Hirtelen ezer és ezer érzés szabadult fel bennem. Az egész tábori élmény, az egész, úgy ahogy volt. Az énekek, a legurított sörök, a hatalmas táncházak, az éjszakai fent maradások, a tábori szerelmek.
Hirtelen a sok érzelemmel, és a sok emlékkel nem tudtam mit kezdeni. A nyelvem akadozott eleinte, csak mosolyogni tudtam, annyi mindent akartam egyszerre mesélni, el akartam mondani a sok-sok érzelmet, a sok-sok gondolatot, ami kavargott a fejemben.
Aztán nekiindultunk Budapestnek. Mivel hüvösebb volt, ezért úgy döntöttünk, nem ülünk ki a Margitszigetre. Inkább elmegyünk teázni. Innentől ömlött a szó mindkettőnkből. Először csak a közös élmények, aztán meg jöttek a bonyolultabb dolgok, az eddig el nem mondott nézőpontok, és azok az élmények, amik ezalatt a majd' egy év alatt történtek velünk. Felemelő érzés volt újra beszélgetni, mégegy olyan "csodabogárral" mint én. Rajongással dicsőítettük együtt, egymás szavába vágva, a táncot, Erdélyt, falut, Válaszútat.
Végül pár hely után, amit zárva találtunk, elmentünk egy kávézóba. Kiültünk a teraszra, mert egészen kisütött a nap, hüvös se volt már, és egy tejes kávé mellett folytattuk a beszélgetésünket.
Elmeséltem neki mik történtek velem az évben, és ezzel jómagam is, egy éves értékelést írtam magamról. Megpróbáltam a tengernyi élményt, ami ezalatt az egy év alatt történt velem, rendezni, de persze 3 óra nem volt elég mindenre. Persze ő is sokat mesélt, és mint mondtam, ezeknek a fele közös emlék volt.
Újra rá kellett döbbennem, hogy nagyon jó emberek is élnek Budapesten. Akik ugyanúgy értékelik az életet, mint jómagam, és legalább annyit jelent nekik Erdély, a néptánc, a népdal, és a barátok.
Nem is ez volt a legérdekesebb az egészben. Csak amíg vele voltam, elfogott egy érzés, egy olyan érzés, hogy most nem is itt ülünk, Budapesten a Király utca egyik sarkán, hanem Válaszúton, félhomályban, és nem kávét iszogatunk, hanem egy üveg citromos Beck'set, és mellé nem sütit eszünk hanem szotyizunk. Ugyanúgy nevettünk, ugyanúgy meséltünk arról, hogy az élet nem csupa móka és kacagás, és tánc. Erre a gondolatra mégjobban összeszorult a szívem, és újra ott akartam lenni, legalább 2 hétig egyfolytában, minden este táncházzal, barátokkal, kacagással. Mintha a közeli épületek nem is lettek volna ott, helyette sátrak tengere lett volna körülöttünk, hogy a terasz ahol ültünk, az valójában a kis terasz lett volna Válaszúton, és a házikó ami mögöttünk volt, az egyértelműen az új terem lett volna válaszúton, és éppen húztak volna egy keserves népdalt.
Aztán menni kellett. Fájdalmasan bár, és még ezernyi történettel a tarsolyomban, de menni kellett. "Lesz még válaszút!" egyeztünk meg, mintha annyit mondtunk volna, hogy lesz még megváltás. Pár perc mosolygás és egy hosszú ölelés után, két különböző irányba indultunk el. És szépen lassan a sátrak visszaváltoztak épületekké, a házikó visszaváltozott kávézóvá, és a terasz is összement. A népzene helyett újra az autók pufogása rezgette a dobhártyám, és a tiszta levegő helyett, a városi szmog nehezedett a tüdőmre.
Hazafele menet csak bámultam magam elé, és elterveztem válaszútat. Persze nem tudhatom mi vár rám ott, most mi lesz az a radikális változás az életemben, amit hozni fog, de alig várom.
Válaszút 2010. Itt jövök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése