Sokat halljuk ezt a mondatot nagyapáink, nagyanyáink szájából. És mennyire idegesít mindket, igaz-e? Persze, csak azért, mert 70-80 évet leélt, és már vén és remeg a keze, jobban tudja! Mert konyakot iszik és valami régi, filter nélküli cigit szív, ezer éves dallamokat dúdol, és ilyen-olyan betegsége van, megmondja a tutit!
Az a helyzet, hogy igen.
Minden, amit mi átéltünk, és át fogunk élni, ők azt már mind a hátuk mögött tudják. Ez nem jelenti, hogy ők okosabbak, szebbek, jobbak- ez csak annyit jelent: tapasztaltabbak mint mi. Mi nem tudjuk még, hogy ez milyen érzés, a magunk tíz-húsz évével.
Nekik már nem a tapasztalalat, az élményszyerzésről szól az élet. Nem azért, mert nem lehet hova fejlődniük, nem lehetne még millió élményt átélniük, hanem az indok egyszerű: Nem akarnak.
Ők leülnek a karosszékükbe egy szál akármilyen cigivel és várnak. Várnak, hogy mesélhessenek. Nekünk. a világnak. Az egész életüket, mind a 70-80 évet.
És aztán valaki leül eléjük. Idegen, barát, gyermek, unloka. Mesélnek.
Szeretem hallgatni. Kiszakít a saját életemből, és belelépek egy másikba. Más lesz az értékrendszerem. Időutazok. Egy más időbe, egy más létbe. Amíg mesél, én csöndben ülök. Hallgatok. Többnyire ámulattal kevert borzongással. Látom, hogy Ő sincs már itt, a karosszékben. Elvitt engem a múltba. Hallgatom és vele nevetek, vagy épp könnyesedik el a szemem. Érzem őt. Lassan azt veszem észre, hogy nem is nekem mesél. Újra éli az életeté, önmagának mesél. Valahol elnéz a vállam fölött, ki az ablakon. Mintha az a szélben táncot járó fa, egy régi komája lenne, úgy néz rá. Mesél a szüleiről, aztán a gyermekeiről, a barátairól, unokáiról. Én még mindig csöndben, figyelmesen hallgatom. Közben rágyújt egy újabb cigarettára. Annyit mesél, hogy közben a cigaretta szépen, lassan, csendben elhamvad a kezében. Úgy nézem mintha az életét nézném. Szépen, lassan porrá hamvad, szépen, csendben pislákoló parázzsal.
Aztán megzavarnak. Valaki bejön- indulni kell. Hirtelen, Ő megszakítja a mondanivalóját, visszatér a mába. Elkezd fájni a szíve, a tüdeje, a háta és a lába. Ma ennyit mesélt. Talán máskor befejezi.
Szeretem az ilyen öregeket. Van mit tanulni tőlük. Álmokat és célokat adnak, és erőt ahhoz hogy elkezdjük őket megvalósítani. Valahol Az ő álmaik ezek, valahol a sajátjaink.
Ők elindítanak az úton, rajtunk múlik, hogy végigmegyünk-e rajta vagy sem.
Bezzeg az ő idejükben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése