Sírtál

Sírtál. Odamentem hozád és átöleltelek. Éreztem a mellkasomon a szívverésed, éreztem a nedves arcod a vállamon, éreztem a meleg lehelleted a nyakamon. Éreztem hogy átölelsz és szorosan belémkapaszkodsz és méghangosabban felzokogsz.

Sírtál. Méghozzá egy fiú miatt, aki becsapott, aki kihasznált. Csititgattalak, ringattalak a karjaimban hogy megnyugodj, de te csak sírtál, hosszan, félhangosan. És egyre jobban kapaszkodtál belém egyrejobban csusztál lefelé... Én mégjobban átöleltelek nehogy összerogyj, és lassan az én szemeimben is könnyek gyűltek.

Sírtál. Egyre gyorsabban vert a szíved, éreztem hogy rám számítasz, hogy sokat jelent az hogy itt vagyok, hogy ölellek, hogy a fejed a vállamra hajthatod. Mintha hálás lettél volna nekem. Ezekre a gondolatokra magamhoz simítottalak és belesuttogtam a füledbe hogy nincs semmi baj, hogy mostmár itt vagyok, és megvédelek.

Sírtál. Keservesen zokogtál, mostmár a hálád miatt is, és a fiú miatt is. Csak belesuttogtad a fülembe a nevemet és magadhoz szorítottál, már minden testrészünk egymáshoz ért. Kívülről úgy tűnt volna, mintha egy ember lettünk volna, ahogy öleltük egymást, az árnyékunk már egy embert adott ki.

Sírtál. Ahogy álltunk egyre és egyre több könnycsepp csorgott le a gyönyörűszép arcodon. És belesuttogtál a fülembe. „Szeretem őt... Nagyon... Szeretem... Képtelen vagyok lemondani róla... Mert... Ő... az én igazi... szerelmem...”. A füledbe suttogtam, hogy tudom, de mostmár mégtöbb könny gyűlt a szemembe.

Sírtam. Ahogy érezted hogy elkezd remegni a testem, hogy fel-fel kapkodom a levegőt, elengedtél és rámnéztél. Én elfordítottam a fejem, nem akartam hogy lásd hogy én sírok, hogy képes voltam ennyire gyengének mutatni magam pont előtted, akit szeretek. Újra megöleltél és szorosan magadhoz szorítottál, majd két szót suttogtál a fülembe: „Miért sírsz?”

Sírtunk.