Egy híján húsz...

Hát ezt is megéltük.

Milyen évet tudhatok magam mögött, mozgalmasabbat, mint az előző, az biztos. Voltam Svédországban, szerveztem éjszakai sportprogramot, iskolai diákönkormányzat képviselő voltam... Mindenesetre sikerült túlvállalnom magam, hogy néha a hajamat téptem, és nem bírtam aludni, annyira nyomasztott minden.

Hogy sikeresnek mondanám-e?

Nem. Úgy érzem sokkal többet veszítettem, mint kaptam. Igen, kaptam rengeteg jó dolgot emléket, olyan jó dolgokat, amelyekről álmodni se mertem volna, de emberből vagyok, és mint olyan, nehezebben értékelem a jót, mint azt ami nincs. Rossz, és negatív filozófia, de alapvető emberi tulajdonság. Mindig arra vágyunk, ami épp nincs. Részben saját hibámból történtek a rossz dolgok, ezek a veszteségek, ha mondhatjuk így, részben nem. Az önzőség, a büszkeség, és a nemtörődömség, a felelőtlenség volt mindaz, sok dolgot tönkretett, ami addig jónak tűnt. Hiányoztak, de nem éreztem azt hogy nekem kellene lépnem, lépést tennem. Másszor, meg ha tettem is lépést, és igyekszem is, akkor is visszautasítást kaptam, és negatív megerősítést. Ahogy közeledett a szülinapom, úgy növekedtek ezek a negatív dolgok, gyűltek és gyűltek, és talán pont a szülinapomra tetőztek. És egy pillanattól kezdve elfogadtam.

Elfogadtam, hogy több évi barátság porba dőlt, és úgy tűnik mintha sosem létezett volna. Elfogadtam, hogy vannak olyan emberek, akiknek mások százszor, milliószor többet jelentenek, mint jómagam. Elfogadtam, hogy akármennyire próbálkozom, nem fogok tudni visszaszerezni embereket az életembe, még ha mindennap megkeresem, és megölelem, és kedvesen türelmesen bánok vele. Elfogadtam, hogy nem tudom magam elfogadtatni, megszerettetni bárkivel, nem tudom elérni, hogy mindenki szeressen, és ne legyen olyan ember, aki ne utasítson el, utálja a hírem, vagy valóban engem. Elfogadtam, hogy talán nem azok közt van a helyem, akikkel eddig töltöttem a napjaimat, éveimet, talán nem ez az az életmód, amit nekem a teremtettek. És attól a pillanattól nem fájt.

Persze, zavar. Persze, hiányoznak a barátok, és hiányzik az is, hogy a szülinapom alkalmával elmenjek valakikkel és megünnepeljem azt, egy pofa sör mellett. Hogy a szülinapom alkalmával legyenek olyan emberek, akikkel találkozhatok, akik rám szánják az idejüket, talán a pénzüket hogy bejöjjenek a városba, és igyanak velem valamit. Emberek akikkel beszélgethetek, akikre számíthatok. Igen, zavar, hogyne zavarna. Emberből vagyok.

Nem tudom mit hoz a jövő. Lehet, hogy a nyáron történik valami, ami aztán végképp megváltoztat. Lehet a nyár elszakít tőlem végleg mindenkit. Lehet, hogy mindent visszakapok, lehet valami teljesen mást kapok az élettől. Akármi is történjék, nem hiszem, hogy el fogok veszni. Elveim vannak, céljaim vannak, amiket el kell érnem. Soha nem adom fel, és csak előre haladok. Rengeteg dolog áll még előttem, abban biztos vagyok, és mégha a ma kilátástalan is, talán a holnap szebb lesz. Sosem tudni.

De egy dolog biztos. Az utolsó tinédzser évemet élem. Azt hittem ezt ki fogom élni, és tényleg, még egy utolsót lázadok, egy hatalmasat tépek a rendszerből, és végigbulizom az egészet. Hát, úgy tűnik, ez mégsem így lesz. Talán most ahelyett, hogy kiélvezném az élet édes ízét, el kell kezdeni felnőni. Meglátjuk, mit hoz a sors.

Videojáték filozófia

Most szeretnék egy kicsit eltérni a megszokottól. Most egy picit hagyjuk a romantikát, a fájdalmat, a világnézetek összeütköztetését, bár a filozófia nem fog ma se messze állni tőlünk. Mégis, bújtassuk az egészet egy sokak számára talán távol álló dolog bőrébe, igen, a videojátékokéba. Ez a bejegyzés az idősebb olvasók felé (is) szól inkább, de térjünk inkább a lényegre. Csak nem akartam, hogy aztán csalódottan vagy felháborodva hagyjátok el az oldalt, hogy "mi ez már".
Manapság a videójáték ipar sorra bizonyítja be nekünk, hogy mindig van egy lépcsővel feljebb. Lassan komolyan el lehet gondolkozni, hogy mikor jutunk el arra a szintre, amikor egy játékhoz felvesszük a kis sisakunkat, és csupán az agyhullámainkkal irányítjuk a karakterünket. Egyelőre még a legújabb fejlesztés a kamera, és annak különböző 3D-s használata, mint az XBOX Kinect, vagy a Nintendo 3DS, illetve a Sony Vita. De ugyanakkor hol láttuk volna ezt 5-6 évvel ezelőtt, amikor még körberajongtuk Wii "táv-irányítását", a XBOX360 HD minőségű képét, vagy ha arra gondolunk, hogy 7 éve jelent meg a Nintendo DS első változata, és azt mondtuk hogy "érintőképernyő, és mikrofon, innen nincs tovább"? Persze, hogy sehol se láttuk még a mai "kütyüket", sőt, talán még elképzelni se tudtuk volna. Ezért merem én azt állítani, hogy talán a hadiparon kívül, az elektronikán belül a játékipar fejlődik a leggyorsabb ütemben. Mivel fogunk mi játszani 5-6, vagy akár 10 év múlva?
Tehát kétség kívül, a játékélmény az valóban olyan, hogy képes minket akár órákra leültetni a tv elé, vagy egy fotelba, amint nyomjuk a legújabb kütyünket, és csodáljuk az emberiséget, minden új játék alkalmával.
Ugyanakkor, ami érdekesen hathat, hogy bizony 15-20 és lassan talán már 30 éve is az akkori gyermek leült a gép elé, és játszott vele, ugyanúgy órákon keresztül és nyomta a saját kis vezérlőjét. Persze az akkori technikával, egy olyan "játékélmény", mondjuk inkább "vizuális orgalkamazás"-nak, jóformán lehetetlen volt. Akkor miért ültek le apáink és anyáink a gép elé?
A válasz több, mint egyszerű. A játékok egyszerűen nehezek voltak. Nehezek voltak, furfangosak, kellett hozzá logika. Élvezet volt játszani, kellett hozzá képzelőerő, megvolt a humor, a kaland. Végülis egy olyan fajta dolog volt akkor még a videojáték, ami egy új formát adott a történetmesélésnek, vagy annak, hogy a srácokkal kint a parkban fakardal csépeljük egymást. Gondoljunk csak olyan játékokra mint Legend of Zelda, Monkey Island, és még lehetne sorolni a híresebbnél híresebb, izgalmasabbnál izgalmasabb játékokat. Nem véletlenül tartják azt az időszakot a "Videojátékok aranykorának".
Manapság nem azért ülünk le egy játékkal játszani mert nehéz, mert kihívás. Sőt, igazából már elvből "Normal" fokozatnál nehezebben nem játszunk játékkal, mivel az nehéz, abban meg lehet halni. Manapság nem azért ülünk le, hogy történetet halljunk, hogy egyek legyünk a karaktereinkkel. Jó, nyilván pár játék még ma is őrzi a hagyományt, de a legtöbb, aligha. Elég csak a ma híres játékokra gondolni, mint a Call of Duty, vagy a Mass Effect, és így tovább. Ezek a játékok gyönyörűek, dobnak a vizuális élményen, de hogy ezt egyeztessük a játékélménnyel... nem gondolnám.
A végére még egy kis anekdota ezzel kapcsolatban: Régen-régen, volt egy Legend of Zelda nevű játék, ami mára már egy elég nagy franchise lett, aminek japánban készítettek több stratégiai útmutatót. A játékot az első pár pályán át rendesen részletesen bemutatta, volt mellékelve térkép, tippekkel és kombókkal volt tele az egész. Aztán valamiért a 8.-9. pálya környékére (a játék körülbelül 3/4-e felé), csak nagyon felületesen volt leírás. Míg a 4. pályáról volt 14-15 oldal, addig a 8. pályáról csak 2. Lehetne mondani, hogy "elfogyott a hely", de nem lenne indokolt, hiszen akkor miért nem osztották el rendesen a helyet a többi pálya között. Nem, arról volt szó, hogy a játék útmutató nem azt akarta elérni hogy olvasd a játékot és csináld, menj és tedd amit mondd, egyszerűen felkészítette a játékost, edzette őt, megtanította játszani a játékkal, hogy aztán amikor a játék nehezebb részeihez ér, addigra érezze a kihívást, de megtudja őket csinálni. Ezt nevezem én játéknak! Ez élvezetes! Hiszen nincsen annál nagyobb öröm, amikor egy hatalmas bonyolult rejtvényt megold az ember, és továbbjut a történetben.
Vajon tényleg ez a sorsunk? Vajon direkt alakul erre a játékipar? Mindent a fenekünk alá tolnak, nekünk csak lassan tényleg a gombot kell nyomni, és az egész egy interaktív könyvhöz kezd hasonlítani, vagy valami rövid átvezetőkkel teli filmhez? Ez lenne a "videojáték"? Sokszor a sztori már nem is lényeges, csak robbanjon, lőjön, villogjon, zuhanjon, és döngjenek a falak, remegjen az irányító a kézben. Mert ez kell a játékosnak. Nem a gondolkozás és a rejtvényfejtés. Az nehéz, az unalmas. Abban el lehet bukni. Nem szeret a játékos elbukni.
Hát igen. És ha lenne is egy-egy fejlesztőcég, aki kihívást akarna adni az embereknek, hamar bekerülne a süllyesztőbe, mondván, hogy ők egy unalmas, és egy "abnormálisan nehéz" játékot készítettek.
Lehet velem vitatkozni, de én pont ezért vagyok nagyon Nintendo barát. Ők még mindig olyan játékokat csinálnak nagy százalékban, ahol fontosabb a történet mint a grafika, fontosabb az, hogy valamit átadjanak a játékokkal, mint az hogy mekkorát robbant az ellenfél lövészárka, és fontosabb az, hogy az embereket gondolkozni is tanítsák, ami manapság abszolút ritkaságnak számít, nem hogy a játékiparban, hanem a világban is.
Vajon meddig hagyjuk butítani magunkat?

Mint Te.

Imádjuk a hajad. Imádjuk a hangod. Imádjuk a szemeid, imádjuk a pilláid, imádjuk a vicceid, imádjuk a kezed. Megnövesztem a hajam mint a te, levágatom a hajad mint a te. Felveszem a cipőt, amilyen a tied, levágom a pólóm, amilyen tied.
Úgy járok, mint te. Úgy beszélek, mint te. Nevetek, mint te. Felháborodok, mint te. Gyűlölök, mint te. Vezetek, mint te. Húst eszek, mint te. Vega leszek, mint te. Sokat alkoholizálok, mint te. Anti-alkoholista leszek, mint te. Rágyújtok egy cigire, mint te. Elnyomom az utolsó szálat, mint te.
Hisz imádjuk az érzéseid, imádjuk a gondolataid, imádjuk a szavaid, imádjuk a ruháid, imádjuk a járásod. Imádjuk az önpusztításod. Imádjuk az egészséged. Imádjuk a stílusod, imádjuk az arcod, imádjuk az egoizmusod, imádjuk a szépséged, imádjuk a barátaid, imádjuk a szerelmeid, imádjuk a rajongóid.
Így úgy gondolkodom, mint te, beszélek mint te, úgy öltözöm mint te, úgy járok mint te, azokkal barátkozom mint te, egoista leszek, mint te, szerény leszek, mint te, szerelmes leszek abba, akibe te, rajongok, mint te. Novellát írok mint te, gitározom, mint te, fényképeket csinálok, mint te, bicajozom, mint te, festő leszek, mint te. szlengekkel lököm a vakert, csávókám, eljátszom hogy úriember vagyok, mint Ön. Sírok, mint te, verekszem mint te.
Hisz imádjuk, ahogy írsz, ahogy zenélsz, imádjuk ahogy fotózol, imádjuk, ahogy festesz, imádjuk ahogy sokszínű vagy, és nagyszerű, imádjuk az erődet. Imádjuk, ahogy szeretkezel, imádjuk ahogy porig alázol, imádjuk, ahogy gúnyos megjegyzéseket teszel, imádjuk, ahogy nem érdekel senki, imádjuk, hogy te vagy a középpontban, imádjuk, hogy téged mindenki szeret.
Tehát, sokat szeretkezem, mint te, lealázok nálam gyengébbeket, mint te, gúnyosan kritizálok mindenkit, mint te, középpontba kerülök, mint te, megpróbálom elkerülni a figyelmet, mint te, elérem hogy mindenki szeressen, mint téged, cserbenhagyok mindenkit, mint te.
Imádjuk, ahogy őrjöngsz, imádjuk ahogy törsz és zúzol, imádjuk, ahogy kihasználsz másokat, imádjuk, ahogy belémártod a pengédet, imádjuk, ahogy nem rettensz vissza semmitől, imádjuk, hogy van személyiséged.
Ezért elkezdek megőrülni, mint te, mindenkinek összetöröm a szívét, mint te, nem rettenek vissza a gyilkosságtól, mint te, személyiségem lesz, mint neked. A saját szívembe szúrom a pengéd, mint te.
Csak a lényeg, hogy olyan legyek mint te. Mert így egyedi leszek, és így boldog életem lesz. Hisz te olyan sikeres vagy, hisz te mindent megkapsz, amire csak vágysz. Mert így úgy fogok kinézni mint te, olyan leszek, mint... Te.

Egy igaz barátság szép emlékei

Hányszor kívántad már azt, hogy “bár visszafordíthatnád az időt”, visszamennél akkor és oda, másképp tennéd, megtennéd, nem tennéd meg, elfordulnál, jobban odafigyelnél, vigyáznál rá, esetleg direkt elhagynád? Hányszor akartál már megfordulni, és az időben visszafelé sétálni, hátatfordítani a dimenziónak és előrefelé sétálni? Hányszor meg akartad már tenni?

Mert hibázol. Mert mindenki hibázik. Mert a Pillanat erősebb, mint te magad vagy. A Pillanat hatalma körülölel, először simogatva és kényeztetve, de mire észbekapnál hova is keveredtél, a Pillanat elmúlt, és te kihasználtan, meghurcoltan feküdsz -- tehetetlenül. Egyetlen gondolat cikázik át az agyadon: “miért?”. Először talán még meg is bocsátanál magadnak, hiszen új volt még, nem tehetsz róla, előfordul. De mikor századszorra, ezredszerre is belesétálsz ugyanabba a csapdába, elkezd fájni, fájni a tehetetlenség, és a butaság. És mindig túl későn.
Akármennyire szeretted, akármennyire köszönhetsz neki milljó dolgot, akármennyire akarnád újra ölelni, keresni őt minden áldott unalmas percedben, és együtt dolgozni, nevetni, sírni, beszélgetni, már nincs ott. Csak a hűlt helyét találod, és már mások azok, akikkel ő megtalálta ugyanazt, amit te vele. A legfájdalmasabb mégis az, hogy nem hibáztathatod. Te voltál a hülye, te voltál az, aki elfordult, és nem figyeltél rá eléggé. Te voltál az oka annak, hogy így alakult. És most már ejthetsz nagy krokodil könnyeket, már senkit sem érdekel.
Minden ami rád maradt, mint nyomorult örökség, a szép emlékek. És a szánalmas próbálkozások, hogy visszaszerezd azokat az időket, azokat a napokat, azokat az átdumált éjszakákat, de válaszul egy keserédes mosolyt kapsz, és suttogó “már késő” hangokat. A múlt örök börtönébe szálltak, ahonnan nincs kiút.
Ezért hát minden reményed a jövőbe veted. Sietsz elérni, túl gyorsan akarod hogy itt legyen, hátha majd egyszer, egy szép napon minden helyre áll. Majd minden úgy lesz, ahogy régen volt, újra kacagni fogsz, de már nem erőltetetten, újra sírni fogsz, de már nem kényszerből, újra szívmelengetően szorítasz kezet, és nem csak rideg formalitásból. Talán újra barátságot kapsz.
Talán -- nyilal beléd a szó. Talánból sok van, ahogy “bárcsak”-ból is, és “ha”-ból is. Mind a három szó tehetetlenséget sugall. Pontosan azt a tehetetlenséget, amelyet jól ismersz, és amely a legnagyobb ellenséged. Nem tehetsz mást, mint újra le-lebuksz a múlt tengerébe, és mikor felbuksz, könnyes szemmel tekintesz a jövő egére. Keresve a csillagot, melyet akkor is láttál, ott, régen.
És közben, mikor kibuggyan a szemedből a könny, és már-már felzokognál, csak egy kérdés fut át újra és újra az agyadon: “Hol romlott el így?”

Barátságról

Klisés téma. Megírta szinte már az összes, az összes nagy gondolkodó, író, körülbelül úgy mindenki, ötször, és nem is beszélve a mindenféle szállóigékről, amik terjengenek az interneten, amiket úgy eleve, akarva akaratlan hallunk folyamatosan.

Mégis úgy érzem, írnom kell róla. Most úgy kicsit nagyobb perspektívában mint eddig. Ne szűkítsük le a fiú-lány barátság szintjére, csak úgy magáról,a barátságról.
Hagyjuk a szokásos esszéírásmódot, hogy kezdjük egy definicióval, amit később kifejtünk. Ezt nem lehet esszében, nem lehet tanulmányként leírni, és nem lehet úgy kezelni, mintha az volna. Annál sokkal érzékenyebb téma, mindenki számára.
Ha egy ember megkérdeznénk róla, az ismerőseink közül hogy, hé te, neked mennyi barátod van? Rövid gondolkozás után rávágna valami relatív nagy számot, valamilyen 10 és a pozitív végtelen közti számot, vagy a másik „csak 1-2 nagyon jó...” klisét, ami úgy ismerünk már. Igen, most jön a kedves olvasókban a felháborodás: „Na de ez velem tényleg így van, mi az hogy klisé?!” Tényleg így van ez? Tényleg barátok azok, kiket mi annak nevezünk?
És talán itt van egy szokásos filozófiai kérdés: Kinek mi a barátság? Egy ember akivel el lehet menni inni egy jót péntek és szombat este, egy ember aki „mindig ott van mellettem a bajban!”, egy ember „aki ott van ha nevetnem kell és sírnom kell!”, egy ember akire „mindig minden körülmények között” számíthatok. Igen, talán ez.
De mégsem hinném, hogy ilyen egyszerű ez. Van egy elméletem, hogy egy ember úgy lehet teljes, érett, tapasztalt, és bölcs, hogy előtte százszor és százszor elbukott, felkelt, újrakezdte, elbukott felkelt és megint újrakezdte, akár a századik alkalommal. „Mindig haladni előre”. Igen, bölcsességhez szenvedni kell. Jelezném, nem önsajnálatról, és arról a szenvedésről beszélek, amely egyszerűen arra megy ki, hogy „Figyejetek rám, itt vagyok, és azonnal segítsen nekem valaki!”, amit ugyebár szintén mindannyian jól ismerünk. Hiszen mi magunk is csináltuk már ezt. Hohó, nem is egyszer, igaz-e? Vagy inkább nem valljuk ezt be magunknak? Hát jó.
Az én értelmemben a barátság nem lehet csupán két olyan ember kapcsolata, amelyeknek közös az érdeklődési körük, megértik egymást, esetleg néha kényszeredetten meghallgatva a másikat pár okosnak tűnő mondatot lök a
másik elé. Próbákat kell kiállnia, látni kell, hogy amit elmondunk a barátságról, mindaz a sok szép mondat valóban igaz-e. Van-e olyan ember, aki tényleg magát, a saját maga Egoját áldozná érted, a presztízsét vagy ha jobban tetszik imidzsét. „Tiszteltségét a plebsz”, tehát a nagytöbbség iránt. Hogy vállalná-e
azt érted, hogy képes végigmenni akár a munkahely, akár egy iskola folyósóin mosolyogva, hogy összesúgnak a háta mögött, és mindez őt cseppet se érdekli, mert olyan biztonságot és jóérzést ad neki a barátságod, hogy boldog.
Valahol itt és a relatív végtelen között lehet a barátság fogalma. Amikor képes valaki megsemmisíteni az önnön Egoját és lényét azért, hogy lássa a szád sarkán azt a negyed környi ívet, mert boldoggá teszi őt.
Igen, a barátság, ha van valami ami az életben önzetlen, akkor a barátság az. Legalábbis, annak kéne lennie. És amint ez megtörténik, nemcsak hogy a
barátság, de maga a személy is egy új egzisztencia szintjére lép. Megtanul igazán szeretni.
A barátság egyoldalú. Nincs olyan, hogy két barát ugyanannyira nagy megértésben, egymás Egoját növelve és bátorítva élne egymás mellett, adva és kapva annyit, muszájból és elvárásból. Még ha lenne is, azt hiszem érezzük, hogy a romantikus értelmében az nem barátság.
Jó magasra tettük a lécet. De még mindig hiszek benne, hogy barátság létezik. És akkor lesz a teljes Teljes, ha ez egymástól függetlenül mindkét emberben megvan. Mikor te vagy neki, te számítasz, és nem a többi. Mikor te majdhogynem úgy kellesz neki, mint az oxigén az élőlényeknek, vagy mint a víz az élet kialakulásához. És nem azért, hangsúlyozom, nem azért, hogy aztán biztonságban érezze magát, hogy neki van valaki, akinek eleget adott, hogy ezt számonkérje később. Persze ezt az elsőre, akár több év barátságnak hitt lét után se lehet látni. Mert az ilyen, az Ego számára láthatatlan. Hisz az Ego önmagára gondol, a túlélésre, és annak kielégítésére, amit mi buta módon boldogságnak fogunk fel. Pedig hol van az attól.
Kedves Olvasó, ha idáig eljutottál az írásban, és még nem csaptad a monitornak a billentyűzetet, vagy a falnak a laptopot, akkor gondolkozz el, hogy
van-e neked ilyen ember. Ne úgy, mint az első alkalomra rá vágnád, hogy „Igenigenigen, nekem ő a legfontosabb, mindent megtennék értük!”, hanem gondold át először azt, hogy van-e neked ilyen ember az életedben, aki így van veled. Mert ha kicsit nyitottabb szemmel járunk a világban, biztos vagyok benne, hogy előbb, vagy utóbb de van ilyen ember a földkerekségen. Ásd el az Egot, ne hallgass rá. Nincs többé rá szükséged, és többé nem magadnak élsz. A világnak élsz, a teljes egésznek, a Galaxisnak, és önmagad léte egybeolvad a világ Létével, akárminek is hívod azt.
Nem mondom, hogy ez könnyű, sőt. Ez a világ talán legeslegnehezebb dolga. De ha megpróbálod, egészen biztos vagyok benne, hogy... nos, elbuksz. Ösztöneid, az Ego fogja a füledbe duruzsolni a Lét gyönyörét, az önmagadnak való életet. De ha újra megpróbálod, és aztán megint újra, és megint újra, és egyszer csak teszel először egy...két...három...négy önzetlen dolgot a világon, elindultál az úton, ami ugyan még mindig hihetetlen nehéz végigjárni, de ráléptél. És, ha feltételezzük hogy mindennek van értelme ezen a világon, akkor egészen biztos vagyok benne hogy ott lesz valahol az út végén a boldogság is. A Te boldogságod, és nem az Egoé.

Nem igaz

Kértem, hogy ne tegye. Igaz, sosem hallgatott rám. Így visszagondolva, egyszerre teljesen érthető, és egyszerre teljesen megrázó. De mégis, egy dolog biztos. Maximálisan. Én vagyok a bűnös. Én vagyok a gyilkos.

Pedig mindig is mondta, hogy nem élne nélkülem, hogy ha nem lennék, ő már más utakat járna, nem földi utakat. Angyal ő ide, abban biztos voltam, de ugyanakkor a halál utáni bizonytalanság, az abszolút megismerhetetlen, az, ahol nincs az a tudomány, ami kísérletekkel és képletekkel bizonyítani tudná létezését, megrémisztett. Nem akartam azt, hogy ez történjen, és nem is hittel el. Nem akartam elhinni. Reménykedtem, hogy nem vagyok ennyire lényeges tényező egy világban, nem létezik az, hogy egy ember ennyire függjön tőlem.

Nem igazán tehettem pedig mást. A lehető legklisésebben sikerült megtennem. "Neked jobb lesz így, hidd el", és könnyeit alig győztem törölgetni az arcáról. Nem tudott beszélni a sírástól, pedig biztos vagyok benne, hogy lett volna mit mondania. Nehezére esett levegőt venni, mintha abban a pillanatban megszűnt volna számára a világ. Ezt látva bennem is elindult az a bizsergető, gyomorszorongató érzés, a torokban felkúszó hideg, mi végül áttöri a könnycsatornák gátját. Törékenynek tűnt, törékenyebbnek mint valaha.

Ó, pedig szentül hittem, hogy már segítettem neki, ó, én szentül hittem, hogy átsegítettem a nehezén! És mégis. Pedig én tényleg azt hittem.

Hosszú zokogás után, elment, eltűnt a szemem elől örökre... Többet nem láttam derékig érő haját, puha ajkait és nedves, világoszöld szemeit. Én pedig ott maradtam, a padon, ültömben, és csak néztem ki a szememből. Valami azt súgta nekem akkor, hogy menjek utána, kísérjem, mintha... éreztem volna. De nem, mondtam magamnak, nem lehetséges! Szépen hazamegyek, és lefekszem aludni. Későre járt már, bőven éjszaka volt.

Amint hazaértem elnyomott az álom. Furcsa álmok kavarogtak a szememben, zöld szempárok, és gesztenyebarna haj, sejtelmes mosoly. Egy kiáltásra keltem fel. Megdörzsöltem a szemeim, és abban a pillanatban délután 3-at ütött az óra. Átaludtam majdnem 12 órát, ami már rég történt velem.

Nem szabadott volna hagynom elmenni, egyedül, éjszaka. Veszélyes ez a város, akármi történhetett vele hazafele menet. Hiszen gyönyörű volt, bármelyik pszihopata ráugrott volna, ha meglátja, éjfélkor a kihalt utcákon.

Mintha a sors maga akart volna válaszolni, megcsörrent a telefonom...

Egy kis természettudomány

Minden test nyugalomban marad vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, míg ezt az állapotot egy másik test vagy mező meg nem változtatja.

Azaz TEHETETLEN.

Nem tudom, hogy vagytok vele, de sokszor érzem azt, hogy a fizika, a kémia, és eleve a természet tudományok sokkal mélyebben hatnak, sokkal jobban kiterjednek az életünkre, mintsem csak a fizikai világunkra terjeszthetnénk ki. Hisz gondoljunk csak bele. Ezek a legáltalánosabb törvények világunkban. De hogy a fenébe nem gondolt még arra senki, hogy a világ részét MI MAGUNK, emberek is képezzük. Ugyanolyan szimbiózisban élünk a környezettel, mint ő velünk, még ha ezt a Cherokeek óta nem nagyon akarja megérteni az emberiség. 5000 év kell, komolyan, hogy megértsük ezt? Ötezer?
Vegyünk szeretett újtonnánk első törvényét:
Minden test nyugalomban marad, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, míg ezt az állapotot egy másik test vagy mező meg nem változtatja. Hiszen pont ilyenek vagyunk, alapvetően. Tesszük mindennapi dolgainkat, a szürke életünket éljük, és az ösztöneink szerint cselekszünk: reggel felkelünk, elmegyünk munkába/iskolába, végigdolgozzuk a napot, és periodikusan megcselekedjük amit délután megszoktunk már rég, aztán otthon nyugalomra hajtjuk a fejünket, hogy másnap elölről ismétlődjön az egész. Egyenes vonalú egyenletes mozgást végzünk, és nyugalomban maradunk. De persze csak addig tesszük mindezt, míg a környezetünk nem hat ránk valahogy, drasztikusan, vagy nem, egyéni dolog, de valaminek változnia kell ahhoz a környezetünkben, akár egy másik ember (test) vagy egy környezeti tényező (mező) ez. Önnön magunk erejéből, nagyon nehéz, egy ilyen szürke életet élő és egyenesen mozgó ember számára szinte lehetetlen kitörni a saját maga "pályájáról".
De jó, mondhatjátok, belemagyarázás, véletlen egybeesés. Butaság! Akkor vegyük a Termodinamika második főtételét:

A természetben nincs olyan folyamat, amelyben a hő önként, külső munkavégzés nélkül hidegebb testről melegebbre menne át. Csakis fordított irányú folyamatok lehetségesek.

Még hozzá kell tenni, hogy ez a főtétel felteszi annak az elméletét, hogy az ilyen folyamatok mindig egy rendezetlen állapotból egy rendezett felé tartanak. Gondoljunk csak arra, hogyha egy poharat leejtünk a földre, egy rendezett állapotból egy rendezetlen felé tart a folyamat, így ripityára törik és seperhetjük össze. Külső hatás, munkavégzés nélkül nem érhetjük el azt, hogy újra felvegye a rendezett alakját. Vagy gondoljunk, mi, fiatalok, a szobánk állapotára. Ha nem rakunk rendet, tehát nem végzünk munkát, egy idő múlva a szép rendezett szobánkból egy rendszertelen kupleráj lesz, kosz, és így tovább.
Tehát a világ természetes iránya egy rendezettből egy rendezetlen felé mutat.
Ezt sokan érezhetjük így, az életünkkel. A világgal. A politikával, a gazdasággal, a környezettel, és így tovább. Minél több idő telik, minél több minden történik velünk, annál jobban "tágul az univerzumunk" és így egyre távolodnak egymástól a dolgaink. Rendezetlenné válnak. Kevés dolgot könnyű rendezni. Mint ahogy a zoknijainkat is párosítani egyszerű, ha csak 3 darab van és mind a három különböző színű. De ha már 50 zoknink van és 50 színű, akkor sokkal nehezebb párosítva a szekrényünk mélyére temetni. Ezért olyan népszerű a Nagy Bumm! elmélet is, hiszen pont ezt feltételezi: az idő elteltével, egy rendezett univerzumból egy táguló, egyre több dolog megjelenésével összekuszálódó gépezet tulajdonképp. Ez az entrópia.
Könnyen érezhetjük most magunkat egy magyaróra kellős közepén, kedves diáktársak, ahol egyszerűen felförmedhetünk, hogy "áh, csak belemagyarázod! kérlek!", de én nem akarok itt megállni, nem akarom rátok hagyni! Lássunk egy kis kémiát.
Népszerű elmélet, illetve tény, hogy vannak részecskék, melyek vonzzák és taszítják egymást. Ugyebár ez az elektromos töltés miatt van, az elektronok taszítják egymást, míg a protonok vonzzák őket. Tudjuk ugye, ugye tudjuk, hogy az elektronok töltése negatív, és a protonok töltése pozitív? Igen. Remélem!
Nos, merem állítani, hogy ez az embereknél is így van. Vannak pozitív "töltéssel" rendelkező emberek, ezek általában mosolyognak, tökéletesednek, próbálják megérteni a világot, és úgy szeretni, ahogy van, életet lehelni abba, amiről már mindenki más lemondott. És vannak negatív "töltéssel" rendelkező emberek, akik hallani se akarnak új dolgokról, jól vannak ők ahogy vannak, és amúgy is, mindenki hagyja őket béként, mert fúj, és amúgy is. Fúj. De valamiért, ezeknek a negatív embereknek is van egy ideáljuk. Egy vágyuk. Egy dolog, ami mellett ők is érezhetik "valaminek" magukat. Ezek bizony a pozitív emberek. Míg két negatív ember nehezen él meg egymás mellett, hiszen egyiknek se jó semmi, mindkettő utálkozik csak, addig ha egy negatív egy pozitív ember mellé kerül, elkezdi úgy érezni, hogy megértik: hiszen a pozitív ember elfogadja őt. Annak, ami.
A kémiai elemek különös módon nem ugyanolyan előfordulással jelentkeznek az univerzumunkban. Például lássuk a legritkább elemeket, a nemesgázokat. Míg egy ember kicsi, gyakrabban "nemes". Így tesz a Hélium is, ami nem is olyan ritka az univerzumunkban, 2 protonjával és 2 elektronjával, párba rendeződve. A kis emberek, sajnos vagy nem sajnos, gyakrabban tudnak nemesebb tetteket tenni, mint akármelyik nagy. Tehát ahogy megyünk felfelé nagyságrendben a nemesgázokon, egyre ritkábbak: a Radon már és az Xenon már a legritkább elemek a földön -- jókora méretű atomok az már tény. Így is van ez az emberrel: minél nagyobb egy ember pozícióban, az életben, a ranglétrán, annál inkább kiölődik belőle a bizonyos "nemes" életérzés, a másokon való segítési vágy. Így van ez, ezt szoktuk meg.
Hogy ezek után mi a megoldás? Fektessünk energiát abba, hogy gyakoribbak legyenek a nemes személyiségek, természetesen azzal, hogy önmagunkat éberen tartva figyelünk a saját cselekedeteinkre, mérlegeljük őket, és megkeressük a lehető legjobb utat. A "Nemes" utat. A rendezetlenből rendezettet alakítunk, munkavégzést fektetünk bele önmagunkba, hogy előállítsuk magunkban a "Nemes irányt". Egyedül cselekedetekkel menthetjük meg magunkat, elvekkel, tervekkel, és álmokkal aligha. Azok a padlásra jók.
Természetesen nem maradhatott ki a kedvenc egyenletem:





Ezen is érdemes elgondolkozni. Valakinek valami jó ötlet?

Valóság vs. Valóság

Úgy tűnik, nehezen tudok elszakadni az álmok világából, ezektől az elme által kreált képektől, amiktől az emberiség már a kezdetek óta választ várt azokra a dolgokra, melyekre nem tudott válaszolni, a fizikai mivoltukban.
Nos, én úgy érzem, nem egészen hazugság mindaz, ami az álmokban van. Egy más valóság. Néhol összefüggéstelen, néhol teljesen érthető és világos kapcsolattal rendelkezik. Mintha egyszerűen egy másik dimenzióba, másik világba lépne át az elme, se nem magasabb, se nem alacsonyabb létformába, egyszerűen egy párhuzamos világba.
Hogy miért gondolom én ezt?
Kezdjük ott, hogy általában csak felébredésünk után realizáljuk, hogy az elmúlt napok, órák, percek csupán a képzeletünk által generált valóság volt, és ránk, itt és most, semmi hatással nem lesz, legfeljebb a lelkünkre. Nem fog szerves részt alkotni abban, amit mi "józan paraszti ésszel" nevezünk "valóságnak".
Mégis néha előfordul az, hogy a tudat valahogy meghasad, és felébredünk az álomvilágban. Nem egy külső szemlélőként látjuk a dolgokat, hanem szerves részét alkotjuk, interaktívan az álomnak. Erre van egy kifejezés, ezt nevezik "álomutazásnak". Vannak emberek, akik erre törekszenek, akik képesek úgy álmodni, hogy teljes tudatában vannak mindennel.
Hogy miért is írok erről? Bizonyára kitaláltátok, velem is megtörtént hasonló. Ami még érdekesebb, hogy nem először: volt már egyszer ilyen, akkor is rendesen elgondolkoztatott. Igazából a legérdekesebb része valahol a "valóság" és a "valóság" közötti állapot, amikor tudod hogy a tested, és tudatod egy része fekszik az ágyadban a sötétségben, de ugyanakkor vissza tudsz lépni abba az általad kitalált világba, ami azáltal, hogy valóban teljes éberségedben tudsz döntést hozni, teljesen valóságosnak tűnik.
És itt elkezdődik egy új felvonás. Megnyílik előtted egy olyan világ, amely csak a tiéd, amelyben igazából bármit tehetsz:
Épp egy hídon át sétáltam egy emberrel, akivel beszélgettem, mikor arra döbbentem rá, hogy akár le is ugorhatnék a hídról. Meghalnék, de annyit érnék el vele, hogy visszatérnék a "valódi" testembe, és átérezném azt az érzést, hogy zuhanok bele, a vízbe. Ám mikor már ott voltam hogy megteszem, félelem fogott el. Mi van, ha ez a valóság, mi van, ha keverem már a valóságot a valósággal, mi van, ha egyszerűen egy hibás lépés alapján megölöm magam? És elfogott a félelem: nem tudtam visszatérni tudatosan a "valóságba". Féltem, hogy örökre itt maradok, és soha többet nem fogom látni azokat a személyeket, akik számomra az életet jelentik ezen a világon.
Visszatekintve nevetséges, hiszen mégiscsak álom volt. Átgondolva a történteket, nevetséges dolgokon mentem keresztül, de ami az érdekes, hogy keresztül mentem rajtuk. Ott voltam, tapintottam, szagoltam, ízleltem, hallottam, láttam. Teljes "valóságában" megjelent előttem.
Akkor kérdem én, mi a valóság? Mi az álom? Miért lesz "ez" az életem valóságosabb "annál"? Miért kéne nekem "itt" tudatosabbnak lennem mint "ott"?
Sok mindent nem ért még az ember, sok mindent nem értek még én. De ezek a tapasztalatok, ezek mindent megérnek. Olyan, mintha folyamatosan kalandoznék. Folyamatosan döntéseket kéne hoznom, mérlegelni, dönteni, és elölről az egész.
Ijesztő.

Rohadó világ avagy miért van a világnak szüksége Supermanre?

A legborzasztóbb nem az, hogy léteznek a bűnök és a bűnösök. A legborzasztóbb nem az, hogy valakik ezt nyugodt lélekkel megteszik, összevernek embereket az utcán, kirabolnak, késsel kényszerítenek, körbeállnak és kilopják minden pénzed, pisztolyt tartanak a tarkódhoz, nevetnek és meghúzzák a ravaszt...

Nem ez a legborzasztóbb. A legborzasztóbb a tehetetlenség. A félelem attól, hogy te vagy a következő, és az, hogy másokon nem bírsz segíteni, mert a génjeinkbe van építve az önzés, erre neveltek minket, ezek vagyunk mi. Senki se képes felállni a néniért, akit kirabolnak a villamoson, senki se képes elkapni a grabancánál a négy pitiáner senkit, és leteríteni a földre és pillanatok alatt megkötözni őket.

Még csak megszólalni se mer senki. Lelőhetik melletted az vadidegent, te csak összerezzensz, és félted a kicsiny életed, amiben nem értél el semmit. Te csak remegsz, hol a dühtől, hol a félelemtől, hol a fájdalomtól. Ha épp nem te kapod a szívedbe a pengét, esetleg a fejedbe a golyót.

"Nem, ennyire nem rossz a helyzet, van még remény az emberiség számára." mondaná egy optimista ember. "Nem, mindenkiben ott a jó." mondaná egy másik. "Itt vannak köztünk a fény harcosai" mondaná Coelho. "Mindenkit utolér a végzete" mondhatná a vallásos. "A Gondviselés elhozza a gonoszakra a méltó büntetést" mondaná Dumas.

De cserébe, azok szenvednek, akiket kirabolnak, leszúrnak, leütnek, és elveszik minden pénzét... Azt a 10.000 forintot jó esetben, ha épp sikerült annyit összekuporgatnia, vagy azt a pár ezret, amit épp anyutól kapott aznap reggel.

Igazság? Hol? Hol van az ígért szuperhős, akiről lepattan a golyó, aki odarepül és a négy bűnözőt leüti, és a rendőrpalota elé repíti? Hol van a feketébe öltözött híró, aki csodajárgányával odajön és miközben kirabolják az embereket, hátulról nesztelenül leüti a gonosztevőket? Hol van az Igazság Ligája?

Nos, nem. Nem létezik. Nincs mit tenni. Akikből lehetne az Igazság Ligája, azok egy havannai szivar mellett szürcsölgetik skót whiskeyüket, és boldogan számolgatják a Deák igazolványokat. Ne gondolják, hogy ez Hungaricum. Ne gondolják, hogy ez csak a magyar New Yorkban történhet meg. Ez így van mindenhol a világon. Nincs mit tenni.

Imádkozni valamihez, hogy velünk sose történjen hasonló, fohászkodni a Gondviseléshez, hogy kerüljön el bennünket a baj, és Bízva bízni.

Ami a fájdalom, hogy a bizonyos "Ész, Erő, és oly szent Akarat" bizony "hiába sorvadoznak" az emberek alatt. Nincs az az Ész, nincs azaz Erő, és nincs az az Akarat, amely megmenthetné az életünk, és polgártársaink életét. Semmire se megyünk a több ezres IQ-nkkal, ha épp 2 m-re rabolnak ki egy nénit mellettünk. Semmire se megyünk az Erőnkkel, ha 4 ember ellen kéne menni egyedül. És nincs az a "jóakarat" amely kicsorbítaná a kés pengéjét, és lepattintaná rólunk a golyót. Így csak elbújunk. Elmenekülünk. Nincs jobb ellenszer, mint a nyúlcipő. A gyávaság.

Hát ez a világ. Nem mondom, hogy bezzeg a régi szép időkben, mert tudom, nem volt másként. Majd talán egy jobb kor, egy új nemzedék, egy másik faj... Majd egy szép napon leigáz bennünket, és békét hoz közénk... Mert sajnos a Homo Sapiens Sapiens(??!) még ahhoz sem elég szápiensz hogy a saját bolygóján, a saját maga faja közt békét teremtsen, és olyan megoldásokat hozzon, amely mindenki számára megnyugvást hozhatna. Gratulálok, szápiensz. Gratulálok, isten. Jót teremtettél.

"Ez jó mulatság, férfi munka volt!"