Ha elindul ez a vonat

Most ezen a héten az utolsó bejegyzésem írom, és egészen jövő csütörtök délelőttig nem fogok tudni írni: Brassóban leszek.

Osztálykirándulás, illetve hasonló finomságok, cserediáktanfolyam, szóval nagy buli lesz. Jól fog esni egy kis áramszünet, egy kis kikapcsolódás, mégha nem is a Bahamákra megyünk. Elbújunk a hétköznapok problémái elől, lazítunk, és mosolygunk, élvezzük a vendégséget, ismerkedünk új és jó emberekkel.

Majd mikor hazajövök, majd számíthattok egy hosszabb bejegyzésre, amiben leírom hogy milyen volt, és milyen gondolatok öntöttek el ott.

Viszlát következő csütörtökön! Érezzétek addig jól magatokat, akik ballagnak, azoknak egy kalappal az érettségihez, a többiek szürcsöljenek limonádét, menjenek ki a pala strandra, nézzenek bikiniket és élvezzés a napsütést. Sziasztok!

I ain't gonna spend my life

Aztmondják, ha válságban érzed magad, menj ki a természetbe, segít. Itt a nyár, lehet menni, ki lehet ülni a dunapartra, hallgatni a csobogást, hallgatni a mögötted suhanó autókat, és nézni a galambokat ahol repülnek egyik oszlopról a másikra. Nyugtató érzés, ahogy szívod a friss levegőt, és csak az feletted elsuhanó felhőket nézed.

A nyugtalanító érzés még nem múlt el teljesen azért. Ez a ballagási időszak eléggé rosszra sikeredett több szempontból is. Nem értem ez alatt a tanulást, az meglepően egyhangúan megy, és nem olyan rosszul azért, inkább a belsőkre értem. Valahogy túl sok jött egyszerre, valahogy érzem: az idén nem csak a ballagóknak lesz korszakváltozásuk. Valami új veheti végre kezdetét, valami egyszerűbb, valami tisztább. Valami amit nem árnyékol be annyi féltékenység, annyi gond, és annyi veszekedés. Minden más lesz, több szempontból. Nem lesz örökké mellettem a Mentor, nem lesz örökké mellettem a Protektor, és nem lesz mellettem Ő se többé. Némelyikük elballag, Ő pedig egyszerűen más szerepet kap, és kevesebbet lát.

A korszakváltozás az élet rendje. Az ember akaratlanul is átjut rajta, ha szeretné, ha nem. Felnövünk mindannyian, és talán még minden úgy tünik, hogy messze van még az a pont, amikor nem, és messze van még az, amikor majd önmagunkért csak mi fogunk felelni, de talán nincs is olyan messze ez a pont.

Néha kell egy létösszegzés, és kell egy korszakváltás. Hogy tiszta lappal nyithassunk, hogy önmagunk reformját átéljük, hogy a lelkünk megtisztuljon, és a múlt elmúljon, és a Jelenünkre koncentrálhassunk. Hogy megláthassuk milyen lehetőségeink vannak. Hogy lássuk az élet új és szép dolgait, ahelyett hogy a régi és elég bonyolult és néha elszomorító dolgaira összpontosítanánk a figyelmünket.

Aztmondják, ha az Erő becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot.

Most az ablak után fogok nézni, új célért nyúlni, és egy álmot megálmodni.

Sokminden fog megváltozni most az életben, de az ember mindig önmaga marad, a lényeg hogy alkalmazkodjon és megpróbáljon minnél boldogabban élni...

The rain is gone?

Az időjárás valahogy ma nagyon megragadta a gondolataim lényegét. Ültem fizika órán és csak zuhogott az eső, csendesen, de erőteljesen. Olyan volt, mintha nem lenne eleje se vége, mintha az idők kezdete óta ilyen lenne az idő, és az idők végezetéig ilyen marad. Ilyen unalmas, bent ülős, lassú és egy picit kényelmetlen. Ha nem is hideg, de hűvös. Nem nyugalmas, inkább gondterhelt. Van az a csalódott érzés, amikor tervezel hétvégére valami igen jót, valami menjünk ki Hűvösvölgybe métázni, és aztán amikor felkelsz szombat reggel, az eső zuhog. Nekem is hasonló érzés volt. Tegnap szépen eldöntöttem, hogy fejlődni fogok, és nem visszaesni, és akkor bumm, "zuhog az eső". Amilyen jól indult a hét, most annyira az ellenkezőjére fordult. De nem, nincs időm arra hogy szomorkodjak, nincs erőm arra hogy most fájjon, most nem lehet. Lassan megyünk Brassóba, a cserediákjainkhoz, és hatalmas bulit csapunk. Most nincs idő arra, hogy lejátsszam magamban a kört, most meg kell szakítani a kört, mégha fáj is, most nincs idő arra hogy megint egyszerűen felvegyem ott a fonalat ahol abbahagytam. Jobb ha leteszem ezt a fonalat, átengedem valaki másnak...

Ideje valami újat keresni, valami mást, új kiskalandba belevágni, új erővel, szokásokkal, jellemmel, mosollyal és felszegett fejjel. A napom sajnos leginkább azon ment el, hogy önmagamat marcangoltam azért, mert nehéz a változás. Ezt talán nem osztom meg veletek, ez a blog tényleg nem erre készült, hogy önmagamat sajnáltassam, inkább azért, hogy a gondolataimat megosszam veletek, és jelenleg a tegnap leírt ürességgel a szívemben és lelkemben, nem sok épeszű gondolat jut eszembe rajta kívül.

Ígérem, ez volt az utolsó ilyen önsajnálatra kimenő és letargikus bejegyzés.

Either way I have to wake up and face another day

A hétvégi nagy érzelemhullám után, most picit lenyugodtam. Talán mert az élettől újra kaptam egy "helyeden maradsz!" pofont, talán mert a hétvégém elég jól sikerült. Most ideje fejlődni, ideje picit összekapni a dolgaim.

Igazából tegnapi bejegyzésemre érkezett kommenten, Zsuzsién gondolkoztam, hogy vajon hol van a kitartás és az őrület határa. Mert a kettő igen közel áll egymáshoz. Vajon meddig érdemes küzdeni, milyen körülmények mellett? Azt tartom, hogy a lehetetlen nem létezik, de sajnos vannak helyzetek amikor nem érdemes tovább küzdeni, és le kell nyugodni, be kell látni, hogy az út nem tart sehová, és inkább csendben tűrni, változni, mint egy kukac változik át pillangóvá.

És van, amikor a semmiért küzdünk. Van, amikor egy olyan dolgot akarunk elérni, amit nem érhetünk, ami egyszerűen... nem létezik. Még a halvány szikrája se. Amikor egyszerűen rájövünk, hogy évekig küzdhetnél, de olyan ez, mintha a egy kereket hajtanál... sose kerülsz ki belőle.

Néha furcsa, hogy arra vágyunk amit nem érhetünk el. De néha nem kaphatod meg amit akarsz. Néha egyszerűen ez élet nem hagyja. Néha megkapod, és aztán nem kell többé. Néha megkaphatod azt amit nem akarsz. Néha nem akarod megkapni amit akarsz. És néha, ha megpróbálod, akkor megkaphatod, amire szükséged van.

Amikor elvesztesz egy célt, üresség marad utána, amíg új célt nem kapsz. Üresség, és vágy. Vágy valahol a régi célod után, és vágy valahol egy új cél után. De úgyérzem, hogy ez az üresség időszakos. A seb beforr, a vér megalvad, és csak egy heg marad utána, hogy örökké emlékeztessen...

"Neked az élet megy tovább. Nevetsz, és úgy teszel mintha mi se történt volna. Élsz, mint marci hevesen. Én? Én majd tűrök. Nem kűzdök. Majd nézek. Nem érzek. A mi világunknak nagyjából be kellett fejeződnie, mert ez az út egyelőre túlságosan megépítetlen volt. Egy röpke gondolat mindig marad majd rólad. Mindig. Te nem fogod komolyan venni. Neked megvan még a világod, ahol senki se bánt. Nekem Te voltál ez."

Ne add fel!

Sokan egyetértenének velem, ha azt mondanám hogy az élet nehéz. És bukásokból áll. Az ember próbálkozik, teszi a dolgait, és aztán elbukik. Mert elbukik. Nincs olyan ember, aki nem bukott volna el. Sokszor. Az élet nehéz, és mindannyian bukásra vagyunk ítélve, az élet ilyen. Egyszerűen... lehetetlen.

Lehetetlen? Nem... Nem feltétlenül. Lehetséges hogy elbuksz, lehetséges, hogy valami lehetetlennek tűnik... De nem az. Meg kell próbálni, és addig kell próbálni amíg meg nem teszed. Amíg fel nem kelsz. Amíg nem sikerül. Mert sikerülni fog. Mert a lehetetlen legyőzhető. De ehhez Te kellesz. Nem várhatod azt, hogy mások megoldják helyetted, hogy majd te próbálkozás néven kétszer-háromszor segítségért kiáltasz. Tudnod kell reménykedni. Tudnod kell, hogy ott, amikor elbuktál, te vagy a legerősebb ember a földön ha megpróbálod. És lehet nem sikerül. Mert nem fog sikerülni. És ha itt feladod, akkor tényleg elbuktál. De nem hiszem, hogy közöttünk bárki is, aki elbukásra van ítélve. Mert nincs. Mert az embernek csak hinnie kell benne, hogy meg tudja tenni, hogy hinnie kell, hogy a lehetetlen lehetséges, és azzá válik... A fontos, hogy hogyan fogod befejezni. Feladással, vagy győzelemmel?

Természetesen a világ legnehezebb dolgai közé tartozhat ez. Az, hogy legyen elég hited az életben, az embertársaidban, és ami a legnehezebb: Önmagadban. Mert az élet tényleg elhiteti veled, hogy elbuktál. Mert az élet sose fog felemelni téged csak úgy. De megvan rá az esély. És amíg megvan rá az esély, addig lehetetlenség nem létezik.

Soha ne add fel.

Carpe Diem!

Élj a mának. Horatius nagy életfilozófiája. Nagyképűség lenne azt mondani hogy "megértettem mit akart az öreg", vagy épp ellenkezőleg, elég gáz, hogy csak most fogom fel?

Tudjátok, a tanítással lehet a legtöbbet tanulni. A mester lesz a tanítvány, és a tanítvány lesz a mester. Azzal hogy tanítok, oktatok, én értem meg az életet egyre jobban és jobban.

Az, hogy mit tettél, nem számít. Az, hogy mit fogsz tenni, nem számít. Mert senkit se érdekel, tudod? Nem érdekel senkit mit csináltál eddig, mennyit szenvedtél, vagy mennyi boldogságot éltél át, egyszerűen mindenkit hidegen hagy. A fontos az, hogy mit teszel most. Ma. Ebben a másodpercben. Az nem érdekel senkit hogy mit FOGSZ tenni. Miért érdekelné? Miért érdekelne ez akárkit is? Nincs itt, nem látom, nem foghatom meg, nem okoz semmit. A jövő üres szó! A jelenünk teszi ki a jövőt, a jövőnk teszi ki a múltunk. Nézd a Soractét! Nézd, ahogy hó fedi tetejét! Az ott kint van, én itt vagyok bent. Meleg van, élvezem a meleget, és itt a szerelmem. Ez most van, és nem érdekel a jövő, mert azt nem élem át. Nem érdekel az, hogy talán valamikor a Soractéról baktattam le a hideg hófúvásban, mert már nincs itt, nem tudok rajta változtatni, nem tudok vele mit kezdeni! Nézd a Soractét! Nézd, ahogy hó fedi tetejét! Nem érdekel hogy a következő pillanatban a kis viskóm, amiben a tűz lobog, mi beragyogja az egészet, a következő percben összedől. Mert én itt vagyok, és élvezem a meleget. Élvezem a szerelmem csókját.

Talán pont ezaz amire eddig kerestem a választ. A jelen kiélvezése. Ne érdekeljen hogy mit tettél, ne érdkeljen hogy mi lesz a sorsod, és mi lesz a jövőd. Törekedj arra, hogy a jelened minnél jobb legyen, törekedj arra hogy minnél szebb életet élj ma! Üvölts! Ordíts! Ne bánd meg! Szeress élni! Élj szeretni! Ordíts, ha épp ordítani akarsz. Mert boldog vagy! Élj a mának!

(Köszönet ezért a bejegyzésért Olti Dórinak, Rosero Ádámnak, és Soczó Julinak!)

The Nightmare Before Before

Ez nem ferr.

Nem ferr csak úgy kirántani az álomból, nem ferr csak úgy elvenni az örömöt, csak azért, hogy valaki másnak jobb legyen, nem ferr elvenni mindazt, amiről olyan sokáig álmodtál. Egyszerűen nem az.

És mi az oka? Önzőség, az ám! Csak azért hogy neki jobb legyen, hogy ne kelljen látnia, hogy ő legyen az, aki jobban jár. Mégha ez mások fájdalmát is okozza, mégha jól tudja hogy nem jó másnak, akkor is teszi... A legviccesebb, hogy pont ő lenne elvileg az aki a legjobbat akarja mindig...

Talán elhiszem, hogy senkinek se akar rosszat. Elhiszem, hogy nem veszi észre. De az önzősége megbánt másokat... talán pont azt, akit legkevésbé akar...

Az önzőség valahol a tulajdonnal és a szerelemmel jár kézenfogva. Mondhatnám hogy ez is alapvető emberi tulajdonság, de mégsem az. Semmiképp se mondanám alapvetőnek. Főleg akkor nem, amikor ez másokat bánt. Sokszor az önzőség úgy bujkál mint egy árny az éjszakában, sose vennéd észre, mégis ott van, és a nyomodban van. Amikor mindenkinek jót akarnál, de nem látod hogy ez csak neked jó, senki másnak... Egyszerűen csak vágysz valamire. Csak annyira akarsz valamit, hogy közben semmi mást se látsz...

Ismerem ezt az érzést. Én is nap mint nap átélem, de mindig igyekszem úgy tenni, hogy senki másnak ne fájjon... Nagyon... Nincs olyan út, amin nem sérül meg senki. Nem vagyok Önző. Elengedem amikor el kell engednem... Mégha rossz is.

Értsd meg végre... Ez nem tart sehová.

Partytime?

Van pár dolog az életben ami örök. Ami a kezdetek kezdete óta volt, a jelenben van, és még évezredek múlva is lesz. Az egyik ilyen dolog a bulizás.

Az embernek valahogy alapvető követelménye önmaga kikapcsolása, egy más állapotba juttatása, felszabadítása a szürke hétköznapokból. Elmegy, közösségbe lép, más emberekkel érintkezik, olyanokkal akikhez azelőtt egy szót se mert szólni, merthátugyeúristenmitmondjakneki? Akárki akármit mondd, mértékkel mindent jó csinálni. Ilyen a bulizás, az ivás, a dohányzás, és minden más is.

És van egy bizonyos állapot, amikor tényleg semmi se érdekel. Másokat, tökidegeneket szivesen hívsz meg valamire, engedsz magad elé a sorban, mosolyogsz mindenkire, jól vagy, és feltörőszeretetet érzel mindenki iránt, és a barátaidnak ez ki is fejezed, elmondod neki azokat, amiket mindennap kéne mondanunk, de nem tesszük az emberi normák miatt, az előítéletek miatt. Közelebb kerülsz másokhoz, még azokhoz is, akik nincsenek ilyen állapotban mint te, ők is mosolyognak rajtad, és veled nevetnek azokon amiket mondasz.

Persze ehhez is kell egy közeg. Nem lehet minden nap így ismerkedni.

Sokan úgy gondolják, hogy ez, ilyen formában csak pár évtizede alakult ki még kezdve a hippikkel, a pop kultúra kialakulásával és a rock megszületésével. Tévednek. Ha visszatekintünk még akár a középkorra, a népi kultúra, a népi dalok, és a néptánc, ennek tökéletes megfelelője volt. Alkohol, zene, éneklés, tánc, beszélgetés. Talán nem volt ilyen luxus mint ma, hogy meleg helyen, kényelmes párnák közt lehetett pihenni, de mindenesetre amióta van zene és tánc, és amióta van ember, ez mindig is így volt. Bulizni kell.

A tegnap este számomra tényleg nagyon jó volt. Olyan emberekkel beszéltem, akikkel már hónapok óta nem, és olyan embereket ismertem meg, akik szuperek, olyan emberekhez szóltam hozzá, és beszélgettem, akikhez mindig is akartam, de nem volt alkalom.

A lehető legjobban sült el a tegnap este.

Ma még lehet hogy írni fogok mégegy bejegyzést, mert alapvetően nem erről akartam írni, meg amúgyis elmaradt a tegnapi. Szóval még talán estefelé jelentkezem.

The Sun is chirping, the birds are shining, the water is wet

Az élet szép.

Már akinek. Talán épp ma döbbentem rá, hogy mennyire két oldala van az érmének. Mennyire önmagunkon múlik az, hogy mennyire látjuk szépnek az életet. Mindeneben meg lehet találni a rosszat és a jót egyáltalán. Aki keres talál, mondja a mondás, és kegyetlen mód igaza van.

Az ember mindig egy alapvető jóra törekszik, a boldogságra. Idáig minden rendben is lenne, csak aztán ott kezdődnek a problémák hogy mi is az a boldogság. Mindenkinek más, nemigaz? Valakinek az hogy másoknak segíthet, valaki attól érzi magát jobban ha másokon uralkodhat, és elnyomhatja őket. Valaki köztársasággal akarja fent tartani a békét, valaki diktatúrával. A cél ugyanaz. Boldogság. De kölcsönhatásban élünk egymással. Át kell látnunk egymás igényeit is. Ezért van mindig egy jobb út. Az a jobb út, amin kevesebb ember sérül meg. Olyan út úgysincs ahol senki se sérül meg. Egyszerűen majdhogynem lehetetlen. De még ha az is, törekedni kell rá, hogy a a lehetetlen lehetségessé váljon. De a cél akkor se fog változni. Az önös boldogságunk. És mondhatja nekem még a legszerelmetesebb leg"önzetlenebb" szerető is, akkor is az önös boldogsága lesz az első számú prioritása. Az ember ilyen. A lélek burka az EGO. Ebből kitörni jelenti a megvilágosodást.

Ugyanakkor az embernek szüksége van egy fajta szenvedésre. A sajnálatra, az ön-sajnálatra, arra, hogy érezze hogy milyen sokat is tett ő az életben. Emiatt az ember képes magát a leglehetetlenebb helyzetekbe hajszolni, és aztán elbukni, és várni hogy ki fog először sajnálkozó arccal odajönni hozzá, hogy "szegény szegény gyerek." Nem gáz, vagy szégyen az ilyesmi. Alapvető emberi tulajdonság. Ez egy amolyan nyugtató a lélek számára. Mások sajnálatát megkapni jó érzés. Azt az illúziót kelti, hogy törődnek velünk más emberek. És mások törődése már a gyermekkortól kezdve az ember életén keresztül, boldogsággal tölt el. Már-már mintha mi lennénk a fontosabbak valakinek...

És itt lehet megérteni mindenkit aki egy tavaszi napon a hideg szellőt veszi észre, és nem a meleg napsütést. Mindenkit, aki a magányt szörnyűségnek fogja föl és nem egy fajta meditációs időnek. Talán késöbb írok egy bejegyzést ezzel kapcsolatban is. De ez egy másik történet.

Én még mindig azt mondom, az embernek érdemes élnie, érdemes nyitott szemmel járnia, és észrevenni a kis örömöket az életben. Mint ahogy egy fa ága megrázza a napban csillogó leveleit, a lágy szellő hatására. Képes lennék órákig nézni egy ilyen játékot. Néha jobbnak tartom, mint társaságban lenni.

Élvezzétek az életet.

Pisztollyal és karddal

Érdekes.

Egy évezrede ha valaki nem értett egyet valakivel, egyszerűen leszúrta. Jobb esetben leütötte. Minden esetre vér folyt. Aztán törvénykezésekkel ezt kissé visszaszorították. De még a kalóz kódexben is benne van: "A nézet eltéréseket a parton kell elintézni, pisztollyal és karddal." Az újkori Franciaországban is bevett szokás volt a párbajra hívás. Nemes dolog volt összeveszni és ezt a nézet eltérést eldönteni. És nyert a jobb.

De sose bántották túl sokáig egymást szavakkal.

Hogy miért? Talán mert néha a szavak jobban sebeznek minden fajta fegyvernél.

Érdekes, hogy manapság az a menő, ha valaki minnél jobban "beoltja" a másikat. Mintha egy ego csere történne. Hogy ez miért jó? Fogalmam sincs. Persze pont azoktól lehet a legjobban hallani az ilyesmit, akik "vezető" pozícióban vannak. Pont azoknak akiknek nem lenne félni valójuk, akinek nem kell fitogtatni az erejüket, akiknek hatalmuk van. Vannak, akik csak bizonyos emberek jelenlétében változnak át, ilyen fajta állattá. Valakik csak ketten kibírhatatlanok, egyedül pedig tündéri alakok. És kik kapják? Akik hagyják magukat, és azok akiknek fáj... Azok, akik nem látják értelmét, hogy "visszaoltsanak", mert pontosan tudják, hogy attól ők nem lesznek jobb emberek. A gyengébbek felemelése, a tudatlanok tanítása, az ügyetlenek edzése teszi őket olyan emberré, akire az idők végezetéig emlékezni fognak. De ezek az "oltások" mindig ezeket címzik. A gyengébbeket, a tudatlanokat, és az ügyetleneket. Abba azért mégsem gondolnak bele az ilyen nagyfiúk (és nem mellesleg nagylányok...), hogy ettől milyen irányba fog az a bizonyos gyengébb/tudatlan/ügyetlen ember változni. Nem fogja ettől összekapni magát. Nem fogja ettől átlátni jobban a hibáit. Ettől csak azt fogja nyomatékosítani magában, hogy ő nem illik ide, nem illik a sok "menő" ember közé. A legrosszabb dolog az egészben, hogy ha valaki szépen "beolt" valakit, mások elismerősen tapsolnak és gúnyosan neveznek, pacsiznak, és viccet csinálnak az egészből. És aki elszenvedte? Elmehet a búsba.

A szó a lélek kardja. Ugyanúgy tud védelmezni, mint fájdalmat okozni, tud ölni, és tud menteni. Nem mindegy, hogy mire használjuk a fegyverünket. Milyen célokra. Az alapvető jóra, vagy az alapvető rosszra.

Nehéz természetesen ilyenkor észrevenni magunkat. Nehéz a gyűlöletnek nemet mondani, és nehéz az alkalmat nem kihagyni. De ezek mind, ha már filmet akarok idézni, a "sötét oldalhoz" vezet.

Mindig nehezebb a jó utat bejárni. Hosszabb, fáradalmasabb, több energiafeszítésbe kerül, mint egyszerűen lerombolni mindent ami az utunkba áll és törtetni előre. Minden ember döntse el, hogy mit szeretne. De ne feledje el egyikük sem, hogy az vagy, amit mondasz.

Love is in the air

Itt a tavasz, itt a nyár, pár hónap és itt a bikini szezon, nyakunkon a partyszezon, kezdődhet a banzáj. Eltünt a szürkeség, megérkeztek a színekben pompázó rétek, a zöldellő fák, a suli se olyan borzalmas már, kevés van hátra és nem sokára szabadok vagyunk 3 hónapra, és befejeztünk egy tanévet.

És ezzel együtt megérkezett az a mámoros izzadságszaggal keveredett füstös forró levegő, amitől az emberek úgy beindulnak. Igazából ez az egész tavasz dolog szerelem terén elég korán kezdődött az idén. Már újévkor, és a tél közepén és azon vettem észre magam, hogy ahová megyek, és ahová nézek, jelezném, nem feltéltenül a suliban, ott párok járnak kézenfogva, vagy eldugott sarkokban fekszenek egymáson, illetve ahol csak tudnak smárolnak. Kérdezhetném felháborodva, ebben mi a jó, de elég buta kérdés lenne, hisz aki átélte már, az pontosan tudja, hogy milyen jó. És több-kevésbé vágyik rá. Vannak akik egészen függővé válnak, vannak akik bizonyos helyzetekben átkozzák, és vannak, akiknek egyszerűen nem jut ki belőle.

Persze, csak az irigynek csillog az arany. Ez tény és való. Olyan ez mintha az élet az orrom alá akarná dörgölni most, hogy már nekem nincs, mindenki másnak van. Zseniális.

Mindenesetre még a leglehetetlenebb embereknek is van párjuk. A leglehetetlenebb emberek is szeretnek valakit. Alig tudnék megnevezni olyan embert, akinek nincs senkije és nem is akar senkit.

De hát ez az élet rendje. Talán a legelső emberi érzelmek voltak a szeretet/szerelem. Persze csak az ego és a birtoklási vágy után. Az embernek szüksége van egy párra, egy kiegészítő darabra, szüksége van arra hogy szeressen és hogy őt viszontszeressék. Ettől érzi magát teljesnek, ettől érzi magát embernek. A legnagyobb költők és legnagyobb írok is erről írtak. Szerelem. Háború. Csalás. Árulás. Ármány.

Tegnap egyik legkedvesebb barátommal a boldogságról beszéltünk. És megállapítottuk, illetve megállapította, hogy az öröm és a boldogság mindenkinek más. De azthiszem, a legtöbb embernek az, hogy van egy ember, aki odaadással szereti őt, és figyel rá, és meghallgatja, egy ember akinek akármikor sírhat, boldoggá teszi őt. Hisz ezért van párja az embernek. Hogy boldoggá tegye őt.

Nem irigylem senkitől azt hogy ő boldog. Hogy neki megadatott. Nem mondom hogy helytelen leállni smárolni az óra közepén. Nem mondom, hogy helytelen az, hogy mindenkinek van párja. Egyszerűen nem akarom elfelejteni az érzést, hogy milyen ilyennek lenni.

Limonádé, tengerpart, napsütés?

Egyszerűen hihetetlen, hogy mennyire nincs kedvem tanulni. Ez a tipikus esete annak, amikor tudod hogy kéne és tudod, hogy megszívod ha nem tanulsz, de inkább elmész egy kicsit játszani (naaa, egy pálya csak nem árt!) vagy egy picit sorozatot nézni (naaa, egy rész csak nem árt!), és aztán hirtelen azon veszed észre magad, hogy 7 óra múlt és nem tanultál semmit. Bár tényleg nem erre van a blog, de azért megosztom veletek, hogy holnap duplaórás olasz tz-t írok, és kész kéne lennem 2 matek tétellel is. Ez olyan blowjob az életnek. De úgy tövig. Persze holnap 8 órám van, egy "levezető tesi"-vel, amin nyilvánvalóan ilyen szép napos időben kivisz minket a tanár futni. Ilyenkor szivesen mondanám azt hogy sziasztok, elmentem tavaszi álmot aludni, ébresszetek fel Június 16-odikán.

Nah, most hogy kipanaszkodtam magam talán befejezném a tegnapi elkezdett dolgaim. Illetve a bemutatkozást.

Szóval mint említettem 17 éves vagyok jelenleg még, bár ezen gyorsan segíteni fogunk és Június 23-adikán betöltöm a 18-adik életévemet, juhuu, vehetek alkoholt és cigizhetek, jessz. Ehhez képest meglepő, hogy a középiskola 10. osztályában koptatom még csak a padot, és nem 11.-edikben... Végre egy hely, ahol leírhatom hogy MIÉRT. Ne tudjátok meg hányszor kérdezték ezt meg tőlem.

Először is évvesztesként hét évesen mentem suliba. Elsőtől negyedikes koromig a Hajós Alfréd Német-Magyar Kéttanítási Nyelvű Általános Iskolába jártam, ahol a bátyám elvégezte az általános sulit, de drága jó édesapám kitalálta hogy keveset mozgok és menjek el a Táncművészeti Főiskolára. Balett szakra. Mivel csak az indult ötödik osztálytól. Életem nagy mélypontja volt ez, nem szerettem soha azt a sulit, gyorsan ki is koptam onnét, de még azért elvégeztem az 5. és a 6. osztályt. És itt van a kulcsa az én "bukásomnak": Mivel a MTF (Magyar Táncművészeti Főiskola) egy igencsak szakorientált suli, ezért a másféle "normál" tantárgyakat eléggé semmibe vette. Nyelvet, történetesen angolt tanítottak elég magas fokon, mást nem. Ezért drága jó édesanyám úgy látta jónak, hogyha megismétlem a 6. osztályt. Így kerültem át a rákospalotai László Gyula Általános Iskola és Gimnáziumba, ahol végre befejeztem az általános iskolai tanulmányaim.

Innen kerültem át a Berzsenyi Dániel Gimnáziumba, ahova jelenleg is járok. Meg merem kockáztatni hogy ez eddig a legjobb suli ahol jártam, pedig mint láthatjátok, megjártam egysmást. *ide jönne a BDG fényezése, de most valahogy nincs hozzá kedvem, se hangulatom*

Lássuk mit kell rólam tudni. Traktálhatnálak benneteket ilyenekkel, hogy kedvenc étel, szín, biszbasz, de szerintem ezek a dolgok a legkevésbé fontosak és érdekesek egy emberben. (By The Way a zöld a kedvenc színem.)

Igen sokáig anime-fan voltam, majdnem 4 évig, de valahogy elvesztettem az érdeklődésemet iránta, így mostmár teljesen kikopott belőlem az egész Japán iránti imádat. Szeretem a konyhájukat. De kb ennyi.

Helyette mostmár a Star Wars vette át a helyét maximálisan. Minden amit Star Wars azt imádok, legyen az játék, könyv, vagy film, vagy rajzfilm. Zseniálisak, de ezt majd talán késöbb kifejtem egy másik bejegyzésben.

Na de elég belőlem, ti hogy vagytok? Igen? Nagyszerű, örömmel hallom!

Legyetek jók, hagyjatok kommenteket a komment szekcióban ALUL.

Füge outt.

Reggeli eszmefuttatás

Elég nagy divattá vált, hogy a mai Vloggerek és bloggerek, és úgy általában, az internethasználók legjobban a másik internethasználókat utálják. Érdekesnek tartom. Ez valami olyan védekező mechanizmus lehet, mint a melegeknél (vagy ha nem is egészen meleg, de legalábbis vannak benne ilyen érzések/gondolatok) az, hogyha társaságban vannak, akkor legjobban ők hangoztatják, hogy milyen szégyen és gyalázat melegnek lenni, és az összeset meg kéne gyilkolni. De akkor is érdekesnek tartom, hogy pont azok az emberek utálják ezeket az embereket, akik majdhogynem ugyanolyanok mint ők. Az internet mára már elég gyors lett és elég névtelen ahhoz, hogy az emberek itt kiéljék magukat, akár szexuálisan (értem itt mindenféle perverz gondolatot, nem konkrétan aktust, ott még nem tart a technológia), akár valami beteg állat módjára. Igazából a probléma ezekkel ott kezdődik, amikor nem lehet kordában tartani őket. Itt megjegyzem, kitérhetnék a tömegpszihológiára, de nem teszem, mert én úgy érzem, itt nem csak ez a helyzet. Itt valami mélyből feltörő, anarchikus állati én nyugszik. Példának okáért ott van az internet világ Mos Eisley-ja, ahol minden söpredék és a galaxis összes mocska összegyűlik, avagy a 4chan. 4chanről talán később írok egy hosszabb bejegyzést, a lényeg, hogy ha oda felmentek, akkor az ízléstelenség határtalanságával lehet találkozni, az emberek úgy szapulják a saját "fajtájukat" mintha legalább valami utolsó nyomorékkal beszélnének, bár normális ember még azokkal se beszél így. Nem mondom, hogy zavar, én nem vagyok ennek a része, nem is voltam, nem is leszek, csak azért érdemes elgondolkozni azon hogy kik vagyunk.

Szomorú, hogy az emberekben manapság nincs már meg az egymás felé való minimális tisztelet. Ez lassan mindenhol megmutatkozik, és természetesen furán hangozhat egy 17 évestől ilyen 80 éves megállapítás, mégis, valahogy nincs rendjén, valahogy a világ züllik, valahogy a névtelenség és a személyes hatalom nő. A világ talán egyik legnehezebb dolga, hogy előbb gondolkodjunk, mielőtt beszélünk, de többször érdemes átgondolni, már csak azért is, mert mindnyájan ugyanolyan érző lények vagyunk, és én úgy vélem, még az az ember, aki a legerősebbnek mutatja magát, annak is van gyenge pontja. Ez az, ami megkülönböztet minket a gépektől.

Bevezető

Elég sokat gondolkoztam azon hogy mit lehetne írni így elsőre. De talán kezdjük egy bevezetővel.A becses nevem Fügedi Áron, de általában mindenki Fügének vagy Gyümölcsnek illetve Gyüminek szólít. '92 nyarán egy júniusi napon születtem, Budapesten, és ugyanitt növekedtem egészen pontosan Pestnek Zugló kerületében. A lakásban ahová vittek életem első hetében, rajtam kívül három ember lakott, az édesanyám, az édesapám, és a bátyám. Sokat mesélhetnék hogy az utóbbi 17 évben, és 10 hónapban mik történtek velem, de ezért van a blog. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez a blog egy megemlékezés lenne az eddig rövidke életemről, vagy valami napló, az nyugodtan fellélegezhet, nem azért készül. Igazából egy éjszaka csak eszembe jutott, hogy mindig is akartam írni egy hasonlót, megosztani a gondolataimat azokkal akiket érdekel, és kiírni magamból az aktuális vágyaim/bánataim/rajongásaim/örömeim/tapasztalataim. Nem vagyok benne biztos milyen gyakran fogok írni ide, lehet hogy lesznek hetek amikor mindennap, de lehetséges hogy lesz, amikor havonta épp hogy felnézek. Igen kötetlen lesz az egész, és nem biztos hogy a bejegyzések össze fognak függni. Nem terveztem ezt olyan hosszú bejegyzésnek, csak éppen elindítottam, talán holnaptól, új hét, új lehetőségek. Majd írok, hátha valami eszembe jut. Bár mostanában eléggé nem jön az ihlet, igencsak nehéz volt megírni ezt a nyúlfarknyi bejegyzést is. Erről később bővebben.

Addig is legyetek jók cukorpofák, viszlát legközelebb!