Game over

Sokféle módon lehet elveszteni dolgokat.

Feledékenységből, nemtörődömségből, az érdeklődés elvesztése miatt.

De elveszteni valamit fájdalmas, rendkivül fájdalmas. Nem is akkor, abban a percben fáj, amikor megtörténik a tragédia, hanem később, akár napokkal, hónapokkal, rosszabb esetben évekkel később következik be ez a fájdalom-tudat.

Főleg akkor fáj, ha az a valamit, amit elvesztettünk, még mindig szeretjük. Ilyenkor az ember leül magányosan egy forró teával, előveszi a közös fotókat, és újraéli azokat az áldott pillanatokat, amiket az ég adott neki. Elkezdi becsülni az életet, rájön, hogy mennyire szerencsés volt, rájön, hogy mennyi mindent tehetett volna meg, mennyi mindent kellett volna máshogy tennie.

Persze a múltról okoskodni könnyű. Arról mindenki tud, a múltról és a fociról. Megbánni dolgokat, akarni, hogy másképp történjen, egyszerű, és ésszerű.

De a fájdalom, az valós. Van egy fajta szeretet, ami valóban ritka. Ami annyira ritka, hogy az emberek, ha találkoznak vele, elkezdenek tőle félni. A mai világban a szeretet egy nem alapvető emberi tulajdonság már. Persze, jobb esetben mindenki érzi, de messze csökkent már a szeretet, vagy teszem azt, szerelem fogalmának az értéke. Valahogy az élet velejárója lett.

De ha valaki megbecsüli, akkor felbecsülhetetlen értéket kap. Az emberek a történelem során rengeteg dolgot megtettek a szerelemért. Rómeó és Júlia öngyilkos lett, volt itt ármány, árulás, testvérgyilkosság. Ami csak kell. Éreztek valamit, amit talán a kedves olvasók egy része még nem. Vagy ha igen is, akkor ők pontosan tudják miről beszélek.

Tudni a másik utolsó gondolatát is, hallani a lelke ritmusát, látni a meg-nem-született gyermeked a szemében, ölelni úgy, hogy tudod: most biztonságban vagy. Látni egy közös jövőt. Érezni a meg-nem-történt éveket. Látni ahogy a kezed elráncosodik, ahogy a kezét fogod.

De a legszomorúbb az egészben, hogy ehhez az érzéshez sajnos nem kell két ember feltétlenül. Mert egy ember önállóan, a párjának az érzéseitől függetlenül érezhet ilyet. De ahhoz, hogy teljesüljenek ezek a dolgok, már több mint 6 ezer éve 2 ember kell. És annál nincs is rosszabb, ha egy ember ezzel a ritka, és gyönyörű érzéssel egyedül marad. Mert nem fogja tudni, hogy mihez kezdjen.

Egyikőnk se emberfeletti lény, hogy érzéseket teremtsünk, s uraljuk azokat. Így marad a hosszú és rögös út: Az elfogadás, és az elfelejtés. Mert nincs más opció. Ha valaki szeret, ott csak egy nagy színjátékká lehet formálni a dolgokat, de a valóság, az nem változik. Nem változik meg az érzés, csak hosszú idő elteltével.

Hogy mihez fogok kezdeni? Egyelőre jómagam se tudom. Megpróbálok felnőtt módjára viselkedni, és tartani magam bizonyos dolgokhoz.

De akkor is fáj.