The rain is gone?

Az időjárás valahogy ma nagyon megragadta a gondolataim lényegét. Ültem fizika órán és csak zuhogott az eső, csendesen, de erőteljesen. Olyan volt, mintha nem lenne eleje se vége, mintha az idők kezdete óta ilyen lenne az idő, és az idők végezetéig ilyen marad. Ilyen unalmas, bent ülős, lassú és egy picit kényelmetlen. Ha nem is hideg, de hűvös. Nem nyugalmas, inkább gondterhelt. Van az a csalódott érzés, amikor tervezel hétvégére valami igen jót, valami menjünk ki Hűvösvölgybe métázni, és aztán amikor felkelsz szombat reggel, az eső zuhog. Nekem is hasonló érzés volt. Tegnap szépen eldöntöttem, hogy fejlődni fogok, és nem visszaesni, és akkor bumm, "zuhog az eső". Amilyen jól indult a hét, most annyira az ellenkezőjére fordult. De nem, nincs időm arra hogy szomorkodjak, nincs erőm arra hogy most fájjon, most nem lehet. Lassan megyünk Brassóba, a cserediákjainkhoz, és hatalmas bulit csapunk. Most nincs idő arra, hogy lejátsszam magamban a kört, most meg kell szakítani a kört, mégha fáj is, most nincs idő arra hogy megint egyszerűen felvegyem ott a fonalat ahol abbahagytam. Jobb ha leteszem ezt a fonalat, átengedem valaki másnak...

Ideje valami újat keresni, valami mást, új kiskalandba belevágni, új erővel, szokásokkal, jellemmel, mosollyal és felszegett fejjel. A napom sajnos leginkább azon ment el, hogy önmagamat marcangoltam azért, mert nehéz a változás. Ezt talán nem osztom meg veletek, ez a blog tényleg nem erre készült, hogy önmagamat sajnáltassam, inkább azért, hogy a gondolataimat megosszam veletek, és jelenleg a tegnap leírt ürességgel a szívemben és lelkemben, nem sok épeszű gondolat jut eszembe rajta kívül.

Ígérem, ez volt az utolsó ilyen önsajnálatra kimenő és letargikus bejegyzés.