Pillanat

Nem hosszú idő. Annyi idő, míg a szemünket benedvesíti a szemhéjunk. Néha, ha épp nagyon figyelünk valami másra, észre se vesszük, azt a rövidke sötétséget ami addig tart, míg a szemhéjunkat lecsukjuk és kinyitjuk. Persze ha odafigyelünk rá, s most bizonyára ti is odafigyeltek rá, észlelitek, és érzékelitek az a rövid ideig tartó sötétséget, ami elzár minket a külvilágtól. Amíg a szempillák összeérnek, vagy amíg a szemünk előtt van egy pillangó.

Ez egy pillanat.

És mint egy ilyen, az egész életünket befolyásolhatja, más alapokra helyezheti, boldogsággal tölthet el, összetörhet minket, és tönkreteheti a hitünket, és életünket.

És néha akkor is boldoggá tesz minket, amikor minden más az súgja, badarság! Mikor egy végtelenül nagy zsákutcákba vezet minket ez az időtartam. Pillanatnyi boldogság a neve. És ezért a pillanatnyi boldogságért képesek vagyunk teljes hónapokat sírni. Sokszor hajlandóak vagyunk vállalni megannyi hosszú, magányos és könnyekkel teli órát, napot, hetet, csak egy darab pillanatért cserébe, mely valami teljesen más dimenzióba visz minket. Ami már túltesz a fizikai világon, és talán a filozófiai síkot is átszeli. Amikor egy olyan világba kerülünk, ami már túltesz mindenféle latin szón. Ahol nincs más, csak a pillanat ereje.

És ne becsüljük le a pillanat erejét. Önmagunk is mindannyian jól tudjuk, hogy ezért a pillanatért sokmidnenre képesek vagyunk. Képesek vagyunk hazudni, átverni, csalni, megjátszani önmagunk, édes álmokat csepegtetni. Képesek vagyunk gonosszá válni. Mert ez a pillanat akkor mindent megér. A józan észt a pillanatnál rövidebb idő alatt győzi le, és bár talán jobb esetben tudjuk, milyen következményei lesznek ennek a pillanatnak. Mégis vállaljuk őket. De ha nem is vállaljuk, akkor is belemegyünk a pillanatért cserébe. Belemegyünk még abba is, hogy másnak ártsunk.

De gondoljunk csak bele... Megéri ez? Persze, ilyenkor lehetetlen belegondolni. Ilyenkor csak tenni kell, ilyenkor nem tudunk gondolkozni, valami erős késztetést érzünk arra hogy most cselekedj, most tedd, ne hallgass a külső hangokra, csókolj, ölelj, simíts, hazudj, édes szavakat suttogj, most itt vagy, most jó, most senki se bánt, most legyőzhetetlen vagy...

Persze aztán jön a másnap reggel. Felkelsz, és kinézel a napsütésbe. Üresnek érzed magad. Undorodsz magadtól. És fáj. Okolod magad, hogy tehettél ilyet?! Hogy mehettél bele?

Persze... mostmár fáj? Mostmár visszacsinálnád? De nem lehet... Mert a pillanat is múlékony. Akármennyire is szeretnénk néha, hogy a Pillanat örökké tartson, és ne veszítsük el a hatalmunkat az idő, tér, és emberek fölött. Elmúlik, s többé nem jön vissza.

Hát megérte?