Korona

Hát megint otthagytam SzépBrassóVárost.

Megint, könnyeimmel küszködve, hatalmas ürességgel a szívemben lelkemben, de otthagytam. Egyszerűen nevetséges, mennyivel nehezebben szakadtam el onnét, mint Budapestről, amit az anyakönyvi kivonatom szerint "otthon"-nak nevezhetek. Bár ismerem Budapestet, mint a tenyerem, ha valaki azt mondja gyere menjünk ki a Hegedába, tudom mit mond, ha valaki Mentsvárazni akar, a véremben van a bólogatás, és ha egyszer valaki felkiált hogy irány a ZP akkor máris készítem a szakadt farmerom. Nem azt mondom, hogy Budapest rossz város, illetve, hogy nem szép, nem lehet mit csinálni, vagy hogy utálok ott élni, mert erről szó sincsen. Sokak, akiknek azt ecsetelem, mennyire szeretnék itt élni Erdélyországban, Brassótól kezdve Sepsiszentgyörgyön át, Kolozsvárig, azt hiszik hogy ezzel azt mondom hogy Budapest egy romlott és rossz város.

Pedig erről szó sincsen.

Én még mindig nem tudok többet mondani annál, hogy a Koronavárosban tényleg kiskirálynak érzem magam, szabadabbnak, és nyíltabbnak, valami van bennem, ami nincs meg máshol valami ami nem húz semerre, valami, ami azt mondja, üllj nyugodtan Fügedi Áron, mert most lehet. Mert hazajöttél. És természetesen sokan mondhatnátok azt hogy: "Persze, hiszen oda mentél nyaralni, csak a chill és csak a jó várt ott téged, csak a kikapcsolódás, a folyamatos hülyülés, de Füge, az ÉLET nem ilyen." Természetesen valahol igazatok lenne. Valóban Brassó számomra egy olyan arcát mutatta, amiben "akkora boldogság van hogy oda már csak műanyag állatok járnak", de olyan emberekkel találkoztam itt, amilyenekkel életemben nem máshol. Emberekkel, akik gyorsabban beleették a szívembe magukat, mint nagyon sok itthoni ismerősöm jópár év alatt, akik miatt tényleg otthon éreztem magam. Akik elhozták ennek a nyárnak az első legszebb napjait. Még a második felvonás csak most következik, de azt tudom, hogy hálás vagyok mindenkinek, és itt felsorolnék sok-sok-sok nevet, de szerintem akik olvassák ezt, és rájuk vonatkozik, azok tudják magukról. Célokat kovácsoltak bennem, tudom magamról hogy erősebb lettem, sokat tanultam, és sokat taníthattam. Kérdés nélkül tudom, hogy Barátokat találtam, Barátokat, akikre számíthatok.

Csak szerettem volna megköszönni a Szent Anna tói kirándulást, azt a sok sok együtt töltött percet, a támogatást, amikor szükségem volt rá, az őszinte szavakat, a nevetéseket, a fürdőzéseket, megköszönni a bulikat, megköszönni a mozit, megköszönni Tusnádfürdői fesztivált, a sok koncertet, a sok beszélgetést, billiárdozást, úgy mindent.

Hazamegyek és honvágyam lesz. (ahogy már most is az van lassan.)

Köszönöm!

Elveszi a kisautóm, meghúzom a haját.

Pistike meghúzza Juliska haját, mert teccik neki.

Hát igen, Pistike elkezdett barátnőzni. Korán kezdte a lelkem. Juliskának ez egyébként fájt, mert szép, hosszú, egyenes és szőke haja van, két copfban. És Pistike amúgyis szemüveges és kapafogú gyermek, ezért Julisnak végképp nem tetszik.

Miután aznap hatodszor húzta meg Pisti Julis haját, ezért Juliska végül úgydönt, ideje Pistivel megbeszélni a párkapcsolatukat. Meg is beszéli vele, hogy a délutáni alvás után, mikor várják PistiApát, és JulisAnyát, hogy felvegyék őket az oviból, találkozzanak a mászóka alatt. Pistike természetesen egy percet se tud aludni, hisz szent meggyőződése: immáron elérte a célját! Meghódította Julis szívét! Ám Julisnak, mint tudjuk, más szándékai vannak. Felajánlja Pistinkének, hogy legyenek barátok.

Hogy a fenti történet óvodában mennyire hiteles, azt nem tudom, ám mindenesetre, érdemes egy picit boncolgatni a fiú-lány barátságok valódiságát, lényegét, feltételeit és okait.

Ne értsetek félre, nem vagyok ilyen Kistehén szerű "Szerelmes vagyok minden nőbe, csak azt nem tudom kibe" ember, nem gondolom, hogy a két nem között barátság NEM lehet. Inkább csak úgy gondolom, feltételekkel.

Vegyük csak Pisti és Julis esetét. Pisti, ha Julis nem lett volna egy szőke barbie arcú leány, valószínüleg nem fáradozott volna annyit a lányka szívéért. Talán meg se szólította volna. Nem hogy meghúzza a haját!!

Egyértelmű hát, hogy egy fiú-lány kapcsolatban az elsődleges, pontosabban a legelső benyomás, vagy szempont: a Külső. Persze, hogy késöbb, egy barátságban vagy egy kapcsolatban nem az az elsődleges szempont, de az érthető, hogy azzal állunnk szóba, aki tetszik, (vagy úgymond "bejön") nekünk. Ez már csak az esztétikai jóérzés miatt is így van. És ha valaki tetszik, és rádaásul kedves is (viszonylag), akkor miért ne "járhatnánk" vele? A kérdés jó és jogos, és ellenérv sem igazán létezik rá. Tényleg, miért ne?

Csak aztán mint Juliséknál, van, hogy az egyik fél nem képes annyira szeretni a másikat, és ezért "marad" a barátság. Van, hogy nem egy időben jön el ez az érzés. De barátságból még mindig lehet szerelem!

De az, hogy szerelmből újra, tiszta barátság, az már kevésbé esedékes. Ez persze attól is függ, mennyire szerette egymást a két fél...

Egy újabb őrültség

A világ igencsak komplikált.

Ez egy olyan általános kijelentés, mellyel az emberiség igencsak nagy része egyetért, vallástól, származástól és nézetektől függetlenül. Tehát bátran kijelenthetem:
A világ komplikált.

Persze, hogy hogy és miért, az egy másik történet. Valamit tanítottak nekem. Nincs két ugyanolyan dolog. Mégha (relatíve) ugyanarról a dologról beszélünk, legyen az egy piros-fehér pettyes gumilabda, amit Morzsi kutya szokott harapdálni, akkor sem ugyanaz, az a bizonyos piros-fehér pettyes gumilabda neked és nekem, vagy neki.

Mindenki másnak látja, hasonlónak, de másnak látja a labdát. De ami talán mégjobban különbözővé teszi a dolgokat, az az, hogy mindenkinek mást és mást jelent az a labda. Az életben mekkora szerepet vállal, miként s hogy válik emlékké és marad meg egy annak.

Higgyétek el, hogy valóban belegondolni hogy másiknak is van önálló, saját véleményük a dolgokról, nehéz feladat. Joggal hihetnénk azt, hogy minden ember élete egy álom, egy agy szüleménye, egy külön világ. El tudom képzelni az arcotok, mikor ezt olvassátok:
"Micsoda egy őrült retardált handicapat ez a srác!" Hát, lehet van benne valami!

De ezt az elméletet nem nagyon lehet megcáfolni. Legalábbis addig nem, míg egy ember nem kezdi el hallani másik gondolatait. Addig minden lehet a mi képzeletünk, illetve pontosabban akkor az én képzeletem szüleménye.

Az egyetlen indok, amiért nem így van, hogy nem értjük a világot, és nem ismerjük önmagunkat. Emiatt másikat se.

Ahhoz, hogy valakit megértsünk, hatalmas lelki erő kell. Ki kell lépnünk a saját világunkból, és újra kell értelmezünk az egész helyzetet. Át kell törnünk önmagunk gátjait, gátlásait, nézeteit, véleményeit, határait, és szinte egy üres lapként átgondolni az egészet. Persze, ez ijesztő, elveszteni önmagunkat, csak azért, hogy megértsünk valakit, és valóban, kegyetlenül nehéz.

Nem várhatjuk el senkitől, hogy megértsen minket!!

De ha valaki képes megtenni érted, akkor én bátran kijelenthetem:

Barátot találtál.

Az emlékek órája

Semmi se tart örökké.

Akármennyire azt hisszük néha, valami biztos az életünkben, valójában idő kérdése az, hogy mikor veszitjük el. Természetesen nem azt mondom, hogy mindent elveszitünk már holnap, és úgy kéne élnünk, hogy felkészülve mindenre, várva a végső itéletet, félnünk kéne. Nem.

Ennél talán kicsit bonyolultabb a dolog. A lényeg, hogy az életben (lassan rá kell jönnöm, hogy) semmi se biztos. Semmire se és senkire se mondhatod azt hogy "örök", az életed sose fog biztos talpon állni. Biztos a kedves olvasóval is történt elég sokszor már, hogy úgy érezte hogy talált valami igazit, és, hogy ezt soha nem fogja elengedni. Egyetlen probléma, hogy az élet változik. Végig mozgásban van, s mi vagy úszunk az árral, vagy belehalunk a saját sebeinkbe.

Szép dolog, hogy valaki küzd, hogy valaki egyszer az Életnek NEM-et mondd -- de ugyanúgy ostobaság. A bátorságot az ostobaságtól egy hajszál választja el. Egy hosszú, egyenes, barna hajszál. Szép dolog önmagunkat feláldozni, szép dolog a saját károdra tevékenykedni. De nem kell ezt tennünk. Ezt senki se várhatja el tőlünk. Azt kell tennünk, amit a szivünk mondd. És itt is megemlithetnék hires, Saint-Exupéry idézeket, mint hogy "...igazán, csak a szivével lát az ember..." De ennek a valós tartalmát, sokkal nehezebb megérteni, mint azt gondolnánk. Mivel most nem erről irok bejegyzést, erre késöbb visszatérek, talán.

Nem akarok az a csöpögős, idézetekkel (a megértése nélkül) érvelő, semmitmondó alak lenni. Inkább érvelek a saját szavaimmal, inkább én is megpróbálok oda kerülni, hogy egyszer az én idézetemet tegyék ki facebook-statusba, vagy MSN illetve Yahoo személyes üzenetbe.

Visszatérve a témámra, csak azt akarom mondani, hogy néha el kell engednünk a legfontosabb dolgokat is, hogy új dolgok vegyék át a helyüket, új, szép, talán erősebb dolgok. Természetesen mindenkinek szüksége van arra, hogy legyen valakije. Valaki mellette álljon, valakire kivetitse minden gondját baját, valaki, akinek sirni tud, hogy az élet mennyire bonyolult és nehéz. De el kell fogadnunk, hogy ez az ember mindig változni fog. Kicsit duplagondol szerű az egész. Tudd, hogy nem lesz minden örökké, de viselkedj úgy, mintha az lenne.

Természetesen én sem tudom a boldogság receptjét, én is csak "filterben" kapom meg, s nem szoktuk felszakitani a filtert, hogy megnézzük, mi van a belsejében. Csak élvezzük, mert egyszerű, és könnyű. Gyorsan elkészül. De ha ezeket meg tudnám csinálni (melyeket jelenlegi állapotomban én sem tudok), akkor úgy érzem, boldog lennék.

Az elfogadás, a tiszta elmének egy alapvető tulajdonsága. Néha úgy kell elengedni a számunkra akár legkedvesebb dolgokat, mintha sose lett volna a miénk. A ragaszkodás a sötét oldalhoz vezet.

Az Erő legyen veletek.

Game over

Sokféle módon lehet elveszteni dolgokat.

Feledékenységből, nemtörődömségből, az érdeklődés elvesztése miatt.

De elveszteni valamit fájdalmas, rendkivül fájdalmas. Nem is akkor, abban a percben fáj, amikor megtörténik a tragédia, hanem később, akár napokkal, hónapokkal, rosszabb esetben évekkel később következik be ez a fájdalom-tudat.

Főleg akkor fáj, ha az a valamit, amit elvesztettünk, még mindig szeretjük. Ilyenkor az ember leül magányosan egy forró teával, előveszi a közös fotókat, és újraéli azokat az áldott pillanatokat, amiket az ég adott neki. Elkezdi becsülni az életet, rájön, hogy mennyire szerencsés volt, rájön, hogy mennyi mindent tehetett volna meg, mennyi mindent kellett volna máshogy tennie.

Persze a múltról okoskodni könnyű. Arról mindenki tud, a múltról és a fociról. Megbánni dolgokat, akarni, hogy másképp történjen, egyszerű, és ésszerű.

De a fájdalom, az valós. Van egy fajta szeretet, ami valóban ritka. Ami annyira ritka, hogy az emberek, ha találkoznak vele, elkezdenek tőle félni. A mai világban a szeretet egy nem alapvető emberi tulajdonság már. Persze, jobb esetben mindenki érzi, de messze csökkent már a szeretet, vagy teszem azt, szerelem fogalmának az értéke. Valahogy az élet velejárója lett.

De ha valaki megbecsüli, akkor felbecsülhetetlen értéket kap. Az emberek a történelem során rengeteg dolgot megtettek a szerelemért. Rómeó és Júlia öngyilkos lett, volt itt ármány, árulás, testvérgyilkosság. Ami csak kell. Éreztek valamit, amit talán a kedves olvasók egy része még nem. Vagy ha igen is, akkor ők pontosan tudják miről beszélek.

Tudni a másik utolsó gondolatát is, hallani a lelke ritmusát, látni a meg-nem-született gyermeked a szemében, ölelni úgy, hogy tudod: most biztonságban vagy. Látni egy közös jövőt. Érezni a meg-nem-történt éveket. Látni ahogy a kezed elráncosodik, ahogy a kezét fogod.

De a legszomorúbb az egészben, hogy ehhez az érzéshez sajnos nem kell két ember feltétlenül. Mert egy ember önállóan, a párjának az érzéseitől függetlenül érezhet ilyet. De ahhoz, hogy teljesüljenek ezek a dolgok, már több mint 6 ezer éve 2 ember kell. És annál nincs is rosszabb, ha egy ember ezzel a ritka, és gyönyörű érzéssel egyedül marad. Mert nem fogja tudni, hogy mihez kezdjen.

Egyikőnk se emberfeletti lény, hogy érzéseket teremtsünk, s uraljuk azokat. Így marad a hosszú és rögös út: Az elfogadás, és az elfelejtés. Mert nincs más opció. Ha valaki szeret, ott csak egy nagy színjátékká lehet formálni a dolgokat, de a valóság, az nem változik. Nem változik meg az érzés, csak hosszú idő elteltével.

Hogy mihez fogok kezdeni? Egyelőre jómagam se tudom. Megpróbálok felnőtt módjára viselkedni, és tartani magam bizonyos dolgokhoz.

De akkor is fáj.

State buoni, se potete!

Hát most elmegyek.

Ma már nem azért, mert haragszom, vagy mert szomorú vagyok, az indokom egyszerű: Mert menni kell. Menni kell, és vissza se szabad jönni egészen Augusztus 17-edikéig. Menni kell, mert itt az idő, hogy új kalandok elé nézzek.

Nincs sok időm, hatalmas kacifántos mondatokban leírni amit akarok, és tekintve hogy alig fél órája keltem fel, és alig 10 perc múlva nem kéne itt lennem a lakásban, ezért nem is akarom.

Annyit akarok, hogy mindenkinek legyen nagyon szép nyara, élvezzétek a napsütést, most ennek van itt az ideje. Járjatok strandra, járjatok Balatonra, Velencei-tóra, egyetek lángost és gofrit (EGYSZERRE), aztán srácok, dobjátok a csajokat a vízbe ruhástul, és csajok, vizespóló verseeeeny! Najó, csak viccelek, de tényleg, olvassatok sokat, művelődjetek, de emellett biciklizzetek töméntelen mennyiséget. Randizzatok minimum 30x a nyáron, hogy a haverokra is maradjon idő, ha épp esti B-city gondolata felötlik valaki fejében.

Én is ezeket fogom csinálni, csak épp itt szomszédban, a Hargitában. Fürdés, fesztiválozás, táncolás hajnalig. És a szerelem.

Egy a lényeg (egy a fontos): Legyetek jók, ha tudtok!

Ikertestvér

Azt álmodtam hogy volt egy ikertestvérem, aki születésünkor meghalt.

Az álom valós volt, olyannyira, hogy tisztán emlékszem édesapám soha-nem-látott szomorú arcvonásaira, édesanyám könnyeire, és zokogásának hangjára. Tisztán emlékszem arra hogy a bátyám csak elfordult és nem mondott semmit.

Furcsa érzések kavarogtak bennem. Szinte azonnal két lelket éreztem magamban egy helyett. Szinte azonnal tudtam beszélgetni a halott ikertestvéremmel. És mégse volt ilyen egyszerű. Nem történt semmi emberfeletti. Nem váltam ketté, a tükörképem nem beszélt vissza. Mégis, az álmomban, leültem az ágyamra és zokogtam. Zokogtam mert megnyomorított a tudata annak, hogy miket vihettem volna véghez a testvéremmel. Zokogtam, mert át akartam karolni a testvérem, és akartam volna adni a homlokára egy nagy csókot.

Édesanyám ugyanígy tett. Mintha évekig lett volna rajta egy hatalmas kötés, egy gipsz, ami most eltört. Zokogott, hogy elvesztett egy gyermeket, zokogott, hogy engem okolt a testvérem haláláért. Majdnem az egész család, egyenként, külön-külön elrejtett zugokban zokogott.

Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem. Hogy miért álmodtam ezt, fogalmam sincs, hogy miért csak most tért vissza egy emlékként az álom, azt sem tudom. De egyvalamiben megerősített.

A múlt cselekedeteit megsiratni az ember számára békét hoz, mintha leróná az adósságát, Isten felé. Mintha azok a sós könnyek megváltást adnának, és feloldozást. Mintha a sírás könnyítene a lelken. Az egyetlen probléma, hogy a múlt az megváltoztathatatlan. Amit ma teszel, az szentírásként él tovább az emlékezetedben. Ami megtörténik, amit az élet elvesz tőled, és ad neked, az mind örök igazság marad. És nem lehet a múltat elferdíteni.

Érdemes a jelenünkre odafigyelni. Érdemes úgy élni, hogy aztán úgy tekintsünk vissza a múltunkra, hogy tiszta szívvel tekinthessünk előre.

Ha lett volna valóban egy ikrem, akkor elválaszthatatlanok lettünk volna. Mi lettünk volna a két muskétás, a két hős, a két világmegmentő. Mindenkit szivattunk volna, mindenkit átvertünk volna, csínyjeinket mindenki ismerte volna szerte a világon. De nincs így. És nem sajnálom hogy nincs így. Persze, csodálatos lenne. De ezt az egész feltételes módot butaságnak tartom. Az álmom számomra arra világított rá, hogy ennek ellenére is tudok boldog lenni, hogy ha én megkaptam a lehetőséget a Sorstól, hogy végigélhetem az életem, akkor ki kell használnom, sőt, az ikertestvérem helyett is élnem kell! Kalandokba kell belevágnom, amit csak tudok meg kell tennem. Helyette is élnem kell, mert talán valahol az életét áldozta értem. Valahogy csak remélni tudom hogy a lelke valóban az én testembe költözött és látja mindazt, amit én is. Épp ezért, meg kell számára mutatnom, hogy milyen a világ.

Szerintem minden ember a lelkében egy ikerrel születik. Vallásokként változik, hogy hogy nevezik ezt. Indiánoknál védőszellemnek nevezik, keresztényeknél védőangyalnak, buddhizmusban is egy belsőbb léleknek. Alterego?

Amikor felébredtem, csupa víz voltam. De abban a pillanatban ahogy kinyitottam a szemem, mint a kámfor robbant ki az agyamból mindenféle emlék az álommal kapcsolatban. De most eszembe jutott, és erről blogot kellett írnom.

Csak gondoljatok bele néha, milyen lenne ha ez az egész, nem csak egy álom lenne, és veletek történt volna meg.