The Sun is chirping, the birds are shining, the water is wet

Az élet szép.

Már akinek. Talán épp ma döbbentem rá, hogy mennyire két oldala van az érmének. Mennyire önmagunkon múlik az, hogy mennyire látjuk szépnek az életet. Mindeneben meg lehet találni a rosszat és a jót egyáltalán. Aki keres talál, mondja a mondás, és kegyetlen mód igaza van.

Az ember mindig egy alapvető jóra törekszik, a boldogságra. Idáig minden rendben is lenne, csak aztán ott kezdődnek a problémák hogy mi is az a boldogság. Mindenkinek más, nemigaz? Valakinek az hogy másoknak segíthet, valaki attól érzi magát jobban ha másokon uralkodhat, és elnyomhatja őket. Valaki köztársasággal akarja fent tartani a békét, valaki diktatúrával. A cél ugyanaz. Boldogság. De kölcsönhatásban élünk egymással. Át kell látnunk egymás igényeit is. Ezért van mindig egy jobb út. Az a jobb út, amin kevesebb ember sérül meg. Olyan út úgysincs ahol senki se sérül meg. Egyszerűen majdhogynem lehetetlen. De még ha az is, törekedni kell rá, hogy a a lehetetlen lehetségessé váljon. De a cél akkor se fog változni. Az önös boldogságunk. És mondhatja nekem még a legszerelmetesebb leg"önzetlenebb" szerető is, akkor is az önös boldogsága lesz az első számú prioritása. Az ember ilyen. A lélek burka az EGO. Ebből kitörni jelenti a megvilágosodást.

Ugyanakkor az embernek szüksége van egy fajta szenvedésre. A sajnálatra, az ön-sajnálatra, arra, hogy érezze hogy milyen sokat is tett ő az életben. Emiatt az ember képes magát a leglehetetlenebb helyzetekbe hajszolni, és aztán elbukni, és várni hogy ki fog először sajnálkozó arccal odajönni hozzá, hogy "szegény szegény gyerek." Nem gáz, vagy szégyen az ilyesmi. Alapvető emberi tulajdonság. Ez egy amolyan nyugtató a lélek számára. Mások sajnálatát megkapni jó érzés. Azt az illúziót kelti, hogy törődnek velünk más emberek. És mások törődése már a gyermekkortól kezdve az ember életén keresztül, boldogsággal tölt el. Már-már mintha mi lennénk a fontosabbak valakinek...

És itt lehet megérteni mindenkit aki egy tavaszi napon a hideg szellőt veszi észre, és nem a meleg napsütést. Mindenkit, aki a magányt szörnyűségnek fogja föl és nem egy fajta meditációs időnek. Talán késöbb írok egy bejegyzést ezzel kapcsolatban is. De ez egy másik történet.

Én még mindig azt mondom, az embernek érdemes élnie, érdemes nyitott szemmel járnia, és észrevenni a kis örömöket az életben. Mint ahogy egy fa ága megrázza a napban csillogó leveleit, a lágy szellő hatására. Képes lennék órákig nézni egy ilyen játékot. Néha jobbnak tartom, mint társaságban lenni.

Élvezzétek az életet.