Holnaptól

Egyszer mindenki elmegy. Egyszer mindenki, így vagy úgy, de kiszáll az életünkből, elballag, szinte egy szó nélkül. Szinte egy szó nélkül.

Mi csak álltunk ott. Mi csak álltunk, anélkül, hogy akár a kisujjunkat is mozdítottuk volna. Képtelenek voltunk rá. Remegtünk, a fájdalomtól, attól, hogy megfeszült a testünkben az összes izom. Aztán megeredtek a könnyeink... Egymás kezét fogva sírtunk, zokogtunk némán. Egymás kisírt szemét néztük, valahogy nyugtatni, csitítani akartuk egymást, de nem segített rajtunk semmi. Hirtelen elöntött minket minden emlék. Az összes együttlét, az összen együtt töltött perc, a pályaudvar melletti étteremben, a tó mellett, az iskolában, az aulában, a bulikban... Az összes emlék, az összes fájdalmas, és vicces emlék. Mintha fogták volna és magukkal akarták volna vinni. Zokogtunk, hogy ne érjen véget. Ne így.

Aztán Ő jött a sorban. A nevét mondták, és a fáklya mellett elhaladt. Utoljára megvilágította az arcát a fény, és ahogy elhaladt mellette, láttam ahogy megváltozott minden. A levegő körülötte, az arca, a keze, a teste. Minden.

Végül elnyelte a sötétség. Én egy helyben maradtam, és tudtam: még két évig itt fogok maradni. Tudtam, hogy nem fogom elveszíteni, vagy ha igen, hát nem emiatt a búcsú miatt. Tudtam, hogy ez nem a vég. De ez is egy változás. Mégis, tenni akartam valamit. Meg akartam akadályozni, hogy ez a utóbbi másfél év ennyiben maradjon. Hogy azt mondjuk akármire is: vége.

És mára már vége van. Holnaptól elkezdődik az iskola, és Ők már nem lesznek ott. Mi leszünk az idősebbek, mi leszünk azok, akik Ők voltak. És jönnek emberek, akik azokká lesznek, amik mi voltunk. Holnaptól tényleg a saját bőrünkön fogjuk tapasztalni azt, ami megváltozott az életünkben. Holnaptól tényleg, de tényleg minden más lesz.

Persze ott lesznek a régi emberkék közül is páran. Ott lesznek az új emberek, és ott lesz nagyon sok barátom is. De mégis, valaki elment, valaki nem lesz ott, akit még nem tudok elengedni. Még nem készültem fel arra, hogy elengedje a kezem, még nem készültem fel arra, hogy ne üljön ott mellettem. Most leszek pont olyan idős, mint amekkora ő volt, amikor megismertem. Rengeteget tanultam tőle, rengeteget voltam vele, szinte valamennyire azzá váltam, ami ő volt. De talán pont ez jelenti azt a Szellemet, amiről annyit hallottunk.

Talán épp ez a Berzsenyis szellem. Mi vagyunk a Berzsenyis szellem. Ezért kell nekem is továbbadnom azt, amit én is kaptam. Hogy a Berzsenyis szellem életben maradjon. Örökké, és tovább.

Köszönök mindent nektek. Köszönök mindent Neked. Életem eddigi legszebb másfél éve volt.

Mint a víz

Ha egy ember szomorú, ahhoz, hogy ne érezze úgy, hogy a lelke vagy értelmetlen és haszontalan, üres valami a kozmoszban, rendre bele kapaszkodik különböző dolgokba, amelyektől segítséget vár, vagy egyszerűen enyhíti ezt a kegyetlen érzést. Legyen ez egy szép emlék, egy szép kép, egy sokat jelentő mondat, egy tárgy, egy személy, vagy egy felsőbb rendű valami, egy istenség.

Mégis leginkább az ember ilyenkor a múltjába tekint vissza, felidézi "azokat a boldog szép napokat", elképezeli újra és újra azokat a pillanatokat amikor a szíve majd' kiugrott a helyéről, amikor úgyérezte: valami más. Ezek a képek beleringatja őt egy fajta illúzióba, hogy mennyi mindent átélt már, és nem lehet haszontalan és értelmetlen.

Persze ez is csak ideiglenes megoldás. Mert emlékekbe kapaszkodni szép dolog, de az emlék olyan, mint a víz: minnél jobban szorítod, annál jobban csúszik ki a kezed közül. Ilyenkor az embert újra elkapja a Szomorúság és feltárja előtte a "durva igazságot", a jelenét. Elvesztette már mindazt, amiről az emlékeiben fantáziál. Elmúlt, és soha többé nem tér vissza, talán még a szereplői sem. És lőn, az ember megsemmisült. Most érzi csak igazán, mennyire semmirekellő, mennyire sültbolond. Talán, ha kicsit akkkor jobban igyekszik, ha egy kicsit jobban odateszi magát...

És íme, itt is vagyunk. A múlt megbánása, a sajnálkozás, hogy mennyire másképp tett volna sokmindent. A csak tudta volna a jövőt, a helyes választ, cselekedetet, ha akkor jól reagál, ha akkor a helyes szavakat mondja ki... Talán, talán nem itt tartana. Nem lenne boldogtalan...

És ekkor az ember felébred. Nincsenek csodák, az Élet nem olyan kegyes, hogy adjon egy második esélyt, egy második lehetőséget. Egyszer élünk, a legokosabb, amit tehetünk, hogy nyugodtan élünk, átgondoltan, odafigyelve másokra. Megpróbáljuk a második lehetőséget az elsővé tenni. Persze, ez a világ egyik legnehezebb deolga, nem a pillanat hevében cselekedni. Hiszen, mint mondtam, a Pillanat erejét nem érdemes lebecsülni.

Így talán kicsit elkerülhetjük a Szomorúságot, és azt, hogy úgy érezzük: nincsen már senkink, ezen a világon.

Tudtam

Furcsa érzés a csalódás.

Van, amikor nagyon vársz valamilyen jövőbeli dolgot, akkor tervezgeted, elképzeled, újra és újra, és valahogy mindig happy end a vége. Bármilyen kacifántos sztorit beleépíthetsz, a végi mindig móka és kacagás. Szerelembe esünk, sört iszunk és szotyit eszegetünk, énekelünk, tábortűznél ülünk, a fákról gyümölcsöt eszünk, nappal fecskét, este meg csillagokat nézünk, fűbe fekszünk, barátainkat boldognak látjuk, és ők is szerelmbe esnek, sört isznak, szotyit eszegetnek, énekelnek, tábortűznél ülnek, a fákról gyümölcsöt esznek, nappal fecskét, este meg csillagokat néznek és fűbe fekszenek. Boldogok vagyunk mindannyian.

Aztán jön Élet barátunk. És egy csettintéssel összetöri eme álomképeket.ű

A szilánkokkal a talpunk alatt meg nem sokat tudunk kezdeni. Fájnak, vérzenek. Térdeink összerogynak, és sírunk. Már nem azért mert annyira fáj, ahnem azért, mert tisztán látjuk: tehetetlenek vagyunk.

Sajnos valóban, vannak dolgok, melyek nem rajtunk múlnak. Van, amikor csak úszhatunk az árral, valami ismeretlen felé, valami jövőbeli dolog felé. És ilyenkor az ember fél. Fél, mert nem tudja mi vár rá. És ilyen a természetünk. Amiről nem tudjuk mi, attól félünk. Félünk a rossztól, félünk a fájdalomtól és a szenvedéstől. Félünk a magánytól.

Senki se szeret egyedül lenni, aki igen, az se örökké. Amit teszünk, valahol mélyen azért is tesszük, hogz mások figyeljenek ránk. Ezt mindenki máshogy akarja elérni, de a végeredmény ez. Sokadája mondom: Minden ember BOLDOG akar lenni. És egy ember boldog, igazán boldog, csak mások által lehet.

De csalódni kell. Csalódni kell, mert ha nem csalódsz, sose tapasztalod meg, milyen apró is vagy te, milyen gyenge és haszonlatan, az Élethez képest. Tehát nem megoldás, úgy élni, hogy ügyelsz mindig arra, hogy ne csalódj, soha, semmiben. Mert az kcisit olyan, mintha sosem szerettél volna semmit és senkit. Mert csalódni csak olyanban lehet, amit/akit szerettél valaha.

"Számunkra ebben a világban a túlélés az a szeretet, amit képesek vagyunk adni."

Száz esztendőm

"Bezzeg az én időmben!"

Sokat halljuk ezt a mondatot nagyapáink, nagyanyáink szájából. És mennyire idegesít mindket, igaz-e? Persze, csak azért, mert 70-80 évet leélt, és már vén és remeg a keze, jobban tudja! Mert konyakot iszik és valami régi, filter nélküli cigit szív, ezer éves dallamokat dúdol, és ilyen-olyan betegsége van, megmondja a tutit!

Az a helyzet, hogy igen.

Minden, amit mi átéltünk, és át fogunk élni, ők azt már mind a hátuk mögött tudják. Ez nem jelenti, hogy ők okosabbak, szebbek, jobbak- ez csak annyit jelent: tapasztaltabbak mint mi. Mi nem tudjuk még, hogy ez milyen érzés, a magunk tíz-húsz évével.

Nekik már nem a tapasztalalat, az élményszyerzésről szól az élet. Nem azért, mert nem lehet hova fejlődniük, nem lehetne még millió élményt átélniük, hanem az indok egyszerű: Nem akarnak.

Ők leülnek a karosszékükbe egy szál akármilyen cigivel és várnak. Várnak, hogy mesélhessenek. Nekünk. a világnak. Az egész életüket, mind a 70-80 évet.

És aztán valaki leül eléjük. Idegen, barát, gyermek, unloka. Mesélnek.

Szeretem hallgatni. Kiszakít a saját életemből, és belelépek egy másikba. Más lesz az értékrendszerem. Időutazok. Egy más időbe, egy más létbe. Amíg mesél, én csöndben ülök. Hallgatok. Többnyire ámulattal kevert borzongással. Látom, hogy Ő sincs már itt, a karosszékben. Elvitt engem a múltba. Hallgatom és vele nevetek, vagy épp könnyesedik el a szemem. Érzem őt. Lassan azt veszem észre, hogy nem is nekem mesél. Újra éli az életeté, önmagának mesél. Valahol elnéz a vállam fölött, ki az ablakon. Mintha az a szélben táncot járó fa, egy régi komája lenne, úgy néz rá. Mesél a szüleiről, aztán a gyermekeiről, a barátairól, unokáiról. Én még mindig csöndben, figyelmesen hallgatom. Közben rágyújt egy újabb cigarettára. Annyit mesél, hogy közben a cigaretta szépen, lassan, csendben elhamvad a kezében. Úgy nézem mintha az életét nézném. Szépen, lassan porrá hamvad, szépen, csendben pislákoló parázzsal.

Aztán megzavarnak. Valaki bejön- indulni kell. Hirtelen, Ő megszakítja a mondanivalóját, visszatér a mába. Elkezd fájni a szíve, a tüdeje, a háta és a lába. Ma ennyit mesélt. Talán máskor befejezi.

Szeretem az ilyen öregeket. Van mit tanulni tőlük. Álmokat és célokat adnak, és erőt ahhoz hogy elkezdjük őket megvalósítani. Valahol Az ő álmaik ezek, valahol a sajátjaink.

Ők elindítanak az úton, rajtunk múlik, hogy végigmegyünk-e rajta vagy sem.

Bezzeg az ő idejükben.