Öntudat

Honnan tudhatjuk azt, hogy egy érzelem igazi? Mivel lesz egy érzés több, és mitől mondjuk azt egy érzelemre, hogy hamis?

Sokan mondják egymásnak azt hogy "szeretlek". És sokan csóválják a fejüket és mondják azt hogy "ugyan, ezek azt se tudják mi az a szeretet", vagy "nem tudják hogy kell szeretni". Ennyire egyértelmű lenne egy érzelem? Miért ne érezhetné egy ember másképp a dolgokat, mint a másik? Ettől leszünk különbözőek, ettől leszünk bizonyos személyiségek, az érzelmeink miatt, a gondolataink miatt, a gondolkozásmódunk váltakozása miatt. Pozitívak vagyunk-e, vagy negatívak...

Az ember valójában mindig ego centrikus. A "jó" és a "rossz" az ugyanúgy viszonyítás kérdése, mint mondjuk az, hogy egy tárgy jön, vagy megy. Önmagunkat tesszük a középpontba, de nem is akármilyen középpontba, hanem a világ középpontjába. Hirtelen tőlünk függ minden, mi leszünk a legmagasabb eszme és a legtisztább gondolkodás. Nagy erő kell ahhoz, hogy ezt meglássuk: nem így van.

Persze, sokan mondják hogy "jaj én ügyetlenke vagyok" vagy "nem vagyok szép", de ezek a szavak sokszor nem azt jelentik ahogy hangzanak. Azt jelenti "szeress jobban", azt jelenti "szánj meg, kérlek", azt jeletni "mondd, hogy szép vagyok". Mert az ember könnyen veszi be azt, ha dícsérik. És szüksége is van rá. Ha az ember sokáig csak negatív visszajelzéseket kap, hajlamos összeomlani, mint egy gépezet, vagy mint egy szoftver. Nem bírja a terhelést. Ekkor beteg lesz, köhög, és mindenféle fizikai tünet keletkezik rajta. Az ember nem más mint egy gép, mint egy állat, csak épp érzelmei vannak.

Ezen túllépni már önmaga a Fény. Önmaga a Megvilágosodás, a Tudás.

Az első lépcső mindig a Felismerés:

Amikor valamit teszünk, valami rosszat például, és átadnánk magunkat a Pillanat Erejének, akkor felismerjük, hogy mit teszünk, persze megtesszük, mert gyengék vagyunk. Tudatilag. Akaratilag. De ha felismerjük a helyzetünket, felismerjük és TUDATOSAN tesszük a rosszat, az már egy hatalmas lépés. Az az első lépés az Igaz Ösvényen.

A második lépcső a Cselekvés:

Mikor már felismertük a hibánkat, és képesek vagyunk megálljt parancsolni a vágyainknak és a Pillanat Erejének. Amikor kiszállunk a játékból, és lehet aztán visszaesünk. Persze ez nagyon nehéz. A vágy hajtja az ember elméjét, a vágy az, ami néha bizony életben tartja, a vágy az, ami a kiváncsiságot feltüzeli. És fordítva.

A harmadik és egyben talán utolsó lépcső, az Éberség:

Mikor már pontosan tudod hogy a tetteidnek milyen következményei lesznek. És éberen vigyázod minden lépted, és Önmagad vagy. Hogy ezen a magas szinten megtaláltad-e Önmagad már? Talán. Talán nem. De tudatában vagy a cselekedeteidnek, és ezzel már az emberek fölé emelted magad. Nem függsz semmitől, és felemelsz másokat.

Persze azt mondják, hogy a Megvilágosodottaknak a tettei nem hagynak következményt maguk után. Kiszálltak az élet körforgásából, többé nem a részei. De nem hiszem hogy ez lenne a dolgunk, ezt az állapotot elérni. Mégha valaki eléri a második lépcsőt, az már önmagában egy bölcs, és öntudatos ember.

Persze vannak megmagyarázhatatlan dolgok. Vannak dolgok, amikre nincsen racionális magyarázat.

Légy boldog! Boldogabb, mint valaha!

Vannak helyzetek, amiket az ember sose feled el. Egyszerűen nem.

Talán, mert jó érzés volt átélni, és azzal, hogy emlékezünk rá, újra és újra átéljük, mégha nem is ugyanúgy, mint akkor és ott. Talán mert egyszerűen kitartást ad. Talán mert van rá esély hogy még átéld újra.

És persze ott a másik oldala az egésznek, sose tudhatod mikor tör az életedre, egy-egy ilyen pillanat. Nincs algoritmusa, nincs logaritmusa, nincs rá egyenlet, vagy megoldóképlet, nincs rá semmi, amivel kiszámolhatnád mikor következik be. Lehet, már holnap, lehet hogy csak 2 hónap múlva, lehet hogy csak 1 év múlva, de az is lehet hogy 10 év múlva. Mindig ott leselkedik rád, és akármelyik pillanatban bekövetkezhet. Ismerős lehet egy másik érzelemhez, az félelemhez. Mégis, ettől elég távol van. Bizonyára most kiváncsian kérdezitek: "Melyik érzelemre gondolsz?" Valaki persze egyből rávágja hogy "Jah, a szerelem." vagy valami hasonló badarságot.

Ez az érzés, inkább leírhatatlan, és megfogalmazhatatlan. Tudjátok, van az az érzés, amikor a szíved mindjárt kiugrik a helyéből, a torkod megfeszül, a szádat nem bírod kontrollálni, az arcizmaid megfeszülnek, és valami belülről feltörő kiáltást érzel - boldog vagy! Boldogabb mint valaha! A torkodban dobog a szíved, szinte már az agyad helyén is a szíved dobog, nincs többé észérv, nincs többi józan gondolkodás. Nincsenek benned kétségek, még arra se bírsz gondolni, hogy valamikor, nemsokára véget ér ez az egész. Nem bírsz gondolni semmire, egyszerűen csak érzed - boldog vagy! Boldogabb mint valaha!

Ne gondoljátok hogy az ilyen nem létezik, és azt se gondoljátok, hogy a fenti bekezdés egyértelműen a szerelem. Nem kell hozzá sokminden, egy pad, egy sör, zene, egy csomag szotyi, és egy hideg éjszaka... Összebújás, pihenés, alvás. Napfelkelte. Álmos mosolyok. Az ajkak összeérése nélküli csókok. Magány, és végül csönd. Hosszú csönd.

Végtelen csönd.

Az utolsó

Hát ez is eljött, az év vége. Az utolsó nagy vizsga. Az ember ilyenkor szépen kiöltözik, megmossa a haját, levágja a körmét, előveszi a legféltettebb ruháit, itt az ideje hogy szépen kiöntse ami eddig gyűlt és gyűlt a pohárba, és tiszta vizet öntsön bele. Vicces ahogy pár hónapja még milyen messzi időpontnak tünt a mai nap, de lehet csupán egy hetet is mondani, azthinné az ember olyankor hogy ugyan, messze van az még... Nem kell izgulni!

Aztán hirtelen itt van, és az orrodra koppint: tanultál eleget? figyeltél? meg tudod csinálni? nem csalsz, ugye?

Az utolsó vizsga, az utolsó komoly számonkérés, az utolsó remegő, elcsukló hangon való felelés, az utolsó tételhúzás az évben, az utolsó, szinte eszméletlenül a padbahullás, és erőlködő fejjel és kézzel való tételkidolgozás, és az utolsó, amikor kilépsz az ajtón, és te vagy a világ legszabadabb embere, már az se érdekel, hogy hogyan sikerült a vizsgád.

Naaaa, azért ne menjünk ennyire előre. Még csak most ébredtem föl, most vettem föl az öltönyömet, nyakkendőmet, tettem rendbe a hajam, csillogtattam meg a mosolyom, ellenállhatatlan-e. Még most itt van a gyomromban a pici szörnyecske, aki szépen egy karommal kapargatja a hasfalam belsejét, és közben mászik föl a torkom felé. Elindulok az iskolába, a 11 tételemmel, és onnantól megszünik a világ délután 2-ig, csak én, és a tételek.

Hát kívánjatok sok szerencsét, kéz és lábtörést, egy kalappal, és adjatok egy csokor négylevelű lóherét, ha megláttok egy kéményseprőt, akkor köpjetek a ball vállatok fölött hátra (de előbb nézzétek meg van-e valaki mögöttetek!) és fogjatok meg egy gombot és háromszor fordítsátok el balra, és közben gondoljatok rám! Akkor el is indultam!

Pillanat

Nem hosszú idő. Annyi idő, míg a szemünket benedvesíti a szemhéjunk. Néha, ha épp nagyon figyelünk valami másra, észre se vesszük, azt a rövidke sötétséget ami addig tart, míg a szemhéjunkat lecsukjuk és kinyitjuk. Persze ha odafigyelünk rá, s most bizonyára ti is odafigyeltek rá, észlelitek, és érzékelitek az a rövid ideig tartó sötétséget, ami elzár minket a külvilágtól. Amíg a szempillák összeérnek, vagy amíg a szemünk előtt van egy pillangó.

Ez egy pillanat.

És mint egy ilyen, az egész életünket befolyásolhatja, más alapokra helyezheti, boldogsággal tölthet el, összetörhet minket, és tönkreteheti a hitünket, és életünket.

És néha akkor is boldoggá tesz minket, amikor minden más az súgja, badarság! Mikor egy végtelenül nagy zsákutcákba vezet minket ez az időtartam. Pillanatnyi boldogság a neve. És ezért a pillanatnyi boldogságért képesek vagyunk teljes hónapokat sírni. Sokszor hajlandóak vagyunk vállalni megannyi hosszú, magányos és könnyekkel teli órát, napot, hetet, csak egy darab pillanatért cserébe, mely valami teljesen más dimenzióba visz minket. Ami már túltesz a fizikai világon, és talán a filozófiai síkot is átszeli. Amikor egy olyan világba kerülünk, ami már túltesz mindenféle latin szón. Ahol nincs más, csak a pillanat ereje.

És ne becsüljük le a pillanat erejét. Önmagunk is mindannyian jól tudjuk, hogy ezért a pillanatért sokmidnenre képesek vagyunk. Képesek vagyunk hazudni, átverni, csalni, megjátszani önmagunk, édes álmokat csepegtetni. Képesek vagyunk gonosszá válni. Mert ez a pillanat akkor mindent megér. A józan észt a pillanatnál rövidebb idő alatt győzi le, és bár talán jobb esetben tudjuk, milyen következményei lesznek ennek a pillanatnak. Mégis vállaljuk őket. De ha nem is vállaljuk, akkor is belemegyünk a pillanatért cserébe. Belemegyünk még abba is, hogy másnak ártsunk.

De gondoljunk csak bele... Megéri ez? Persze, ilyenkor lehetetlen belegondolni. Ilyenkor csak tenni kell, ilyenkor nem tudunk gondolkozni, valami erős késztetést érzünk arra hogy most cselekedj, most tedd, ne hallgass a külső hangokra, csókolj, ölelj, simíts, hazudj, édes szavakat suttogj, most itt vagy, most jó, most senki se bánt, most legyőzhetetlen vagy...

Persze aztán jön a másnap reggel. Felkelsz, és kinézel a napsütésbe. Üresnek érzed magad. Undorodsz magadtól. És fáj. Okolod magad, hogy tehettél ilyet?! Hogy mehettél bele?

Persze... mostmár fáj? Mostmár visszacsinálnád? De nem lehet... Mert a pillanat is múlékony. Akármennyire is szeretnénk néha, hogy a Pillanat örökké tartson, és ne veszítsük el a hatalmunkat az idő, tér, és emberek fölött. Elmúlik, s többé nem jön vissza.

Hát megérte?

So cliché

Mindig azt hittem, a boldogság valami elérhetetlen, magasztos, hihetetlen dolog.

Aztán rájöttem, hogy tévedek. Hiszen az ember gyermekként a legboldogabb. Az ember, már gyermekként eléri a boldogságát. Nem küzd érte, nem szenved érte, nem bonyolítja az életét: csak él, és mosolyog. Nem keresi a cinizmust mások hangjában, nem keresi az ellenségeit, nem keres semmit másokban: szeretettel szemléli a világot, hisz a világban, hiszen új, és tágas az még. És ennyi a recept, semmi más, nincs megváltó fordulat az életben, nincs megváltó ember, nincs valami hatalmas dicsfény, s glória, ami elhozná a végső boldogságot. Ennyi az egész, mosolyogni, és élni.

Marcangoljuk önmagunkat, részben a múltunkért, és részben a jelenünkért, és harmadrészben a jövőnkért. A múltunkat bánjuk, a jelenünket féltjük, a jövőnktől félünk. Mindhárom cselekedet alapvető emberi tulajdonság. Bánjuk a múltunkat, hiszen annyi balgaságot követtünk el életünkben, annyi mindent lehetett volna jobban, és nem, nem lehet visszapörgetni az időt, és másképp tenni. Mert az Idő ilyen.

A jelenünk a legbiztosabb az életünkben. Kézzel fogható, aktuális, itt van. Cselekedünk benne, és rendezgetjük a dolgainkat, és ezt a magabiztosságot az ember félti. Félti a kevéske örömöt amit hiszi hogy kap az életben, félti azt a maroknyi boldogságot, amit olyan nagyon nehezen megkaparintott. Nem így van?

A jövő már a legrégebbi kúltúrákban is foglalkoztatta az embereket. Jósdákba jártak, tudni akarták mi vár rájuk, mert féltek. Mert bizonytalanok voltak. Vannak dolgok, mik nem változnak. Az ember a mai napig fél a jövőjétől, tudni akarja mi lesz vele, hogy okosan tudja rendezni az életét, hogy felkészülhessen a legrosszabbra.

De mi lenne, ha nem bánnánk a múltunkat, hanem elfogadnánk? Mi lenne, ha a jelenünket élveznénk, minden cseppjét, minden másodpercét, miközben megtennénk a kötelességeinket? És mi lenne, ha nyugodtan várnánk a jövőnket, anélkül, hogy minden sarkon elöbb csak a fejünket dugánk ki. Lehet így élni. Sokféle módon lehet élni, mert sokféle út van.

Múlt, Jelen, Jövő. Sokat vitatkozhatnánk rajta, melyik mennyire valós. Erről talán késöbb írok egy másik bejegyzést.

Csak élvezzétek. Tegyétek meg amit ma megtehettek, mert a jövőtök azzá lesz. Ne hagyjátok ki a lehetőségeiteket, s eresszétek el mindazt, amit el kell.

És biztos klisének hangzik amit mondok, de gyerekek, tényleg: Mosolyogjatok. Mert egy mosollyal kezdve a napot bármire képesek vagyunk.

Az első

Talán leírhatatlan érzés az, amikor azzal találkozol akit a legjobban szeretsz a földön. Persze ez nem olyan nehéz néha. És nem olyan ritka. De akinek ritka és nehéz, az a fél karját adná pár percért.

Ilyen ez. Mikor nem látod, a másodpercek heteknek tünnek, s mikor itt van, minden óra úgy röpül el, mintha tizedmásodpercek peregnének. Mégis, ezek a tizedmásodpercek erőt adnak, biztonságot, tudatot, és magabiztosságot. Egyfajta energiát. Egyfajta reményt. Reményt, hogy nincs minden veszve, s lesz még szép nyár.

S néha kívánnánk hogy az idő álljon meg, s csak élvezd ezt a szép életet, s élvezd a helyzetet, pár órácskát, de az idő kegyetlen s csak halad. S eljön a búcsú ideje is.

Mégis, az a pár óra, az a pár percnek tűnő óra, mégis a világot jelenti. Amikor érzed a karját a derekadon, amikor érzed a teste melegét, és hallod a szíve dobbanását, amikor egy meleg szobában összebújtok, és lassan csak egymás levegőjét szívjátok be...

S a gondjaid megszünnek létezni. Mert Ő ott van. Mellette nem érzed, hogy az élet milyen súlyos. Csak tudod, s csak érzed, hogy az a pici szív, amit a mellkasodon érzel, érted dobog. Az a csók amit kapsz, nem egyszerű gyermeki pusziszkodás többé. Ez már érett dolog. Ez már felnőtt dolog. Ez már nem vicc. S egyszerűen tudod, mire gondol. Tudod, mert ismered. Tudod, mert szereted. Tudod mikor kell átölelned, s mikor nem, tudod mikor kell a kezét fognod s mikor nem. Tudod, mikor van túl melege, s azt is tudod, hogy mikor adj neki csókot. Egyszerűen érzed, egyszerűen látod a gondolatait.

Ez az érzés ritka. Ez az érzés, van hogy sose talál meg egy embert. Ez az érzés, egy új szintre emeli az életben a dolgokat. Kiemeli, mondhatnám. Kiemeli a szépséget, kiemeli a színeket, a hangokat, kiemeli az élet kis örömeit. Mint például pár perc néma csend két szó közt. Mint például egy kézfogás, s ez kéztartás. Ezek olyan dolgok amiket az ember nem felejt el, egyik napról a másikra.

Az élet mindig újul, új dolgokat hoz a világba, új dolgok történnek az emberekkel, hisz az idő még mindig csak telik. Vannak dolgok, amiket azthiszed hogy megtapasztaltál, de akkor villámcsapásként ér, hogy még csak az előételt etted meg belőle... S most jön a legédesebb, legfinomabb része. És ilyenkor az ember azt mondja:

"Ez az Első."

Ezt sose felejtem el.

Dolce vitá tombol

"Nem vagyok elégedett" mondaná a kémiatanárom, Siegler tanárúr.

Hát én sem.

Elfáradtam, olyan szinten elfáradtam, hogy minden percem amit épp nem tanulással töltök, azt alvással. Najó, perpill blogot írok, de ezután is lelépek aludni, hogy aztán holnap reggel kezdjem a daily rutine-t újra. Felébredés, mosakodás, tanulás, suliba indulás, tanulás suliba menet, s mellé zene... Suliban megpróbálom egyesek bekaszálása nélkül túlélni a napot, s aztán hazafele jövet, alszom egy jót... három megálló hosszat, hogy aztán hazajöhessek és írjam a matektételeimet. Ha írnám őket. S persze minden tanár azt mondja, itt az utolsó hónap, huzzunk bele, június 8-adikáig még mindenki javíthat egy jegyet. Hát persze. S ronthat is. Nem mondom, hogy lehetetlen tanulni, de ráadásul van bennem valami sokkal mélyebben ülő tanulásundor, valami szétszórság, valami erőtlenség. Hétvégén egy nagyot kell aludnom szombaton, s aztán vasárnaptól számítva van még 10 napom megtanulni 11 tételt matekkisérettségire. Persze ebben még lesz kémia dolgozat, s olasz, s angol, s ez, s az. Néha kívánom hogy legyen itt június 8-adika, s teljen el még egy hónap, s múljak el 18 éves, s menjek ki Erdélyországba.

Elfáradtam. Aludnom kell.

Persze sokmindenből tudok erőt nyerni. Az élet amúgy nem rossz velem, sőt, kifejezetten jó, sok jóval ajándékoz meg, csak éppen idővel nem. Így bevezethetnénk 48 órás napokat. Mennyivel nyugalmasabb lenne az ember élete.

Csak hogy belepillantsatok picit az életembe. S ez június 8-adikáig ilyen lesz. az még 26 nap.

De a dolce vitá tombol. Csak nem itt.

Nem megy.

Egyelőre nem tudok írni. Sajnálom, bárki is, aki olvassa és vár új bejegyzést. Igyekszem majd valamit írni, de egyelőre még szoknom kell az új helyzetem. Majd jelentkezem, és ha eddig nézegettétek, ezután is nézzétek kérlek :)

Álmok

Minden bizonnyal ismerősen cseng az a közhely- merj álmodni! Álmodj nagyot, álmodj mégnagyobbat, álmodni szép dolog, tralalala. Ne érdekeljen senki és semmi, a te álmod legyen a legnagyobb és a legfontosabb, és foggal körömmel ragaszkodj hozzá, akkor eléred.

Valóban?

Ez egy igencsak hipokrita megjegyzés tőlem, hiszen én végképp olyan ember vagyok, akinek a Hite túl erős ahhoz, hogy féljen az emberektől. De ez egy hosszú folyamat végkifejlete. 18 év alatt sikerült csak elsajátítanom ezt a dolgot, és még mindig csak néha van az, amikor tisztán szívből azt tudom mondani, nem félek! Mert az ember fél. Mindig fél. Mert az élet nagy, és nagyobb mint gondolnánk. Tényleg. Míg az Univerzum hatalmassága és sokszínűsége talán még felfogható ép ésszel, az érzelmek világa, a föld hatalmassága, az emberek sokasága, már kevésbé. Azt mondják, ahány embere van a földnek, annyi világ közepe van. Persze.

Nagy hibának mutatják mindenféle tanok, és mindenféle hiedelmek az EGO fogalmát. Természetesen kell. Néha azt kell nevelni az emberekbe, hogy az EGO fogalma rossz. Ezzel lepecsételik ezt a veszélyt, anarchizmust. Hiszen valóban, ha mindenki szabadon engedné a saját démonját, mindenki azt tenne amit akar...

De a "démon" létezik. Az embernek bizony legtöbb esetben önmaga számít, és mégha nem is önmaga a legfontosabb (ami megjegyzem annyira ritka mint hogy holnap milliárdos leszek -- megtörténhet), akkor is a saját életképe alapján cselekszik, és próbálja szebbé tenni a világot.

Persze, nagyot álmodni szép és jó. Nagyon álmodni becsülendő, és követendő. De elérni egy álmot teljesen más, mint megálmodni. És az se mindegy, hogy milyen áldozatokat hozunk ezekért az álmokért. Jómagam is nagyot álmodok. Családot, feleséget, boldogságot. De nem ragaszkodom foggal körömmel hozzá, nem akarok ezzel másoknak fájdalmat okozni, nem akarom azt, hogy másik életét elpusztítsam ezzel, hogy megkaparintsam a saját "nagyobb jó"-m.

Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy az életben n faktoriális lehetőségünk van elindulni. n faktoriális út van. De ebből a sok útból csak egyen mehetünk végig, csak egyszer élhetjük át ezt az utat, és igen, van olyan hogy "Jó" és van olyan hogy "Rossz" út. Van, hogy két út egybefut. Ez szép. Van, hogy két út keresztezi egymást. Ez kevésbé szép. Van, hogy két út többször egymásba fut, s aztán szétválik. Sokféle út van. Van út, mely nem vezet sehová. Mi nem építhetünk utat. Nekünk annyi a dolgunk hogy kiválasszuk azt az utat, ahol a lehető legkevesebb ember bántódik meg.

Álmodjunk nagyot. De előtte gondoljuk meg, ez másoknak hogy esik. Vegyük észre, ha másnak fáj...

Pillangó

Néha az ember úgyérzi, hogy nagyon hasonlít egy pillangó életéhez. Vagy inkább az élete hasonlít egy pillangóhoz? Pillangó... Egy pillanatra feltűnik, majd eltünik a messzeségben, és csak az emléke, a játékos mozgása, és a szárnya ragyogása marad meg belőle.

De a pillangó sem volt mindig ilyen szép, és ilyen kiegyensúlyozott, nem tudott mindig repülni. Valamikor egy kis pete volt, amiből egy igencsak csúnya állattá, hernyóvá fejlődött. Fejlődésnek fejlődés, de kérdezhetné magától, minek fejlődök ha ilyen ronda vagyok? És akkor a pillangó életében be köszönt egy változás, amikor már igen, érett, amikor már degeszre ette magát a jóból, amikor már nincs tovább. Ez egy fordulat a pillangó életében, de még mindig ugyanarról a pillangóról beszélünk. úgydönt, hogy most lenyugszik, és átmegy élete legnagyobb változásán. Bebábozódik, elhatárolja magát az eddigi megszokott életmódtól és világtól, és hosszú ideig csak várja, étlen és szomjan, hogy elérkezzen a pillanat, amikor kitörhet a börtönéből, és megmutathassa a világnak gyönyörű kecses szárnyait, felröppenjen, játszódjon a nyári meleg fuvallatokkal, és körberöpüljék a világot, párt találjanak, tovább vigyék az életüket.

Néha az ember ezzel tökéletesen egyesülni tud. Mindenkinek van egy pontja, ami egy fordulat, egy olyan pont, amin nincs túl, amikor egy ciklus lezáródik, és ideje átmenni az átalakulás formáján. Sőt, van, hogy az ember ilyenkor valóban megszépül, eltünnek rég nem kívánt sebei, eltünnek, a hegek, melyeket gyűlölt. És szárnyakra kap. És a mosolyán a nap melegsége és odaadása tükröződik.

Ilyenkor más emberek vagy tényleg örülnek ezenek a változásoknak, vagy pedig irigyek és átkozzák érte az ifjút. Az emberek nem szeretik látni mások boldogságát, nyomorúságát annál inkább. De nem is ezzel van a gond... Hanem inkább ott kell keresni, hogy miért van az, hogyha valaki boldog, azon kell próbálkozni, hogy ezt az érzést romboljuk benne. Az élet amúgyis kemény, és nem rózsaszín, és egyáltalán nem boldog. Tele van nehézségekkel, tele van kűzdéssel, tele van téves utakkal, és bonyolultabb annál, hogy az embernek ideje legyen boldognak lenni. De lehet, hogy amikor egy ember boldog, pillangóvá változik. Eltünnek a problémák, minden átláthatóbb lesz, szárnyra kap, megszépül, és játékosan, mintha ez a világ legkönnyebb dolga lenne, a meleg fuvallatokat kihasználva, ugrál, és játszódik.

Mindenki életében eljön egy bábozódás. És mindenki egyszer pillangóvá válik. Rajtunk múlik, mikor hal meg bennünk ez a pillangó...

Meddig vagyunk képesek szerelmesek lenni?

Te

Ma estére ez az utolsó bejegyzés.

Nem tudom mit írhatnék még, az elmúlt négy napomról. Valahogy túl tökéletes volt, valahogy túlságosan otthon voltam, már csak Ő maradt ki.

Igen, rólad van szó. Rólad aki okot adtál arra nekem, hogy nevessek, és mosolyjak. Te, aki miatt a szívem a határon túl hagytam. Te, aki meghallgattál, és akit meghallgattam. Te, akitől legyőzhetetlennek és rettenthetetlennek érzem magam. Te vagy ez. Te, aki pontosan tudta, hogy mit kell tennie, Te, aki büszke volt rám, Te, aki elfogadtál olyannak amilyen vagyok, Te, aki keze a legmelegebb volt a hideg éjszakán, Te, akinek mosolya ellenállhatatlanabb bárki másénél, Te, aki reményt és erőt adtál, Te, aki szerettél.

Érted minden megérte. Minden. Neked elhiszem, hogy nincsenek véletlenek. Neked elhiszem, bármit is mondasz. Te nem hazudnál nekem, soha. És ha valóban így van, akkor minden eddigi megpróbáltatás és nehézségnek oka volt, hogy megismerhesselek. Hogy rádtaláljak. Hogy a legjobb mégjobb legyen.

Te megmutattad nekem, hogy létezik Tökéletesség, és létezik az embernek Anyaföldje. Ahová tartozunk. Te vagy az, akinek köszönhetem a Hitem, akinek köszönhetem az Erőm, és akinek köszönhetem a Boldogságom. És talán meg sem érdemlem. Talán még tanulnom kell, talán még fejlődnöm kell, hogy ezt kiérdemeljem. De talán Ő tudja, hogy mit csinál, és Te nem véletlenül vagy az életemben mostmár.

Nehéz definiálnom, hogy mi történt azon a szombaton. Egyszerűen minden megszünt, és a kívánt jel elérkezett. Csak ott voltál, csak Te voltál, és a szíved a leggyönyörűbb dallamot játszotta amit valaha mertem álmodni. És nehéz definiálnom minden egyes másodpercet... De Te megmutattad hogy a Só lehet Édes, hogy az Éjjel lehet Forró, hogy az Erő lehet Szelíd, hogy a Mosoly lehet Szomorú, és hogy a Búcsú lehet a Kezdet.

Köszönöm Memó.

Te vagy az én Tökéletességem és Otthonom.

Erdélyország az én hazám

Erdély.

Kiskorom óta különleges szerepet töltött be.

Pici koromban, mindig itt fejlődtem a legtöbbet. Szerettem itt lenni, itt találtam meg először a szerelem érzését, itt éltem át a legőrültebb kalandjaimat, itt valahogy az érzelmek felerősödnek, egy fajta ösztön, és egy fajta energia veszi át az embert.

Persze nem mindenkit. Engem igen.

Ahogy nőttem, annál nagyobb jelentősége volt. Többször segített át az Anyaföld a legnehezebb időszakaimon. Hatalmas változásokon mentem át, és minden alkalommal amikor ott töltöttem pár napot, valami furcsa és erős honvággyal és boldogsággal jöttem haza.

De mégis, ez mind a mellékesebb része. Az emberek azok, amik ilyenné tették számomra és ilyenné teszik számomra ezt a helyet. Mert akárhova mentem, egyszerűen láttam, hogy az nem odavaló embereket kiszorította magából az Anyaföld. Mindenhova ahova mentem, olyan emberekkel találkoztam, mint még soha sehol. Szuper, értékes emberekkel. Olyan emberekkel akik hasonló szemszögből látják az életet, mint én. Sose gondoltam volna viszont, hogy ez a Föld, engem egy nap ekkora ajándékkal fog meglepni.

Brassó. Miért kerül ide egy ember? Főleg Budapestről? Mennyi ennek az esélye? Persze, megvan, sőt... Nincs az eldugva senki elől. De valamiért nekem eddig Kolozsvárig és talán Gherláig tartott Erdély. Furcsa, hogy mikor azt hinnéd, ismersz egy jó dolgot, kiderül róla hogy a legjobb még csak most jön. Szentgyörgy, Brassó... Olyan értékes és számomra hihetetlenül fontos emberek élnek ott, hogy nem tudok mást mondani, csak azt, hogy ezek az emberek számomra az otthonná egyenlővé tették ezt a helyet. Mert jobban otthon éreztem magam ott mint valaha Magyarhonban. Nem azért, mert nekem ilyen rossz itt Magyarországon, vagy mert itt senkitől se kaptam soha semmit. Hanem azért mert az a Föld, varázserővel rendelkezik.

Kihoz belőlem egy teljesen más embert. Átalakulok, egy boldogabb, és nyitottabb és sokkal kedvesebb emberré. Egy olyan emberré aki nem bírja abbahagyni a mosolygást, egy olyan emberré aki akaratlanul beszél nem-magyar-akcentussal, aki legszívesebben kitűzné a zászlaját egy kapualjba, és örökké ott élni. Az ambíciói eltünnek, a vágyai eltünnek, mert valahogy mindent megkap. Ezt teszi velem Erdélyország levegője.

És amikor elkell jönnöm onnan nem bírom abbahagyni a sírást. Mert végre megtapasztalom azt hogy mit hívnak úgy hogy Honvágy...

"Az otthon itt van ha jössz mellettem
Még ha nem is nézel rám
Tudod már régen észrevettem, hogy szemedben
Én hazáig látok simán
Ellátok simán
Rád nézek néha némán
S az otthon visszanéz rám"

A Tökéletességről

Hazatértem.

Az elmúlt 5 nap életem legszebb napjai közé sorolhatók. Annyit hatott rám, mint másra több hónap. Annyi mindent tapasztaltam meg, mint mások több év alatt. Annyi mindent éltem át, mint más évtizedek alatt. Tanultam, felejtettem, berúgtam, józanodtam, sírtam, nevettem, dühöngtem, elfáradtam, virgonckotam, túlpörögtem, és szerettem. Nagyon szerettem. Mindent és mindenkit. Minden egyes sziklát, minden egyes követ a talpam alatt, minden egyes cseppjét az én kis álomtengeremnek, és minden egyes porcikáját. Minden egyes levegővétel számomra egy nagy tisztító szél volt, mely végül minden problémámtól megszabadított.

Az ember érzi ha talál valami tökéletest. Az ember az aranymetszést se azért szereti, mert ilyen és olyan arány. Egyszerűen felismeri, és tetszik neki. Az aranymetszés nem tökéletes. A világ nem tökéletes. De az emberek képesek rá, hogy létrehozzák a tökéleteset. Elég hozzá két ember, és elég hozzá egy osztály, hogy létrehozzanak 4 tökéletes napot.

A tökéletest körülírni szinte lehetetlen. Egyszerűen ha az ember a két karja közé fogja, csak érzi és tudja. Vele mozog, tudja minden gondolatát, kitalálja mi játszódik benne, és érzi, ennél nem lehet jobb.

Okom van rá, hogy ezt mondom. Okom van, mert én megtaláltam a tökéleteset. A tökéletesség nem ismer határokat, ezt meg kellett tanulnom. És azt is, hogy minden ember számára van tökéletes. Ha nem találta meg, akkor nem kereste eléggé. De néha pont akkor találod meg, amikor a legkevésbé keresed. A Sors akkor talál meg téged mikor legkevésbé várod, lecsap rád, mint egy gyanútlan kisegérre a rétisas. És magával ragad, egy másik világba, mint prédája, és ha akarod ha nem, már teljesen másként látod a világot.

Nem tudom minek nevezzem magam, hogy én ezt ilyen idősen megtapasztalom. Kivételnek, álmodozónak, naívnak, vagy hihetehetlenül szerencsésnek.

És a tökéletesség létezik. Van amikor egyszerűen nem lehet fokozni. Van, amikor már nincs hova javítani a dolgokat. Mert elérték azt a szintet, ahonnan nincs följebb.

Több dolog összessége, egybejátszása, és ez egy emberben realizálódása, két lélek...

Ez a Tökéletesség.