A hétvégi nagy érzelemhullám után, most picit lenyugodtam. Talán mert az élettől újra kaptam egy "helyeden maradsz!" pofont, talán mert a hétvégém elég jól sikerült. Most ideje fejlődni, ideje picit összekapni a dolgaim.
Igazából tegnapi bejegyzésemre érkezett kommenten, Zsuzsién gondolkoztam, hogy vajon hol van a kitartás és az őrület határa. Mert a kettő igen közel áll egymáshoz. Vajon meddig érdemes küzdeni, milyen körülmények mellett? Azt tartom, hogy a lehetetlen nem létezik, de sajnos vannak helyzetek amikor nem érdemes tovább küzdeni, és le kell nyugodni, be kell látni, hogy az út nem tart sehová, és inkább csendben tűrni, változni, mint egy kukac változik át pillangóvá.
És van, amikor a semmiért küzdünk. Van, amikor egy olyan dolgot akarunk elérni, amit nem érhetünk, ami egyszerűen... nem létezik. Még a halvány szikrája se. Amikor egyszerűen rájövünk, hogy évekig küzdhetnél, de olyan ez, mintha a egy kereket hajtanál... sose kerülsz ki belőle.
Néha furcsa, hogy arra vágyunk amit nem érhetünk el. De néha nem kaphatod meg amit akarsz. Néha egyszerűen ez élet nem hagyja. Néha megkapod, és aztán nem kell többé. Néha megkaphatod azt amit nem akarsz. Néha nem akarod megkapni amit akarsz. És néha, ha megpróbálod, akkor megkaphatod, amire szükséged van.
Amikor elvesztesz egy célt, üresség marad utána, amíg új célt nem kapsz. Üresség, és vágy. Vágy valahol a régi célod után, és vágy valahol egy új cél után. De úgyérzem, hogy ez az üresség időszakos. A seb beforr, a vér megalvad, és csak egy heg marad utána, hogy örökké emlékeztessen...
"Neked az élet megy tovább. Nevetsz, és úgy teszel mintha mi se történt volna. Élsz, mint marci hevesen. Én? Én majd tűrök. Nem kűzdök. Majd nézek. Nem érzek. A mi világunknak nagyjából be kellett fejeződnie, mert ez az út egyelőre túlságosan megépítetlen volt. Egy röpke gondolat mindig marad majd rólad. Mindig. Te nem fogod komolyan venni. Neked megvan még a világod, ahol senki se bánt. Nekem Te voltál ez."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése