Úgy volt, mint minden reggel. Felkelt, megmosakodott, felöltözött, megivott egy teát, és összepakolta az aznapi dolgait. Elindult az iskolába, elköszönt a szüleitől, és ugyanúgy, szürkén, csak sétált a villamoshoz, ami levitte a metróhoz. Minden úgy történt, ahogy eddig. Semmi különleges nem volt, ami jelét adta volna annak, hogy ma bármi is történni fog, ami szokatlan. Nem gondolta hogy aznap este már nem fog lefeküdni az ágyba. Nem gondolta, hogy aznap délután már nem fog többé a számítógépe elé ülni. Nem gondolta, hogy aznap már soha többet nem mesél a barátainak az életéről.
Ahogy leszédült a peronról, már tudta. Már mindent megértett. Mindent értett, amit eddig nem. Mindenféle félelem megszűnt a testében és a lelkében egyaránt. Tudta, hogy innen nincs visszaút. Innen nincs többé visszatérés a múltba, a szokásos jelenbe, a szürke hétköznapokba. Viszont sajnálta. Őszintén sajnálta. Az utolsó gondolatai a körül forogtak, mit tett volna, ha tudja… Hogy tegnap este nem kiabál rá a barátnőjére, hogy hagyja abba a stílusát. Hogy elmondta volna neki, hogy mennyire szereti, és hogy örökké szeretni akarja. Elmondta volna a barátainak, hogy mennyire hálás mindenért. Elmondta volna, az apjának, hogy megbocsátott azért, hogy egyedül hagyta őt gyermekkorában. Elmondta volna az anyjának, hogy mennyire szereti, annak ellenére, hogy elköltözött tőle. Elmondta volna a bátyjának, hogy ő volt az egyetlen ember, akit tényleg, szívből tisztelt. Elmondta volna a legjobb barátjának, az egész életét. Azt akarta, hogy akár csak egy ember, de ismerje őt, minden kicsi titkát. Elvitte volna a barátnőjét randizni a hétvégén. Egy napon át vele lenni, fogni a kezét… Elolvasni a kedvenc képregényét végig… Nem halasztani a dolgokat… Elköszönni az apjától reggel, úgy, hogy megöleli, átkarolja. Kitakarította volna a szobáját, rendet hagyva maga mögött, nem csak úgy hagyni, ahogy van… Meghallgatni aznap reggel a kedvenc számát… Elbúcsúzni az emberektől, akiket szeretett.
De mindezt nem tette. Nem tette, mert sejtése se volt a sorsáról. Még annyi mindent el akart érni… Nagy ember akart lenni, nagyobb akármelyiknél, valaki akart lenni, akikre emlékeznek az emberek.
De senki maradt. Egy senki. Egy élettelen testként hulló senki.
És átgondolva az életét…
Arra gondolt…
Hogy nem ért el…
Semmit.
A metró hatalmas csikorgással fékezett. De már túl késő volt. A tinédzser fiú koponyája szétrepedt a metró szélvédőén, és pillanatok alatt halt meg. Már nem lehetett segíteni rajta, a metró darabokra kaszabolta a testét. És a fiú, csak egy fiú maradt, mindenki emlékezetében. Egy fiú, akit elütött egy metró. És az emberek élete ugyanúgy folytatódott, mint eddig… Iskolába jártak… Munkába jártak… Nevettek a vicceken. Sírtak a saját kis problémáikon. Nem változott semmi az életben. Az idő ment tovább, a fiú létezése nélkül.
Mindössze egy sírfelirat volt, ami valamennyire ezen a világon tartotta:
IN MEMORIAM
ANONYMUS
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése