Te

Ma estére ez az utolsó bejegyzés.

Nem tudom mit írhatnék még, az elmúlt négy napomról. Valahogy túl tökéletes volt, valahogy túlságosan otthon voltam, már csak Ő maradt ki.

Igen, rólad van szó. Rólad aki okot adtál arra nekem, hogy nevessek, és mosolyjak. Te, aki miatt a szívem a határon túl hagytam. Te, aki meghallgattál, és akit meghallgattam. Te, akitől legyőzhetetlennek és rettenthetetlennek érzem magam. Te vagy ez. Te, aki pontosan tudta, hogy mit kell tennie, Te, aki büszke volt rám, Te, aki elfogadtál olyannak amilyen vagyok, Te, aki keze a legmelegebb volt a hideg éjszakán, Te, akinek mosolya ellenállhatatlanabb bárki másénél, Te, aki reményt és erőt adtál, Te, aki szerettél.

Érted minden megérte. Minden. Neked elhiszem, hogy nincsenek véletlenek. Neked elhiszem, bármit is mondasz. Te nem hazudnál nekem, soha. És ha valóban így van, akkor minden eddigi megpróbáltatás és nehézségnek oka volt, hogy megismerhesselek. Hogy rádtaláljak. Hogy a legjobb mégjobb legyen.

Te megmutattad nekem, hogy létezik Tökéletesség, és létezik az embernek Anyaföldje. Ahová tartozunk. Te vagy az, akinek köszönhetem a Hitem, akinek köszönhetem az Erőm, és akinek köszönhetem a Boldogságom. És talán meg sem érdemlem. Talán még tanulnom kell, talán még fejlődnöm kell, hogy ezt kiérdemeljem. De talán Ő tudja, hogy mit csinál, és Te nem véletlenül vagy az életemben mostmár.

Nehéz definiálnom, hogy mi történt azon a szombaton. Egyszerűen minden megszünt, és a kívánt jel elérkezett. Csak ott voltál, csak Te voltál, és a szíved a leggyönyörűbb dallamot játszotta amit valaha mertem álmodni. És nehéz definiálnom minden egyes másodpercet... De Te megmutattad hogy a Só lehet Édes, hogy az Éjjel lehet Forró, hogy az Erő lehet Szelíd, hogy a Mosoly lehet Szomorú, és hogy a Búcsú lehet a Kezdet.

Köszönöm Memó.

Te vagy az én Tökéletességem és Otthonom.