Változnak az idők

Mert az jó.

Érdekes, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak, a régi, megszokott dolgokhoz. Végülis miért ne tennék? Ismerjük, tudjuk, mégha nem is jó egészen, de legalább meglepetések nem fognak érni. Hát ennyire rossz dolog lenne az a bizonyos meglepetés? Inkább érdemes az életnek minden csínyját-bínyját ismerni, s elviselni?

Az a baj, hogy akármennyire ragaszkodunk a régi, megszokott dolgokhoz, az idők változni fognak. És bizony ezek olyan erők, melyekkel ember nem manőverezhet. Nem állíthatja le az időt, nem forgathatja vissza, és az embereket nem húzogathatja képzeletbeli fonalakon. Az idő keservesen, hosszú-hosszú másodperceken át csurog lefelé, és aztán koppan, mint ahogy a homokszemek pattognak a homokórában.

Az élet ideje érdekes dolgokat művel velünk. Új megvilágításba teszi a világot, elkezdesz máshogy érezni dolgokat. S aztán csak ülsz a fotelben egy forró délután, s csak a fejed bírod csóválni: "hová vannak azok a szép idők?". Furcsa, mennyire beleivódott az emberiségbe a múlt imádata. Senki, vagy alig néhányan mondják azt, hogy a fenébe a múlttal, ide a jövővel.

Érthető. Több mint érthető, hiszen amit nem ismerünk, azt nem szeretjük. Még. Aztán nyilvánvalóan, az élet nem olyan kegyes velünk, hogy elzárjon minket minden új információtól. Tapasztalunk, átértékelünk dolgokat.

Változnak az idők. Előrehaladni mindenképpen jó dolog. Néha ugyan van, hogy az ember fájlalóan tekint a jelenére, és a múlt szépségeiből szeretne erőt meríteni. Csakhogy azt évszázados tapasztalatok mutatják, a múltból senkinek se sikerült eddig jelent faragnia. És a jövőből?

Újra kilyukadtam ehhez a múlt-jelen-jövő trióhoz, mutatva, hogy még magam se értem őket teljesen. Hallottam én már ezerféle magyarázatot, hallottam ezer és ezer variációt arra, hogy amit élünk az mi. De szerintem nem ez a kérdés.

Nem az életet kell megfejtenünk. Nem kell értenünk mindent. Szerintem az alapigazság az mindenki számára világos: Az ember boldog akar lenni. Minden embernek ez a célja, még annak is, aki öngyilkos hajlamokkal rendelkezik, az is, aki az ereit vagdossa, az is, aki önmagát sanyargatja. Nem mondom hogy nincs önzetlenség, de azt kell mondjam, ritka. Mivel emberek vagyunk, és nem állatok, ez a velejárónk. Ego.

Talán ez a név az emberre majd egyszer ráragad. Majd a távoli Galaxisi jövőben.

És a boldogságért bármit megtesz az ember. Sajnáltatja önmagát, sír, kacag, kihasznál másokat, elárulja a barátait, gyilkol. Tényleg, az ember bármire képes lenne azért, hogy a saját "nagyobb jó"ját elérje.

Persze szép dolog kutatni az élet rejtelmeit. De nem tanácsos annyira kutatni, hogy aztán elfelejtsünk közben élni is. Mert akárki akármit mondd, azért kaptuk az életet a Földanyától, hogy éljünk benne, és nem azért, hogy visszaadjuk neki azt, vagy hogy egy más helyen újra találkozzunk vele. Bizony, mivel anyagból vagyunk, valamilyen módon vissza adjuk azt, amit tőle kaptunk. Megesszük a gabonát, növekszünk, gyermeket nemzünk, s aztán meghalunk, és a testünk egyenlő lesz a földdel. Ez egy olyan körforgás, amivel tartozunk. Akárkiről legyen szó.

És azt sem mondom, hogy a boldogságot kutatni nem jó dolog. Nem, ez minden ember feladata, megismerni önmagát, és ezáltal felszabadultan élni, úgy, hogy másokat is megértve, másokkal együtt élve, boldog életet tudjon maga háta mögött. Mindenki képes a boldogságra. Mindenkinek több út vezet a boldogságához. Senkinek sincs kiszabva egy út. Mindenkinek több útja van, és azon meg végig amelyiken akar. És amelyiken végigmehet, ahol a legkevesebb embert töri össze. Mert csak ismételni tudom önmagam, embereket össze fogtok törni, és embereket elfogtok veszíteni. Semmi se tart örökké.

Az ember rendkívül sokszor nyomja el önmagát. Rendkívül sok lehetőséget hagy ki. Rendkívül sokszor nem azt csinálja, amit a szíve diktál.

Egyszerre kell boldognak lenni, és másokat nem összetörni. De néha mérlegelni kell. És csak azt tudom mondani, hogy a mérleg mindig magatok felé fog dőlni. És ez így van jól. Ha ti nem vagytok boldogok, akkor semmi más se lesz az. Ne várjátok mástól a boldogságot. Ne várjátok hogy majd valami fenti dolog fogja beindítani a dolgaitok, ne várjátok, hogy majd megsegít bennetek valami, és valaki, és minden egyszerű lesz. Ti éltek, nektek kell mindent, de mindent elérnetek ebben az életben.

És ha valaki/valami bennetek boldoggá tesz... Ha tényleg azzá tesz, és olyan helyekre visz titeket, és olyan érzéseket mutat meg, melyeket addig nem ismertetek... Ne hagyjátok elveszni, ne féljetek kűzdeni érte. Mert csak ti lehettek azok, akik megszerezhetik.

Ne féljtek szeretni... Megéri!

Hiszen a mi túlélésünk az a szeretet, amit adunk.

18 - Fordulópont?

Hát ez is eljött.

Fura, hisz tökéletesen emlékszem még, hogy 6 éve bicikliztem a velencei-tó körül, és azon gondolkoztam, milyen jó lenne már 18 évesnek lenni, milyen jó lenne már felnőni, hogy 18 évesen mennyi mindent fogok csinálni, elköltözöm otthonról, elmegyek a híres-nemes Ááámerikába, és vissza se jövök soha többé!

Aztán eltelt egy év, két év, három év, és pillanatok alatt az álom már nem álom többé. Bár a Szentiván-éji álom az örök, mégis, azt kell mondjam hogy a felsorolt álmaim közül, nem hogy nem értem el, már meg se akarom őket tenni!

Persze nincs ezzel baj. 12 éves fejjel csak hajtottam a biciklit és az eget kémlelve álmodoztam, nem volt gondom rá, belegondolni a dolgokba. Nem is kellett.

De most itt van, és azt mondják ez az a pont amikor az ember "felnőtt" lesz. Semmiképp se szerenték itt a "Felnőtt"-"Gyerek" ellentétről, szokásos vitáról beszélni, mert sose szerettem azt a vitát, megvan az álláspontom ugyan, de nem mennék bele.

Tehát így van, 18 éve sírtam föl először, a Rákos-kórházban, s aztán sokszor sírtam föl még utána, igaz, talán már nem ott. Azt várná az ember, legalábbis szerintem mindenkiben megvan egy pici vágy, érzés, vagy gondolat arról, hogy valami változni fog azzal a pillanattal, hogy eljön a szülinapja. Hogy a 23:59 átvált 00:00-ba. Persze mondhatom azt, hogy nem, nem változik semmi, de ez először is nem igaz egészen, a másik, meg hogy mondhatom a nálam fiatalabbaknak, úgyse fogják elhinni. Én se hittem el soha senkinek. Hátha mégiscsak valahol esper vagyok, vagy minimum valami varázsló, csak 18 éves koromban tudhatom meg. Hátha. Aki meg már elmúlt 18, az pontosan tudja milyen érzés. Igyunk!

Fura, hogy mennyire úgy érzi 18 évesen az ember, hogy mennyire sokat élt át. Legalábbis én nagyon. Ha visszatekintek, főleg erre az utóbbi "kritikus" 6 évre, arra gondolok, hogy bár előtte kétszer ennyit megéltem már, mégis az egész eddigi életem ebbe a 6 évbe lett belesűrítve. Bármennyire is az embernek "nem kell" felnőnie, a kamaszkoron átesik, és talán ez a 12-18 éves korig az a szakasz, amikor az ember ezt 100%-osan átéli. Az első szerelem, az első tánc, az első barátságok, az első érzelmek, az első korty alkohol, az első slukk cigi, az első, az első, az első. Aztán vagy lesz belőle több, vagy nem. De ezeket a dolgokat, az átlagos (mégegyszer idézőjelbe rakott) "kritikus" dolgokat ilyenkor éli át az ember. 18 éves korára az ember talán elég érett már, jobb esetben, hogy ezekből kilábaljon, hogy ne kelljen benne azt a téveszmét, látszatot kelteni, hogy "ne tedd meg fiam". Az egész korhatárosdi, úgyis csak erre megy ki. Az ember nem mindig képes látni hol a határ, főleg fiatalon, de tudok jópár példát mondani, akik felnőtt fejjel se tudják néha. Ezért kell egy látszatot teremteni, amitől az érettebbek csak szenvednek, a kevésbé érettek meg úgyis kijátszák ezeket a szabályokat. Mert mindenki kijátsza. Mert kijátsza és kész. Erre se magyarázat, se semmi. Végülis talán, ezegyszer, ebben az esetben, talán azért is vannak.

Szóval 18 évesen az ember büntethető. Kicsit irónikus, hogy 18 évesen kap aztán ezernyi jogot, ami azelőtt számára tiltott volt. Ez a "büntethető leszel, de sokkal többmindent megtehetsz legálisan, mint eddig". 18 évesen az ember ihat alkoholt, rágyújthat egy cigire, elmehet szerencsejátékot játszani, elmehet éjszakai klubbokba. Kinyílik a világ, amíg azelőtt a kopasz tarkójú bácsik csúnya nézése mindenhonnan elriasztotta a kiváncsi tízenéveseket, addig 18 évesen már mosolygós barátoknak tünnek. Talán, ha eleget iszol, még kedves szerzeteseknek is, a kopasz fejükkel.

Hogy ezzel a nappal felnőtt lennék, eléggé kétlem. Hogy majd miután leérettségiztem, 20 éves fejjel, akkor felnőtt lennék, eléggé kétlem. Hogy ha lediplomáztam, és tanítok, felnőtt lennék: nagyon remélem, hogy nem!

Valahol az ember már 17 évesen is felnőtt, és 17 évesen is kamasz, és 17 évesen is gyermek. De ez így igaz, 18 évesen és 20 évesen és 25 évesen is. Csak az élet egyre jobban belekényszerít minket a "felnőtt fejjel" való gondolkozásba. Egyre éberebbnek kell lenni, és egyre jobban odakell figyelni rá, főleg a gyerekek között mozgunk, hogy mi is maradjunk meg valahol gyereknek, hiszen sokmindent tisztábban is láthatunk. Főleg, ha tanárok leszünk.

18 éves lettem én. Hogy mi fog változni? Semmi. Valószínüleg nem leszek alkoholista hirtelen, nem is leszek láncdohányos, és nem fogok casinoba járni éjjel-nappal, és strip-tease bárba se fogok járni minden éjjel. De legalább megtehetem. Ha akarom.

In Memoriam

Úgy volt, mint minden reggel. Felkelt, megmosakodott, felöltözött, megivott egy teát, és összepakolta az aznapi dolgait. Elindult az iskolába, elköszönt a szüleitől, és ugyanúgy, szürkén, csak sétált a villamoshoz, ami levitte a metróhoz. Minden úgy történt, ahogy eddig. Semmi különleges nem volt, ami jelét adta volna annak, hogy ma bármi is történni fog, ami szokatlan. Nem gondolta hogy aznap este már nem fog lefeküdni az ágyba. Nem gondolta, hogy aznap délután már nem fog többé a számítógépe elé ülni. Nem gondolta, hogy aznap már soha többet nem mesél a barátainak az életéről.

Ahogy leszédült a peronról, már tudta. Már mindent megértett. Mindent értett, amit eddig nem. Mindenféle félelem megszűnt a testében és a lelkében egyaránt. Tudta, hogy innen nincs visszaút. Innen nincs többé visszatérés a múltba, a szokásos jelenbe, a szürke hétköznapokba. Viszont sajnálta. Őszintén sajnálta. Az utolsó gondolatai a körül forogtak, mit tett volna, ha tudja… Hogy tegnap este nem kiabál rá a barátnőjére, hogy hagyja abba a stílusát. Hogy elmondta volna neki, hogy mennyire szereti, és hogy örökké szeretni akarja. Elmondta volna a barátainak, hogy mennyire hálás mindenért. Elmondta volna, az apjának, hogy megbocsátott azért, hogy egyedül hagyta őt gyermekkorában. Elmondta volna az anyjának, hogy mennyire szereti, annak ellenére, hogy elköltözött tőle. Elmondta volna a bátyjának, hogy ő volt az egyetlen ember, akit tényleg, szívből tisztelt. Elmondta volna a legjobb barátjának, az egész életét. Azt akarta, hogy akár csak egy ember, de ismerje őt, minden kicsi titkát. Elvitte volna a barátnőjét randizni a hétvégén. Egy napon át vele lenni, fogni a kezét… Elolvasni a kedvenc képregényét végig… Nem halasztani a dolgokat… Elköszönni az apjától reggel, úgy, hogy megöleli, átkarolja. Kitakarította volna a szobáját, rendet hagyva maga mögött, nem csak úgy hagyni, ahogy van… Meghallgatni aznap reggel a kedvenc számát… Elbúcsúzni az emberektől, akiket szeretett.

De mindezt nem tette. Nem tette, mert sejtése se volt a sorsáról. Még annyi mindent el akart érni… Nagy ember akart lenni, nagyobb akármelyiknél, valaki akart lenni, akikre emlékeznek az emberek.

De senki maradt. Egy senki. Egy élettelen testként hulló senki.

És átgondolva az életét…

Arra gondolt…

Hogy nem ért el…

Semmit.

A metró hatalmas csikorgással fékezett. De már túl késő volt. A tinédzser fiú koponyája szétrepedt a metró szélvédőén, és pillanatok alatt halt meg. Már nem lehetett segíteni rajta, a metró darabokra kaszabolta a testét. És a fiú, csak egy fiú maradt, mindenki emlékezetében. Egy fiú, akit elütött egy metró. És az emberek élete ugyanúgy folytatódott, mint eddig… Iskolába jártak… Munkába jártak… Nevettek a vicceken. Sírtak a saját kis problémáikon. Nem változott semmi az életben. Az idő ment tovább, a fiú létezése nélkül.

Mindössze egy sírfelirat volt, ami valamennyire ezen a világon tartotta:

IN MEMORIAM

ANONYMUS

Fanni

Kisebb kavalkád után végre megláttam, nagyban nézelődni a meki előtt.

Hirtelen ezer és ezer érzés szabadult fel bennem. Az egész tábori élmény, az egész, úgy ahogy volt. Az énekek, a legurított sörök, a hatalmas táncházak, az éjszakai fent maradások, a tábori szerelmek.

Hirtelen a sok érzelemmel, és a sok emlékkel nem tudtam mit kezdeni. A nyelvem akadozott eleinte, csak mosolyogni tudtam, annyi mindent akartam egyszerre mesélni, el akartam mondani a sok-sok érzelmet, a sok-sok gondolatot, ami kavargott a fejemben.

Aztán nekiindultunk Budapestnek. Mivel hüvösebb volt, ezért úgy döntöttünk, nem ülünk ki a Margitszigetre. Inkább elmegyünk teázni. Innentől ömlött a szó mindkettőnkből. Először csak a közös élmények, aztán meg jöttek a bonyolultabb dolgok, az eddig el nem mondott nézőpontok, és azok az élmények, amik ezalatt a majd' egy év alatt történtek velünk. Felemelő érzés volt újra beszélgetni, mégegy olyan "csodabogárral" mint én. Rajongással dicsőítettük együtt, egymás szavába vágva, a táncot, Erdélyt, falut, Válaszútat.

Végül pár hely után, amit zárva találtunk, elmentünk egy kávézóba. Kiültünk a teraszra, mert egészen kisütött a nap, hüvös se volt már, és egy tejes kávé mellett folytattuk a beszélgetésünket.

Elmeséltem neki mik történtek velem az évben, és ezzel jómagam is, egy éves értékelést írtam magamról. Megpróbáltam a tengernyi élményt, ami ezalatt az egy év alatt történt velem, rendezni, de persze 3 óra nem volt elég mindenre. Persze ő is sokat mesélt, és mint mondtam, ezeknek a fele közös emlék volt.

Újra rá kellett döbbennem, hogy nagyon jó emberek is élnek Budapesten. Akik ugyanúgy értékelik az életet, mint jómagam, és legalább annyit jelent nekik Erdély, a néptánc, a népdal, és a barátok.

Nem is ez volt a legérdekesebb az egészben. Csak amíg vele voltam, elfogott egy érzés, egy olyan érzés, hogy most nem is itt ülünk, Budapesten a Király utca egyik sarkán, hanem Válaszúton, félhomályban, és nem kávét iszogatunk, hanem egy üveg citromos Beck'set, és mellé nem sütit eszünk hanem szotyizunk. Ugyanúgy nevettünk, ugyanúgy meséltünk arról, hogy az élet nem csupa móka és kacagás, és tánc. Erre a gondolatra mégjobban összeszorult a szívem, és újra ott akartam lenni, legalább 2 hétig egyfolytában, minden este táncházzal, barátokkal, kacagással. Mintha a közeli épületek nem is lettek volna ott, helyette sátrak tengere lett volna körülöttünk, hogy a terasz ahol ültünk, az valójában a kis terasz lett volna Válaszúton, és a házikó ami mögöttünk volt, az egyértelműen az új terem lett volna válaszúton, és éppen húztak volna egy keserves népdalt.

Aztán menni kellett. Fájdalmasan bár, és még ezernyi történettel a tarsolyomban, de menni kellett. "Lesz még válaszút!" egyeztünk meg, mintha annyit mondtunk volna, hogy lesz még megváltás. Pár perc mosolygás és egy hosszú ölelés után, két különböző irányba indultunk el. És szépen lassan a sátrak visszaváltoztak épületekké, a házikó visszaváltozott kávézóvá, és a terasz is összement. A népzene helyett újra az autók pufogása rezgette a dobhártyám, és a tiszta levegő helyett, a városi szmog nehezedett a tüdőmre.

Hazafele menet csak bámultam magam elé, és elterveztem válaszútat. Persze nem tudhatom mi vár rám ott, most mi lesz az a radikális változás az életemben, amit hozni fog, de alig várom.

Válaszút 2010. Itt jövök.

Külcsíny

Gondoltam változtatok egy picit a külcsínyen a blogon. Igaz, nem sok dolgom volt vele, mert ez is csak egy minta, tehát ha találkoztok más blogon ezzel a külcsínnyel, akkor ne csodálkozzatok! Gondoltam itt a nyár, itt a jó idő. Hehe. Én naívka. Meg majd piros hó fog esni, fölfelé!

De addig is, míg kint tombol a zord idő, és pulcsiszezon, addig is itt hadd legyen egy kis zöld fű, kék ég, fehér felhő, és nyárérzés. Sajnos nem tudom elhozni kintre is, pedig megtenném ha lehetne! Ha már szép tavaszunk nem volt, jó lenne már egy kis verőfényes napsütés! Na de nem baj, inkább most tombolja ki magát az Ipse, minthogy aztán júliusban és augusztusban legyen rossz idő!

Remélem tetszik az új külcsíny, commenteljetek, szídjátok az írásokat, kritizáljatok, azért van! Tényleg, szokjatok rá a kommentekre! Mindent szivesen hallok! Vitázni meg kifejezetten SZERETEK!

Jó blogolvasást!

Sírtál

Sírtál. Odamentem hozád és átöleltelek. Éreztem a mellkasomon a szívverésed, éreztem a nedves arcod a vállamon, éreztem a meleg lehelleted a nyakamon. Éreztem hogy átölelsz és szorosan belémkapaszkodsz és méghangosabban felzokogsz.

Sírtál. Méghozzá egy fiú miatt, aki becsapott, aki kihasznált. Csititgattalak, ringattalak a karjaimban hogy megnyugodj, de te csak sírtál, hosszan, félhangosan. És egyre jobban kapaszkodtál belém egyrejobban csusztál lefelé... Én mégjobban átöleltelek nehogy összerogyj, és lassan az én szemeimben is könnyek gyűltek.

Sírtál. Egyre gyorsabban vert a szíved, éreztem hogy rám számítasz, hogy sokat jelent az hogy itt vagyok, hogy ölellek, hogy a fejed a vállamra hajthatod. Mintha hálás lettél volna nekem. Ezekre a gondolatokra magamhoz simítottalak és belesuttogtam a füledbe hogy nincs semmi baj, hogy mostmár itt vagyok, és megvédelek.

Sírtál. Keservesen zokogtál, mostmár a hálád miatt is, és a fiú miatt is. Csak belesuttogtad a fülembe a nevemet és magadhoz szorítottál, már minden testrészünk egymáshoz ért. Kívülről úgy tűnt volna, mintha egy ember lettünk volna, ahogy öleltük egymást, az árnyékunk már egy embert adott ki.

Sírtál. Ahogy álltunk egyre és egyre több könnycsepp csorgott le a gyönyörűszép arcodon. És belesuttogtál a fülembe. „Szeretem őt... Nagyon... Szeretem... Képtelen vagyok lemondani róla... Mert... Ő... az én igazi... szerelmem...”. A füledbe suttogtam, hogy tudom, de mostmár mégtöbb könny gyűlt a szemembe.

Sírtam. Ahogy érezted hogy elkezd remegni a testem, hogy fel-fel kapkodom a levegőt, elengedtél és rámnéztél. Én elfordítottam a fejem, nem akartam hogy lásd hogy én sírok, hogy képes voltam ennyire gyengének mutatni magam pont előtted, akit szeretek. Újra megöleltél és szorosan magadhoz szorítottál, majd két szót suttogtál a fülembe: „Miért sírsz?”

Sírtunk.

Fészláv

Facebookon kitört a szeretet.

Valamelyik ismerősöm kirakta az üzenőfalára, hogyha valaki "belájkolja" az állapotát, akkor ő ír pár gondolatot annak az embernek az üzenőfalára, hogy mit kedvel benne. Persze egy kicsike "tedd ki te is ;)" megjegyzés kíséretében.

Először csak páran "lájkolták", de aztán elkezdődött a lájk-vihar. Mindenki lájkolt mindenkit, aki kitette. Ez még alapjában lehetne egy nagyon buta és gyerekes dolog, és emellett fölösleges. De én mégsem gondolom ezt.

Ebben a szürke világban hajlamosak vagyunk rá, hogy elfelejtsük azt, hogy mit is szeretünk a barátainkban, az előbb taglalt megszokás miatt. Megszokjuk, hogy ott vannak nekünk, ez olyan alap. De ha belegondolunk, hogy mennyi mindent köszönhetünk nekik, hogy mik is azok a dolgok, amiket kedvelünk bennük, rájöhetünk, hogy mennyire tényleg a barátaink. De ez nem csak a barátainkkal van így. Jó néha belegondolni, hogy miért is vagy jóban azokkal, akikkel jóban vagy.

Persze itt még mindig fulladhat tragédiába a dolog. Egyszer ott, hogy valaki nem talál semmi jót a másikban, és ebből kifolyólag, másodszor ott, hogy össze-vissza fenéknyalintásba és hazudozásba torkollik az egész. Jó, biztos van benne egy picike "nem emelem ki a rossz tulajdonságaid", de nem hinném hogy erről lenne szó. Mármint a fenéknyalintásról. Számomra nagyon fura volt, hogy pár embernél úgy éreztem hogy: "uhh, na most mit fogok írni?", de ahogy neki ültem, picit átgondoltam, mindenkinél találtam valami értékest, valami jót.

Nem tudom kitől származott az alapötlet, de jó tudni, hogy vannak még ilyen talányos emberek, és az emberek vehetők az ilyesmire. Amikor rólam írtak, azt is jó érzés volt olvasni, mégha néha én is láttam benne azt a bizonyos szépítést, de ettől még voltak részek, és voltak emberek akiknél picit megkönnyeztem, annyira jól esett.

Minden emberben ott a jó. Csak meg kell találni. És aki keres, az talál.

i-TOUCH

Érdekes, hogy az ember milyen könnyen meg tudja szokni azokat a dolgokat, amit neki természetesek. És mennyire későn tud csak rádöbbenni, hogy mennyire jó dolga is van.

Persze egy átlagosan igaz, sok dologra. De mivel épp most fejeztem be a "Halottnak a csók" (Pushing Daisies) című sorozatot, amiben ez az egyik fő romantikus szál, ezért kiemelek egy olyan fogalmat, amit úgy a nagyátlagban mindenki természetesnek tart: az érintés fontosságát.

Ugye mindennap érintkezünk az emberekkel, mind spirituálisan, mind fizikailag. Felszálsz a metróra reggel, szinte 100% eséllyel beleütközöl valakibe egy fékezés során, vagy előrebuksz, esetleg elveszted az egyensúlyod és már is megvan az ütközés. Ezek olyan pici jelentéktelen kivédhetetlen dolgok, amikre az ember már oda se figyel, nem is érdekli. Talán nincs is nagyon nagy jelentősége, megszoktuk.

Aztán beérsz a suliba/munkahelyre, lepacsizol a haverokkal, ez máris egy intimebb érintés, de ez is olyan, hogy mindenhol ezt látod, mindenki ezt csinálja, senki se ad neki jelentőséget. Megszoktuk már, "cső pityukám!". Ez kell. Aztán találkozol a barátnőiddel, puszilkodtok, ez már azt jelenti hogy egy belső körön belül helyezkednek el, valahonnan ismered, hisz mégsem adsz puszit minden harmadik járókelőnek az utcán (kivéve, ha nem vagy egy részeg celeb, akit mindenki ismer, de akkor sem érdemes, mert nagy valószínüséggel elkapsz valami szép kis virust).

De mi van akkor amikor ezek az érintések, ezek a mindennapos kontaktok megszünnek? Vagy tiltottá válnak? Vagy egyszerűen nem lehetséges... mondjuk a távolság miatt?

Elkezd az értelmük megnőni. Elkezd értelmet kapni a kézfogás, felfogod hogy mekkora ereje van egy ölelésnek, megérted mitől intim egy csók, elkezdenek jólesni ezek a pici dolgok. Csak amíg ezek mindennap megvannak, addig sajnos nem tudod értékelni őket. Illetve persze, lehet hogy most úgy érzed, tudod, de ez olyan mint a reflex... Ha odafigyelsz rá, kontrollálni tudod őket, ha nem, akkor magától müködnek. Elég sok érzelem, és érzékelés az ilyen.

Csak azt mondom, hogy értékelni kell ezeket. Ezek nagyon fontos dolgok az életben, és használjátok ki, amíg lehet. Öleljetek meg embereket, akiket szerettek, mutassátok ki érintéssel mennyire fontos nektek. Mert érezni fogja, higgyétek el. Ne hagyjuk magunkban elveszni az érintés fontosságát. Ha megtehetjük, tegyük meg.

Egy szerelmetes novella a tollamból

A szívem dobogott. Rám mosolyogtál... Eddig is volt már ilyen, nem volt igazából ez olyan nagy dolog... De most valami mást éreztem ebben. Valami mást, valami sokkal mélyebbet, sokkal szédítőbbet... Odajöttél hozzám és megöleltél, magadhoz szorítottál, szinte már fájt, de a meglepettség és az öröm semlegesítette a fájdalmat...

A lelkem újongott. Úgy éreztem egy pillanatra szeretsz. Az ölelésed, amiben több volt mint barátság... Lelkem boldog volt, örömkiáltásokat hallatott. Nem vártam valójában erre a csodára, nekem mindig is olyan volt mintha ez soha nem történhetne meg, mintha számomra örökké tabu lennél. De végül, elengedtél.

A kezem leomlott. Magam mellett volt, kicsit csalódottan, amikor más fiúhoz mentél oda és nyomtál az arcukra egy puszit, kicsit féltem kicsit, hogy esetleg azt érzem amit nagyon nem kéne: Féltékenységet. Nem vagy a szeretőm, nem vagy senkim, a barátom vagy, nem lehetsz több, mi soha nem lehetünk együtt.

A szemem elkerekedett. Újra odajöttél hozzám és megtapintottad finom bársonyos bőröddel a kezem, jelezve hogy kövesselek. Mikor már eltűntünk a többiek szeme elől, megfogtad a kezem és rákulcsoltad a saját kézfejedre. Mélyebben bementünk az erdőbe, egy gyönyörű tisztásra ahol egy farönk volt. Elengedtél és odafutottál.

Az arcom elpirult. Megfordultál, nevettél, a barna hajad megcsillant a gyönyörű napsütésben. „Gyere...” mondtad. Olyan voltál mintha egy bábjátékos lennél, a testem a te szavaidra mozgott, öntudatlanul mégis jóérzéssel benne... Odaléptem hozzád. Odahajoltál közel az arcomhoz, és lehunyt szemmel puha ajkaid az enyéimhez értek.

A testem remegett. Ahogy csókoltál, a világ megváltozott, a vízcsobogás halkabb lett, a rigófütty elhalt, még a nap is abbahagyta a világítást... Ketten maradtunk, csak Te és Én. Átöleltél. Én visszaöleltem bár a karjaim csak remegve mozogtak míg végül biztos pontot nem találtak a hátadon. Abbahagyta a remegést, de te ekkor a csókot is abbahagytad...

A szívem megállt. Soha előtte nem éreztem ilyesmit... Mosolyogtál, a hangok és a fények visszatértek a fejembe, kicsit bántóan, mégis barátságosan ölelt át újra a napfény fátyla... Átöleltél és a szemembe néztél. Végül megszólaltál: „Örökké Szeretni akarlak.” Mondtad, majd a nevemen szólítottál. Azon a nevemen ahogy sose szoktál.

ElektroKardioGráf

Milyen furcsa.

Az ember élete valóban egy EKG görbe. Ha egyenes, már régen rossz, de ha valóban görbe, akkor bizony egyszer fent, egyszer lent. Higgyétek el, ha egyszer végtelenül boldognak érzitek magatok, számítsatok arra, hogy nem sokára már csak rosszabb lesz.

És itt legszögeznék valamit. Pozitívnak lenni nem azt jelenti, hogy mindenben őrülten csak és CSAK a jót látod. Optimistának lenni annyi, hogy hiszel, bízol, és remélsz. Ha valamelyik meghal, főleg a hit, akkor lesz valaki realista, és ha valakiben az összes meghal, akkor válik pesszimistává.

De semmiképp se arról szól az optimizmus, hogy örökké tart a "hepinessz" és a "láv". Mert nem. Van, hogy idegesek vagyunk, van, hogy nem minden úgy alakul ahogy mi azt hittük.

A minap történt velem egy igen érdekes dolog. A btáyámmal beszélgettem, filozofálgattam, amikor hirtelen azon vettem észre magam, hogy nem teszek mást, csak ellent mondok, és nem akarok alulmaradni az aktuális vitában. Akkor ezt nem sikerült realizálnom, az EGO jelenléte miatt. Viszont pár nappal késöbb ültem magyarórán, és rájöttem mennyire nem arról szól egy vita, vagy egy vélemény, hogy menyerjük/megcáfoljuk. Néha nem nekünk van igazunk! Néha nem csak a saját véleményünk kell sulykolni, és higgyétek el, sokmindenre rájöhetünk így.

A másik érdekes kérdés, ami foglalkoztatott az utóbbi héten az a múlthoz, a múlt szeményeihez való ragaszkodás. Még mindig az a véleményem, hogy a múlt a történelem martaléka, nem szabad a régi jókba kapaszkodni. Talán több, mint fájdalmas lesz tőle a jelen. Nem mondom, sokat tanulhatunk a múltból, de nem hagyhatjuk hogy érzelmileg befolyásoljon minket. A jövőt várni hasonló érzés. De erről már írtam.

Szóval ne várjuk el az Élettől, a Sorstól, az Istentől, Az Erőtől, hogy ha kapunk valami jót tőle, akkor már sose törénjen vleünk rossz. A rossz kiegészíti a jót és fordítva. Higgy, remélj, bízz. Benne. De a bizalomért cserébe ne várj semmi jót. Se rosszat. Jó helyébe se várj jót. Mert nem kapsz. Hogy mit tegyél? Egyelőre én sem tudom, de alig vagyok 18 éves, talán még lesz időm gondolkozni ilyesmin. Persze helyetted én se tudok élni. Vagy megfogadjátok a tanácsaim, vagy nem.

Te választasz. De én már nem ígérek semmit, soha többé.