Barátságról

Klisés téma. Megírta szinte már az összes, az összes nagy gondolkodó, író, körülbelül úgy mindenki, ötször, és nem is beszélve a mindenféle szállóigékről, amik terjengenek az interneten, amiket úgy eleve, akarva akaratlan hallunk folyamatosan.

Mégis úgy érzem, írnom kell róla. Most úgy kicsit nagyobb perspektívában mint eddig. Ne szűkítsük le a fiú-lány barátság szintjére, csak úgy magáról,a barátságról.
Hagyjuk a szokásos esszéírásmódot, hogy kezdjük egy definicióval, amit később kifejtünk. Ezt nem lehet esszében, nem lehet tanulmányként leírni, és nem lehet úgy kezelni, mintha az volna. Annál sokkal érzékenyebb téma, mindenki számára.
Ha egy ember megkérdeznénk róla, az ismerőseink közül hogy, hé te, neked mennyi barátod van? Rövid gondolkozás után rávágna valami relatív nagy számot, valamilyen 10 és a pozitív végtelen közti számot, vagy a másik „csak 1-2 nagyon jó...” klisét, ami úgy ismerünk már. Igen, most jön a kedves olvasókban a felháborodás: „Na de ez velem tényleg így van, mi az hogy klisé?!” Tényleg így van ez? Tényleg barátok azok, kiket mi annak nevezünk?
És talán itt van egy szokásos filozófiai kérdés: Kinek mi a barátság? Egy ember akivel el lehet menni inni egy jót péntek és szombat este, egy ember aki „mindig ott van mellettem a bajban!”, egy ember „aki ott van ha nevetnem kell és sírnom kell!”, egy ember akire „mindig minden körülmények között” számíthatok. Igen, talán ez.
De mégsem hinném, hogy ilyen egyszerű ez. Van egy elméletem, hogy egy ember úgy lehet teljes, érett, tapasztalt, és bölcs, hogy előtte százszor és százszor elbukott, felkelt, újrakezdte, elbukott felkelt és megint újrakezdte, akár a századik alkalommal. „Mindig haladni előre”. Igen, bölcsességhez szenvedni kell. Jelezném, nem önsajnálatról, és arról a szenvedésről beszélek, amely egyszerűen arra megy ki, hogy „Figyejetek rám, itt vagyok, és azonnal segítsen nekem valaki!”, amit ugyebár szintén mindannyian jól ismerünk. Hiszen mi magunk is csináltuk már ezt. Hohó, nem is egyszer, igaz-e? Vagy inkább nem valljuk ezt be magunknak? Hát jó.
Az én értelmemben a barátság nem lehet csupán két olyan ember kapcsolata, amelyeknek közös az érdeklődési körük, megértik egymást, esetleg néha kényszeredetten meghallgatva a másikat pár okosnak tűnő mondatot lök a
másik elé. Próbákat kell kiállnia, látni kell, hogy amit elmondunk a barátságról, mindaz a sok szép mondat valóban igaz-e. Van-e olyan ember, aki tényleg magát, a saját maga Egoját áldozná érted, a presztízsét vagy ha jobban tetszik imidzsét. „Tiszteltségét a plebsz”, tehát a nagytöbbség iránt. Hogy vállalná-e
azt érted, hogy képes végigmenni akár a munkahely, akár egy iskola folyósóin mosolyogva, hogy összesúgnak a háta mögött, és mindez őt cseppet se érdekli, mert olyan biztonságot és jóérzést ad neki a barátságod, hogy boldog.
Valahol itt és a relatív végtelen között lehet a barátság fogalma. Amikor képes valaki megsemmisíteni az önnön Egoját és lényét azért, hogy lássa a szád sarkán azt a negyed környi ívet, mert boldoggá teszi őt.
Igen, a barátság, ha van valami ami az életben önzetlen, akkor a barátság az. Legalábbis, annak kéne lennie. És amint ez megtörténik, nemcsak hogy a
barátság, de maga a személy is egy új egzisztencia szintjére lép. Megtanul igazán szeretni.
A barátság egyoldalú. Nincs olyan, hogy két barát ugyanannyira nagy megértésben, egymás Egoját növelve és bátorítva élne egymás mellett, adva és kapva annyit, muszájból és elvárásból. Még ha lenne is, azt hiszem érezzük, hogy a romantikus értelmében az nem barátság.
Jó magasra tettük a lécet. De még mindig hiszek benne, hogy barátság létezik. És akkor lesz a teljes Teljes, ha ez egymástól függetlenül mindkét emberben megvan. Mikor te vagy neki, te számítasz, és nem a többi. Mikor te majdhogynem úgy kellesz neki, mint az oxigén az élőlényeknek, vagy mint a víz az élet kialakulásához. És nem azért, hangsúlyozom, nem azért, hogy aztán biztonságban érezze magát, hogy neki van valaki, akinek eleget adott, hogy ezt számonkérje később. Persze ezt az elsőre, akár több év barátságnak hitt lét után se lehet látni. Mert az ilyen, az Ego számára láthatatlan. Hisz az Ego önmagára gondol, a túlélésre, és annak kielégítésére, amit mi buta módon boldogságnak fogunk fel. Pedig hol van az attól.
Kedves Olvasó, ha idáig eljutottál az írásban, és még nem csaptad a monitornak a billentyűzetet, vagy a falnak a laptopot, akkor gondolkozz el, hogy
van-e neked ilyen ember. Ne úgy, mint az első alkalomra rá vágnád, hogy „Igenigenigen, nekem ő a legfontosabb, mindent megtennék értük!”, hanem gondold át először azt, hogy van-e neked ilyen ember az életedben, aki így van veled. Mert ha kicsit nyitottabb szemmel járunk a világban, biztos vagyok benne, hogy előbb, vagy utóbb de van ilyen ember a földkerekségen. Ásd el az Egot, ne hallgass rá. Nincs többé rá szükséged, és többé nem magadnak élsz. A világnak élsz, a teljes egésznek, a Galaxisnak, és önmagad léte egybeolvad a világ Létével, akárminek is hívod azt.
Nem mondom, hogy ez könnyű, sőt. Ez a világ talán legeslegnehezebb dolga. De ha megpróbálod, egészen biztos vagyok benne, hogy... nos, elbuksz. Ösztöneid, az Ego fogja a füledbe duruzsolni a Lét gyönyörét, az önmagadnak való életet. De ha újra megpróbálod, és aztán megint újra, és megint újra, és egyszer csak teszel először egy...két...három...négy önzetlen dolgot a világon, elindultál az úton, ami ugyan még mindig hihetetlen nehéz végigjárni, de ráléptél. És, ha feltételezzük hogy mindennek van értelme ezen a világon, akkor egészen biztos vagyok benne hogy ott lesz valahol az út végén a boldogság is. A Te boldogságod, és nem az Egoé.