Egy szerelmetes novella a tollamból

A szívem dobogott. Rám mosolyogtál... Eddig is volt már ilyen, nem volt igazából ez olyan nagy dolog... De most valami mást éreztem ebben. Valami mást, valami sokkal mélyebbet, sokkal szédítőbbet... Odajöttél hozzám és megöleltél, magadhoz szorítottál, szinte már fájt, de a meglepettség és az öröm semlegesítette a fájdalmat...

A lelkem újongott. Úgy éreztem egy pillanatra szeretsz. Az ölelésed, amiben több volt mint barátság... Lelkem boldog volt, örömkiáltásokat hallatott. Nem vártam valójában erre a csodára, nekem mindig is olyan volt mintha ez soha nem történhetne meg, mintha számomra örökké tabu lennél. De végül, elengedtél.

A kezem leomlott. Magam mellett volt, kicsit csalódottan, amikor más fiúhoz mentél oda és nyomtál az arcukra egy puszit, kicsit féltem kicsit, hogy esetleg azt érzem amit nagyon nem kéne: Féltékenységet. Nem vagy a szeretőm, nem vagy senkim, a barátom vagy, nem lehetsz több, mi soha nem lehetünk együtt.

A szemem elkerekedett. Újra odajöttél hozzám és megtapintottad finom bársonyos bőröddel a kezem, jelezve hogy kövesselek. Mikor már eltűntünk a többiek szeme elől, megfogtad a kezem és rákulcsoltad a saját kézfejedre. Mélyebben bementünk az erdőbe, egy gyönyörű tisztásra ahol egy farönk volt. Elengedtél és odafutottál.

Az arcom elpirult. Megfordultál, nevettél, a barna hajad megcsillant a gyönyörű napsütésben. „Gyere...” mondtad. Olyan voltál mintha egy bábjátékos lennél, a testem a te szavaidra mozgott, öntudatlanul mégis jóérzéssel benne... Odaléptem hozzád. Odahajoltál közel az arcomhoz, és lehunyt szemmel puha ajkaid az enyéimhez értek.

A testem remegett. Ahogy csókoltál, a világ megváltozott, a vízcsobogás halkabb lett, a rigófütty elhalt, még a nap is abbahagyta a világítást... Ketten maradtunk, csak Te és Én. Átöleltél. Én visszaöleltem bár a karjaim csak remegve mozogtak míg végül biztos pontot nem találtak a hátadon. Abbahagyta a remegést, de te ekkor a csókot is abbahagytad...

A szívem megállt. Soha előtte nem éreztem ilyesmit... Mosolyogtál, a hangok és a fények visszatértek a fejembe, kicsit bántóan, mégis barátságosan ölelt át újra a napfény fátyla... Átöleltél és a szemembe néztél. Végül megszólaltál: „Örökké Szeretni akarlak.” Mondtad, majd a nevemen szólítottál. Azon a nevemen ahogy sose szoktál.