Az utolsó

Hát ez is eljött, az év vége. Az utolsó nagy vizsga. Az ember ilyenkor szépen kiöltözik, megmossa a haját, levágja a körmét, előveszi a legféltettebb ruháit, itt az ideje hogy szépen kiöntse ami eddig gyűlt és gyűlt a pohárba, és tiszta vizet öntsön bele. Vicces ahogy pár hónapja még milyen messzi időpontnak tünt a mai nap, de lehet csupán egy hetet is mondani, azthinné az ember olyankor hogy ugyan, messze van az még... Nem kell izgulni!

Aztán hirtelen itt van, és az orrodra koppint: tanultál eleget? figyeltél? meg tudod csinálni? nem csalsz, ugye?

Az utolsó vizsga, az utolsó komoly számonkérés, az utolsó remegő, elcsukló hangon való felelés, az utolsó tételhúzás az évben, az utolsó, szinte eszméletlenül a padbahullás, és erőlködő fejjel és kézzel való tételkidolgozás, és az utolsó, amikor kilépsz az ajtón, és te vagy a világ legszabadabb embere, már az se érdekel, hogy hogyan sikerült a vizsgád.

Naaaa, azért ne menjünk ennyire előre. Még csak most ébredtem föl, most vettem föl az öltönyömet, nyakkendőmet, tettem rendbe a hajam, csillogtattam meg a mosolyom, ellenállhatatlan-e. Még most itt van a gyomromban a pici szörnyecske, aki szépen egy karommal kapargatja a hasfalam belsejét, és közben mászik föl a torkom felé. Elindulok az iskolába, a 11 tételemmel, és onnantól megszünik a világ délután 2-ig, csak én, és a tételek.

Hát kívánjatok sok szerencsét, kéz és lábtörést, egy kalappal, és adjatok egy csokor négylevelű lóherét, ha megláttok egy kéményseprőt, akkor köpjetek a ball vállatok fölött hátra (de előbb nézzétek meg van-e valaki mögöttetek!) és fogjatok meg egy gombot és háromszor fordítsátok el balra, és közben gondoljatok rám! Akkor el is indultam!