Az álom valós volt, olyannyira, hogy tisztán emlékszem édesapám soha-nem-látott szomorú arcvonásaira, édesanyám könnyeire, és zokogásának hangjára. Tisztán emlékszem arra hogy a bátyám csak elfordult és nem mondott semmit.
Furcsa érzések kavarogtak bennem. Szinte azonnal két lelket éreztem magamban egy helyett. Szinte azonnal tudtam beszélgetni a halott ikertestvéremmel. És mégse volt ilyen egyszerű. Nem történt semmi emberfeletti. Nem váltam ketté, a tükörképem nem beszélt vissza. Mégis, az álmomban, leültem az ágyamra és zokogtam. Zokogtam mert megnyomorított a tudata annak, hogy miket vihettem volna véghez a testvéremmel. Zokogtam, mert át akartam karolni a testvérem, és akartam volna adni a homlokára egy nagy csókot.
Édesanyám ugyanígy tett. Mintha évekig lett volna rajta egy hatalmas kötés, egy gipsz, ami most eltört. Zokogott, hogy elvesztett egy gyermeket, zokogott, hogy engem okolt a testvérem haláláért. Majdnem az egész család, egyenként, külön-külön elrejtett zugokban zokogott.
Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem. Hogy miért álmodtam ezt, fogalmam sincs, hogy miért csak most tért vissza egy emlékként az álom, azt sem tudom. De egyvalamiben megerősített.
A múlt cselekedeteit megsiratni az ember számára békét hoz, mintha leróná az adósságát, Isten felé. Mintha azok a sós könnyek megváltást adnának, és feloldozást. Mintha a sírás könnyítene a lelken. Az egyetlen probléma, hogy a múlt az megváltoztathatatlan. Amit ma teszel, az szentírásként él tovább az emlékezetedben. Ami megtörténik, amit az élet elvesz tőled, és ad neked, az mind örök igazság marad. És nem lehet a múltat elferdíteni.
Érdemes a jelenünkre odafigyelni. Érdemes úgy élni, hogy aztán úgy tekintsünk vissza a múltunkra, hogy tiszta szívvel tekinthessünk előre.
Ha lett volna valóban egy ikrem, akkor elválaszthatatlanok lettünk volna. Mi lettünk volna a két muskétás, a két hős, a két világmegmentő. Mindenkit szivattunk volna, mindenkit átvertünk volna, csínyjeinket mindenki ismerte volna szerte a világon. De nincs így. És nem sajnálom hogy nincs így. Persze, csodálatos lenne. De ezt az egész feltételes módot butaságnak tartom. Az álmom számomra arra világított rá, hogy ennek ellenére is tudok boldog lenni, hogy ha én megkaptam a lehetőséget a Sorstól, hogy végigélhetem az életem, akkor ki kell használnom, sőt, az ikertestvérem helyett is élnem kell! Kalandokba kell belevágnom, amit csak tudok meg kell tennem. Helyette is élnem kell, mert talán valahol az életét áldozta értem. Valahogy csak remélni tudom hogy a lelke valóban az én testembe költözött és látja mindazt, amit én is. Épp ezért, meg kell számára mutatnom, hogy milyen a világ.
Szerintem minden ember a lelkében egy ikerrel születik. Vallásokként változik, hogy hogy nevezik ezt. Indiánoknál védőszellemnek nevezik, keresztényeknél védőangyalnak, buddhizmusban is egy belsőbb léleknek. Alterego?
Amikor felébredtem, csupa víz voltam. De abban a pillanatban ahogy kinyitottam a szemem, mint a kámfor robbant ki az agyamból mindenféle emlék az álommal kapcsolatban. De most eszembe jutott, és erről blogot kellett írnom.
Csak gondoljatok bele néha, milyen lenne ha ez az egész, nem csak egy álom lenne, és veletek történt volna meg.
Hát..valahol át tudom érezni. Anyám elvetélt az előttem megszületendő testvéremmel. Ha ő megszületett volna, lenne egy egy évvel idősebb testvérem akivel felnőttem volna. De ő nincs, így hát csak én tudok róla hogy ő lett volna, és én sajnálom hogy nincs. Ő semmit sem tud rólam, hogy én is lennék neki.
VálaszTörlésIgaz ez nem olyan mint a te szituációd, de némi hasonlóság van benne.
Bár van egy 8 évvel idősebb nővérem akit nagyon szeretek, de vele felnőni mégsem ugyanaz volt mintha egy szinte velem egykorúval nőttem volna fel :)
Btw nemtudom hány Vikit ismersz, de én a DeViki verzió voltam :P