Nem jut eszembe a szó

Van, amikor egyszerűen tudsz valamit. Sőt, jobb kifejezés, ha úgy mondjuk, érzel valamit. Jól tudod, hogy az a bizonyos dolog, úgy van és kész. Mégsem hiszed el. Egyszerűen félsz realizálni, magadban mindig a lehető legrosszabb esetet veszed, mintha valami kombinatorikai feladat lenne. Persze a valóságban mindenki reménykedik, hogy a lehető legjobb eset fog megtörténni. Vagy ha nem is legjobb, hát előnyös. Valahogyan nekem Orwell "1984"-jére emlékeztet ez. Valamiféle "duplagondol" ez. Elhiszel valamit, hogy nem úgy lesz, amiről tudod, hogy úgy lesz. Érdekes, igaz?

És aztán jön valami "külső hatás". Mintha az egyenlőség jelet kiírták volna, és látnád azt az esetet, ami a valós. És bizony, amit tudtál, hogy úgy lesz, valóban úgy van. Összetörik minden reményed, összetörnek az édes álmok, melyeket magadban titkos perceidben. Amikor olyan szépen, és simán mentek. Ahol egyszerűen minden meg volt oldva, és boldog voltál. Lebénulsz, és csak magad elé nézel. Az álmok olyan szépek voltak, és most már bevallod önmagadnak, hogy igen, vágytál Rá. Akartad. De most már több, mint késő. Most már semmi értelme tovább álmodni, semmi értelme melengetni a szíved titokban. Értsd meg, eltűnt.

És milyen furcsa, hogy ezek után is, mint egy átlátszó fonálka, még mindig a szívedhez van kötve egy reménysugár. Talán túlságosan, túlságosan fájdalmas lenne elfogadni bizonyos dolgokat. De talán a legjobb, ha ilyenkor levesszük a hátunkról ezt a dolgot, és nem visszük tovább magunkkal, hogy csak fájdítsa és szorongassa a szívünk.