falak, remegjen az irányító a kézben. Mert ez kell a játékosnak. Nem a gondolkozás és a rejtvényfejtés. Az nehéz, az unalmas. Abban el lehet bukni. Nem szeret a játékos elbukni.
Hát igen. És ha lenne is egy-egy fejlesztőcég, aki kihívást akarna adni az embereknek, hamar bekerülne a süllyesztőbe, mondván, hogy ők egy unalmas, és egy "abnormálisan nehéz" játékot készítettek.
Lehet velem vitatkozni, de én pont ezért vagyok nagyon Nintendo barát. Ők még mindig olyan játékokat csinálnak nagy százalékban, ahol fontosabb a történet mint a grafika, fontosabb az, hogy valamit átadjanak a játékokkal, mint az hogy mekkorát robbant az ellenfél lövészárka, és fontosabb az, hogy az embereket gondolkozni is tanítsák, ami manapság abszolút ritkaságnak számít, nem hogy a játékiparban, hanem a világban is.
Vajon meddig hagyjuk butítani magunkat?