Ne érezz, ölj

Sokszor rendkívül jól érezzük magunkat az életben. Rendkívül jól. Kacagunk, mosolygunk, azt hisszük, ott vannak emberek nekünk, mellettünk, értünk. Bele se gondolunk, hogy ott egy holnap, az orrunk előtt, ami vészesen közeleg, másodpercről másodpercre. Egyszerűen beleélünk a mába, és nem készülünk fel semmire. Sose hinnénk, hogy egyszer vége szakad ennek az áldott állapotnak.

És aztán vége szakad. Igen, ilyen váratlanul és gyorsan, hogy senki se számíthatott rá. Rájössz, hogy nincs is senkid, és valójában hamis volt az egész. Ez az egész komédia. A kacagás, azok a pillanatok, amikor fontos voltál, bárkinek is. Hirtelen teljesen máshogy látod a dolgokat.

Az emberek nem szeretnek küzdeni, bármiről is legyen szó. Szó szerint azzal játszanak, amit eléjük vet a Sors. Elvannak vele, törődnek vele, szeretik, de amint eltűnt a közvetlen közelükből, és a kisujjukat mozdítani kéne érte, egyszerűen hátat fordítanak neki. Kevesen vannak, akik annyira ragaszkodnak valamihez, hogy ne hagyják elveszni. Akiknek számít. Persze, most mindenki aki ezt olvassa, azt gondolja: "én ilyen vagyok, hála istennek!". Nos, én ezt a világért nem szeretném megkérdőjelezni, de valóban? Tudjátok, lehet bennem van a hiba, de engem nem köpnek szembe azért az emberek, és elég sok embertől is hallottam, hogy mennyire fontos a barátság, és így és úgy, és a barátság mindenek felett. Hát nem hiszem. Furcsa ez az érzés. Kicsit az elhagyatottság érzése, kicsit olyan, hogy rájössz, hogy mindenki valójában önmagáért él, önmagát szereti leginkább. Ami valahol természetes, de valahol ettől ilyen a világ. Ez az a mozgató"rugó" mely nem hagyja az emberiséget szellemileg (és NEM fizikailag) előrelépni. Mert valljuk be, sehol sem vagyunk. Sehol. Itt tartottunk 3000 éve is. És nem találtunk ki megoldást a helyzetünkre. Hogy miért nem? Mert ilyenek vagyunk. A természetünkkel, illetve MÁS természetével nem szállhatunk szembe. Mindannyian egy emberrel szállhatunk szembe és győzhetjük le igazán: önmagunkat. Klisés, huh? Mégse teszi egyikőnk se. Az ego burka túl kemény, már eleve annyira nagy, hogy azt látjuk mintha ez lenne a helyes. Mintha mi lennénk a helyes. Ezáltal másokban keressük a hibákat, másokat akarunk legyőzni. De nem vagyunk rá képesek. Kényszeríthetünk gyengébb embereket erre-arra, de legyőzni őket? Soha. Azzal, hogy legyőzzük őket, meg kéne váltanunk. Arra meg eddig nem voltunk képesek. Azzal hogy elpusztítjuk az egoját, feloldozzuk őt. Nem is egymást kell legyőznünk, nem is egymás egoját kell megölnünk. Még mindig, ugyanaz az egy nóta: Önmagunk egoját kell megölnünk, és önmagunkat kell legyőznünk. Csak ez félelmetes, és ijesztő. Hogy győzhetnénk le valamit, ami pont ugyanolyan erős amilyenek mi vagyunk? Ami tévedhetetlennek tűnik, mert majdhogynem azonos döntéseket hoz mint mi magunk? Amivel azt hisszük, egyetértünk. És nekünk fog fájni az, ami annak a dolognak. Ugye, mennyivel könnyebb Őt bántani akkor? Hisz úgyse fogjuk soha az Ő fájdalmát érezni.

Hát valahogy így. Ehhez méltóan bánunk a világgal. Egymással. Vele. Mert nem érezzük a fájdalmát.

Soha nem is fogjuk.

Rendkívül Érdekes Képzeletek Alternatívája?

És ahol befejeztem az előző bejegyzést, ott folytatnám is.

Sok ember mindig kívülről várja a megváltást. Nem mintha ez egy új dolog lenne. Krisztus óta hisznek az emberek abban, hogy Isten Fia egyszer újra lejön a földre, és megvált mindenkit, hogy Krisztus az, aki megváltotta az emberiséget. De ne nézzük ilyen nagy távolságból a dolgokat. Az emberek sokszor várják a Sors megoldását a kis problémáikra, minthogy elhagyta a barátnője, nem kaphatja meg azt, akit szeret, hogy eltört az ajándék, amit a "szerelmétől" kapott. Várják ezt egy emberben, egy helyszínben, egy időpontban, egy képben, egy filmben, egy zenében, egy tájban, szinte bármiben. Mindenben várják, egyedül egy helyen nem. Önmagukban. Mehetnek bármilyen messze, hogy megoldják a problémáikat, de mindig ott lesz a megoldás, ahol vannak. Önmagukban.

Nehéz és kicsit ellentmondó ez a dolog. Kezdjük ott, hogy vannak dolgok, melyek felett nincs befolyásunk. Például, nem teremthetünk semmilyen érzelmet. Szeretetet, gyűlöletet, szerelmet. Erre, mi, emberek nem vagyunk képesek. Minden ami a hatalmunkban áll, azok a mi érzéseink. Szerethetünk, gyűlölhetünk, szerelembe eshetünk. De önmagad döntöd el az utadat. Csak te vagy az, aki véget vethet valaminek, és csak te vagy az, aki belekezdhet valamibe. Ne várj, hogy jöjjön valami külső tényező, ami majd téged befolyásol, ami megoldja helyetted ami "megmutatja a helyes utat". Az a helyes út, amiben hiszel.

Lehet, hogy most egy nagyon klisés, nagyon optimista, sőt inkább nagyon naiv szösszenet következik, de úgy érzem, le kell írnom.

Az ember mindig is vágyott rá, hogy legyen varázsereje, hogy képes legyen ezt azt megidézni. Mégis úgy érzem, nekünk, mint emberi faj, van egy varázserőnk. Ez az erő nem más, mint a Hit. A hittel lehetünk mi igazán varázslók, mágusok. Igaz, nem leszünk talán soha "olyan" mágusok, nem fogunk tűzlabdákat hajigálni a semmiből, és nem fogunk lebegtetni dolgokat csak úgy, heccből, az elménkkel. De ha hiszünk, varázslatos dolgokon mehetünk keresztül. Tudom, hogy ez első olvasatra a legnyálasabb és a legnevetségesebb dolog, de gondolkozzunk el rajta. Minden rajtunk múlik. Mennyit engedünk be a külvilágból, és mennyit nem.

Csak rajtunk múlik, hogy valamit megteszünk-e vagy sem. Nincs olyan hogy "nem vagyok felkészülve", nincs olyan hogy "nem most van itt az ideje". Ezek csak kifogások, ez csak mellébeszélés. Ez olyan mint átugrani egy szakadékot. Képesek vagyunk rá, csak erőt kell venni magunkon. Persze lehet mondani hogy addig megyünk valamelyik irányba míg egy hidat nem találunk, és mondhatjuk hogy nem is akarunk átmenni a szakadék túloldalára, de ez nem a valóság.

Ami nehéz lehet még talán, hogy amit eldöntöttünk, tartsuk magunkat. Nem azt mondom, hogy az érzéseinket nyomjuk el, mert azzal úgyse tudunk mit kezdeni. Azt mondom, hogy az utadat te járod be, és semmi se befolyásolhat téged annyira, mint te önmagad.

Te döntesz a jövődről, mert te vagy az, akinek át kell azt élnie.

Nem jut eszembe a szó

Van, amikor egyszerűen tudsz valamit. Sőt, jobb kifejezés, ha úgy mondjuk, érzel valamit. Jól tudod, hogy az a bizonyos dolog, úgy van és kész. Mégsem hiszed el. Egyszerűen félsz realizálni, magadban mindig a lehető legrosszabb esetet veszed, mintha valami kombinatorikai feladat lenne. Persze a valóságban mindenki reménykedik, hogy a lehető legjobb eset fog megtörténni. Vagy ha nem is legjobb, hát előnyös. Valahogyan nekem Orwell "1984"-jére emlékeztet ez. Valamiféle "duplagondol" ez. Elhiszel valamit, hogy nem úgy lesz, amiről tudod, hogy úgy lesz. Érdekes, igaz?

És aztán jön valami "külső hatás". Mintha az egyenlőség jelet kiírták volna, és látnád azt az esetet, ami a valós. És bizony, amit tudtál, hogy úgy lesz, valóban úgy van. Összetörik minden reményed, összetörnek az édes álmok, melyeket magadban titkos perceidben. Amikor olyan szépen, és simán mentek. Ahol egyszerűen minden meg volt oldva, és boldog voltál. Lebénulsz, és csak magad elé nézel. Az álmok olyan szépek voltak, és most már bevallod önmagadnak, hogy igen, vágytál Rá. Akartad. De most már több, mint késő. Most már semmi értelme tovább álmodni, semmi értelme melengetni a szíved titokban. Értsd meg, eltűnt.

És milyen furcsa, hogy ezek után is, mint egy átlátszó fonálka, még mindig a szívedhez van kötve egy reménysugár. Talán túlságosan, túlságosan fájdalmas lenne elfogadni bizonyos dolgokat. De talán a legjobb, ha ilyenkor levesszük a hátunkról ezt a dolgot, és nem visszük tovább magunkkal, hogy csak fájdítsa és szorongassa a szívünk.