Éjszakai járat

Felszálltam, és körülnéztem.

Nem volt más, mint amire számítottam, részegek mindenütt és fura alakok, hol kopaszok, hol az a tipikus "ijesztő" haj, hogy mást ne mondjak, és valahol a csöndes kis "figyelők" is álltak, zsebre dugott kézzel.

Meg persze a "civilek".

Igyekeztem a lehető legjobb féle részegek közelébe férkőzni, természetesen senkivel se teremteni szemkontaktust, mereven figyeltem a padlót, míg kikerestem a táskámból a könyvet, amit olvastam.

Megszólalt hátulról egy mobil telefon, természetesen nem azért, mert a világból valahonnan azt a számot tárcsázták, hanem csak "miért ne hallgassunk a spanokkal részegen tömegközlekedési járműn zenét" alapon. Természetesen, a lassan elkerülhetetlenné váló konfliktus, amit az "éjszakain" megtalálhatunk, máris elkezdődött:

- Hallkiccsad má' le! Otthon érzed magad, köcsög?

- Mit szósz bele faszfej? Komolyan mondom, duguljál el.

Nem részletezném, szerintem ehhez hasonló dolgokat legtöbbünk tapasztalt.

Eközben a busz első felében két szerencsétlen, buliból hazaigyekvő lányt találtak be, ugyan már, nem akarnak-e aznap este "nemotthon" hálni. Persze a lányok köpni nyelni nem tudtak, zavartan nevettek és próbáltak valami nemleges választ kipréselni a szájukon. Miután eleget röhögtek a "vendégszerető" szereplőink, leszálltak, és a két lány, mint akik a mennyország kapuján lépnek be, olyan arckifejezéssel lazult el minden porcikájuk.

De hogy kiálljak én azért a két lányért? Akit, már majdnem szexuálisan zaklatnak egy tömegközlekedési járművön? Még a végén engem ütnek be. Nem keveredek semmi olyanba. Felőlem aztán meg is erőszakolhatják őket, nem segítek. Hát meg vagyok én őrülve?

Aztán megérkeztünk az egyik csomóponthoz a városban. Persze nagy a lökdösődés, mindenki fél hogy tovább viszi a busz, aztán az "éjszakai" az nem jár, csak óránként. A lökdösődésben egyik fiatal rálépett egy érett férfi lábára, aki hatalmas szitkozódásba kezdett ezzel kapcsolatban:

- Fasz kivan már, hogy nem lehet normálisan utazni ezen a geci buszon! És rálépnek az ember cipőjére, aztán még bocsánatot se kér. Hát a kurva életbe, hogy ilyen emberek léteznek.

Ezt vagy 3 megállón át hallgatjuk, utastársai, páran kuncognak, de mivel igen ijesztő külseje volt az illetőnek, ezért inkább mindenki hagyta annyiban. Ám egy ember csak nem bírt magával a tömegben. Megszólalt, hogy biztos véletlen volt, ne kiabáljon már. Fel is kaptam a fejem, hogy ennyire nyugodt, rendes hangot hallottam. De aztán rögtön megbánta az illető, mert 3 nagy gorilla állta körbe az ülését, és különböző módon invitálták le a buszon, és egyéb testi sértéssel fenyegették. Ám valahogy a Sors ismét a "civilünknek" kedvezett, a 3 gorilla leszállt a következő megállónál. A férfi a lányokat megszégyenítő módon könnyebbült meg: szinte hálát adott az égnek, hogy folytatódott ez a szóváltás.

Persze mindenki félfüllel hallgatta. Senki se mert beleszólni. Megszoktuk már. És amíg nem belém kötnek, addig nem is érdekel. Fogom én magam bajba sodorni, ha nem feltétlenül kell? Fogok én bűnözőkbe belekötni, akik késsel fenyegetnek valakit? Hát meg vagyok én őrülve?

Persze fennhangon folyik a beszélgetés a részegek között is. Szó kísér szót, és valaki kiadja magából az előző esti vacsoráját. Az emberek félrehúzódnak, köhögnek, öklendeznek a láttára. De senki, senki nem segítene. Undorító ember, miért segítsek én neki? Nem kell nekem összekoszolnom a cipellőmet, hiszen tegnap sikáltam ki fényesre. Amúgy is, ő baja, hogy részeg lett. Majd most megtanulja. Megérdemelte. Hopp, lefordult a székéről, bele a saját hányásába. Úgy kell neki. Segíteni? Hát meg vagyok én őrülve?

Végül megérkezem a végállomásra. Leszállok a buszról, több ember társaságában, persze a táskámat erősen magamhoz szorítom, hátha valaki kiszemelt a buszon. Félek. Gyors léptekkel török magamnak utat a hóban, és magamhoz szorítva a kabátot is már, haladok előre a mínuszokban, miközben azon gondolkozom, milyen jó, hogy ilyen hideg van, talán nem állítanak meg az utcán, és kötnek belém, rabolnak ki.
Fellélegezve lépek be a társasház ajtaján. Ma se kaptak el. Összerezzenek a gondolatra, hogy a társaimmal történhetett valami, hiszen ők is éjszakaival mentek, elmondok értük egy leheletnyi imát, és felfutok a lakásomra.

Igen, hívhattok paranoiásnak. Nevezhettek hipokritának. De senki se mondja nekem, hogy nem vagyunk mindannyian őrültek.

Szerette őt

Sose gondolta volna, hogy egyszer ez a pillanat is elérkezik. Sose gondolta volna, hogy valaha ez megtörténhet. Hinni se akart az életnek, nem akart, hisz mindig is azt hitte, azért kaptuk, hogy akadályokat küzdjünk le, és harcoljuk magunkat a halálba. Senki se mondta, hogy boldog is lehet.
Szerette Őt.
A tánc után meghajolt a lány előtt, és kezetcsókolt. Kintről a bazsarózsa illata áradt be a nyitott ablakokon át. A zene felcsendült újra, egy más dallamot játszott a zenekar. Vége volt a táncnak. Így az immáron valódi férfi ellépett a lány mellől, és hagyta, hogy más kérje fel, de egy pillanatra se vette le a tekintetét a lány gömbölyű arcáról, és tejfölszőke hajáról. Az egyik ablak mellé dőlt és nagyon szippantott a levegőbe, a testét átjárta a rózsa illata, és ezzel a szerelem érzése tódult szét a lelkében.
Szerette Őt.
A levegő egyre elviselhetetlenebbé vált, az olcsó kölni és az izzadságszag egy olyan elegyet alkotott, ami már-már fojtogatóvá vált, így a fehérruhás férfi úgy döntött kilép az ajtón, de ekkor egy női kar simult az ő karjába. A lány mosolygott rá, és tekintetét a két zöld szempárba fúrta. Nem kellettek szavak, ez már teljesen másról szólt.
Szerette Őt.
A nyári este frissitően hatott a fiatal párra. Némán, szótlanul, egymásba karolva sétáltak a rózsakertben, amíg nem értek el egy kis parkba. A lány ekkor elengedte a férfit és szorosan magához ölelte. Ez minden szónál többet jelentett, a férfi teste megfeszült, és abban a pillanatban el is ernyedt.
Szerette Őt.
A telihold ezüstös fénye körülölelte az fiatal párt. Távolból zene szólt, és társalgás, csörömpölés, koccintás, nevetés. De ez semmit se számított, itt csak ők voltak, ketten. A közelben tücskök húzták a nótájukat, és a pár kibonatkozott az ölelésből. A lány felnézett, a fiú lehajolt. Ajkuk egymáshoz értek, és a szívük egyszerre dobbant.
Szerette Őt.
A csókot egy hangos kiáltás törte meg. Megérkezett a dagály. Nincs több keresnivaló itt, menni kell, most, tüstént, míg szél és dagály van. A férfi ekkor lehúzta az ujjáról a gyűrűjét és a lány kezébe húzta. Nem mondott semmit, hátatfordított a lánynak, és szó nélkül otthagyta. Nem akart hátranézni, nem akarta látni a lány könnyeit, nem akarta a sebét még mélyebbre tágítani, de valahol reménykedett, hogy a lány még utána kap, nem engedi elmenni. De tudta... A lány
Örökké Szerette Őt.

Éberlét(tlenség)

Mostanában valóban elhanyagoltam ezt a blogot, de ezt egyszerűen meg tudom magyarázni: egyik ok, hogy egy másik bloggal foglalkoztam (Pop-corn couch, most indult film-sorozat-játék kritikás blogom), a másik indok pedig, hogy egyszerűen nem tudtam két épkézláb mondatot összetenni jelenlegi gondolataimról, gondjaimról, örömeimről, körülbelül semmiről. Pedig annyi "gondolat kavarok össze-vissza a fejemben", hogy azt el se tudom mondani. Hát épp ez a baj.

Talán egyszerre 10 bejegyzést kéne írnom mindenféléről, hogy tisztának érezzem magam, hogy mindent kiírtam magamról, de hát kinek van arra ideje megírni, vagy akár csak elolvasni? Viszont ezek a gondolatok teljesen elnyomják egymást, próbáltam írni erről-arról így ezalatt a majdnem 2 hét alatt amíg nem volt frissítve ez a blog, de teljesen elnyomta az egyik gondolat a másikat, és egyszerűen csak nem jutottam a végére. Többször megálltam a felénél egy bejegyzésnek és töröltem az egészet, mert nem tetszett.

Talán most, hogy vége van a szünetnek, újra belecsöppentem a berzsenyis életbe, és azért nem unatkozom, így lesz erőm is írni ide. Mert akárki akármit is mond, nehéz ide írni. Nem akarok túl személyes lenni, hiszen kit érdekel valaki siránkozása, de a túl fennkölt mondatok és a "hosszú latin szavakkal teletűzdelt körmondatok" se hatnak meg senkit. Valahol kettő közt van az amit keresek. Amit akár még élvezettel is el lehet olvasni. Persze ez elsősorban rajtatok múlik, hogy mit élveztek, és mit nem.

Tehát ahelyett, hogy azon siránkoznék, mennyire nehéz és sok tanulnivaló van most, hogy doli hátára doli jön, emellett felelések is vannak, nem is kevés, inkább megosztom pár viszonylag új gondolatom.

Újra néztem nem rég (bár nem egészen, nem bírtam feldolgozni igazából) a Waking Life című csodát. Ez egy művészfilm, majd a másik blogon lesz egy bejegyzés belőle, majd ott részletesebben a kritika részéről, de most inkább a rám gyakorolt befolyás az, amit megosztanék.

Álmok. Mik is ezek? Tudatalattink szüleménye, amely a minket körülvevő, ránk hatást gyakorolt impuzusokból áll össze. Na jó, hagyom ezt a pszihomókus dumát. Mindenki álmodik, még ha nem is emlékszünk rá reggel, álmodunk, hiszen az agyunk nem áll le éjszakára, az agy, mint a szív és a tüdő és a máj, és kb. az összes szervünk ugyanúgy dolgozik egészen halálunk pillanatáig. Azt mondják az okosok, az álmunkra csak akkor emlékszünk, ha valamikor közben ébredünk fel, míg tart. Vicces, és mégis milyen igaz! Soha nem volt még olyan, hogy egy (számomra) lezárt történetet álmodtam volna meg, és emlékeztem volna rá. A másik érdekes dolog, az álmok hossza. Nem tudom fordult-e már elő veletek, hogy felébredtetek az ébresztő órátokra, és túl fáradtak voltatok, hogy felkeljetek, 06:15-kor, és aztán visszaszunyókáltatok és láttátok azokat az órákig tartó hosszú, gubancos álmokat, és mikor újra felkeltetek 06:17-et mutatott az óra. Igen, azt mondják az ember mindössze egy éjszaka alatt percekig álmodik.

Az ember, amikor haldoklik, van 6-12 perce, amikor már a teste halott, a szíve leállt, a lélegzése is abba maradt, 6-12 percen keresztül még az agy dolgozik. És ha úgy vesszük 1 "álommásodperc" végtelenül hosszabb ideig tart mint egy "ébermásodperc", 6-12 perc alatt egy egész életet végigálmodhatunk. Gondoljatok csak bele, mennyire megreng mindenbe vetett hitünk egy pillanatra, egy álom az egész.

Ezek nagyon elvont gondolatok, ezek már-már Mátrix szerű való(tlan)ságok. De sokszor elgondolkoztam már ezen, és egyszer már meg is próbáltam leírni ezt, kevés sikerrel, és most se érzem hogy jobban el tudtam volna magyarázni. Csak feltételezzük, hogy mi vagyunk a világ közepe, hogy mi vagyunk egy olyan létforma, ami valóban mindent csak kitalál, ami felépíti azokat a dolgokat, amiket még mi magunk se ismerünk, hiszen csak azt tudjuk biztosra amit látunk. Mintha egyszerűen kitalálnánk az egészet, és létformánk egy hatalmas aggyá és ötletté zsugodorna, miközben egy dolgot kutatunk egész végig: felfedezni a világot, s ezzel önmagunkat ismernénk meg. Csak gondoljatok bele egy pillanatra és borzadjatok el. Mi lenne, ha én magam is csak a te, te és te képzeleted szüleménye lennék, és minden amit írok ide, azt valójában te találtad ki. Megcáfolhatatlan dolgok, mégis ostobaságnak tekintjük. Belegondolni is szörnyű.

Nos, aki ezt megértette, kérem írjon. Nagyon kíváncsi vagyok a ti véleményetekre erről, mert ezek olyan gondolatok, amiket talán senki se tudott még rólam. Írjatok, mondjátok el mennyire volt érthető...

Ne érezz, ölj

Sokszor rendkívül jól érezzük magunkat az életben. Rendkívül jól. Kacagunk, mosolygunk, azt hisszük, ott vannak emberek nekünk, mellettünk, értünk. Bele se gondolunk, hogy ott egy holnap, az orrunk előtt, ami vészesen közeleg, másodpercről másodpercre. Egyszerűen beleélünk a mába, és nem készülünk fel semmire. Sose hinnénk, hogy egyszer vége szakad ennek az áldott állapotnak.

És aztán vége szakad. Igen, ilyen váratlanul és gyorsan, hogy senki se számíthatott rá. Rájössz, hogy nincs is senkid, és valójában hamis volt az egész. Ez az egész komédia. A kacagás, azok a pillanatok, amikor fontos voltál, bárkinek is. Hirtelen teljesen máshogy látod a dolgokat.

Az emberek nem szeretnek küzdeni, bármiről is legyen szó. Szó szerint azzal játszanak, amit eléjük vet a Sors. Elvannak vele, törődnek vele, szeretik, de amint eltűnt a közvetlen közelükből, és a kisujjukat mozdítani kéne érte, egyszerűen hátat fordítanak neki. Kevesen vannak, akik annyira ragaszkodnak valamihez, hogy ne hagyják elveszni. Akiknek számít. Persze, most mindenki aki ezt olvassa, azt gondolja: "én ilyen vagyok, hála istennek!". Nos, én ezt a világért nem szeretném megkérdőjelezni, de valóban? Tudjátok, lehet bennem van a hiba, de engem nem köpnek szembe azért az emberek, és elég sok embertől is hallottam, hogy mennyire fontos a barátság, és így és úgy, és a barátság mindenek felett. Hát nem hiszem. Furcsa ez az érzés. Kicsit az elhagyatottság érzése, kicsit olyan, hogy rájössz, hogy mindenki valójában önmagáért él, önmagát szereti leginkább. Ami valahol természetes, de valahol ettől ilyen a világ. Ez az a mozgató"rugó" mely nem hagyja az emberiséget szellemileg (és NEM fizikailag) előrelépni. Mert valljuk be, sehol sem vagyunk. Sehol. Itt tartottunk 3000 éve is. És nem találtunk ki megoldást a helyzetünkre. Hogy miért nem? Mert ilyenek vagyunk. A természetünkkel, illetve MÁS természetével nem szállhatunk szembe. Mindannyian egy emberrel szállhatunk szembe és győzhetjük le igazán: önmagunkat. Klisés, huh? Mégse teszi egyikőnk se. Az ego burka túl kemény, már eleve annyira nagy, hogy azt látjuk mintha ez lenne a helyes. Mintha mi lennénk a helyes. Ezáltal másokban keressük a hibákat, másokat akarunk legyőzni. De nem vagyunk rá képesek. Kényszeríthetünk gyengébb embereket erre-arra, de legyőzni őket? Soha. Azzal, hogy legyőzzük őket, meg kéne váltanunk. Arra meg eddig nem voltunk képesek. Azzal hogy elpusztítjuk az egoját, feloldozzuk őt. Nem is egymást kell legyőznünk, nem is egymás egoját kell megölnünk. Még mindig, ugyanaz az egy nóta: Önmagunk egoját kell megölnünk, és önmagunkat kell legyőznünk. Csak ez félelmetes, és ijesztő. Hogy győzhetnénk le valamit, ami pont ugyanolyan erős amilyenek mi vagyunk? Ami tévedhetetlennek tűnik, mert majdhogynem azonos döntéseket hoz mint mi magunk? Amivel azt hisszük, egyetértünk. És nekünk fog fájni az, ami annak a dolognak. Ugye, mennyivel könnyebb Őt bántani akkor? Hisz úgyse fogjuk soha az Ő fájdalmát érezni.

Hát valahogy így. Ehhez méltóan bánunk a világgal. Egymással. Vele. Mert nem érezzük a fájdalmát.

Soha nem is fogjuk.

Rendkívül Érdekes Képzeletek Alternatívája?

És ahol befejeztem az előző bejegyzést, ott folytatnám is.

Sok ember mindig kívülről várja a megváltást. Nem mintha ez egy új dolog lenne. Krisztus óta hisznek az emberek abban, hogy Isten Fia egyszer újra lejön a földre, és megvált mindenkit, hogy Krisztus az, aki megváltotta az emberiséget. De ne nézzük ilyen nagy távolságból a dolgokat. Az emberek sokszor várják a Sors megoldását a kis problémáikra, minthogy elhagyta a barátnője, nem kaphatja meg azt, akit szeret, hogy eltört az ajándék, amit a "szerelmétől" kapott. Várják ezt egy emberben, egy helyszínben, egy időpontban, egy képben, egy filmben, egy zenében, egy tájban, szinte bármiben. Mindenben várják, egyedül egy helyen nem. Önmagukban. Mehetnek bármilyen messze, hogy megoldják a problémáikat, de mindig ott lesz a megoldás, ahol vannak. Önmagukban.

Nehéz és kicsit ellentmondó ez a dolog. Kezdjük ott, hogy vannak dolgok, melyek felett nincs befolyásunk. Például, nem teremthetünk semmilyen érzelmet. Szeretetet, gyűlöletet, szerelmet. Erre, mi, emberek nem vagyunk képesek. Minden ami a hatalmunkban áll, azok a mi érzéseink. Szerethetünk, gyűlölhetünk, szerelembe eshetünk. De önmagad döntöd el az utadat. Csak te vagy az, aki véget vethet valaminek, és csak te vagy az, aki belekezdhet valamibe. Ne várj, hogy jöjjön valami külső tényező, ami majd téged befolyásol, ami megoldja helyetted ami "megmutatja a helyes utat". Az a helyes út, amiben hiszel.

Lehet, hogy most egy nagyon klisés, nagyon optimista, sőt inkább nagyon naiv szösszenet következik, de úgy érzem, le kell írnom.

Az ember mindig is vágyott rá, hogy legyen varázsereje, hogy képes legyen ezt azt megidézni. Mégis úgy érzem, nekünk, mint emberi faj, van egy varázserőnk. Ez az erő nem más, mint a Hit. A hittel lehetünk mi igazán varázslók, mágusok. Igaz, nem leszünk talán soha "olyan" mágusok, nem fogunk tűzlabdákat hajigálni a semmiből, és nem fogunk lebegtetni dolgokat csak úgy, heccből, az elménkkel. De ha hiszünk, varázslatos dolgokon mehetünk keresztül. Tudom, hogy ez első olvasatra a legnyálasabb és a legnevetségesebb dolog, de gondolkozzunk el rajta. Minden rajtunk múlik. Mennyit engedünk be a külvilágból, és mennyit nem.

Csak rajtunk múlik, hogy valamit megteszünk-e vagy sem. Nincs olyan hogy "nem vagyok felkészülve", nincs olyan hogy "nem most van itt az ideje". Ezek csak kifogások, ez csak mellébeszélés. Ez olyan mint átugrani egy szakadékot. Képesek vagyunk rá, csak erőt kell venni magunkon. Persze lehet mondani hogy addig megyünk valamelyik irányba míg egy hidat nem találunk, és mondhatjuk hogy nem is akarunk átmenni a szakadék túloldalára, de ez nem a valóság.

Ami nehéz lehet még talán, hogy amit eldöntöttünk, tartsuk magunkat. Nem azt mondom, hogy az érzéseinket nyomjuk el, mert azzal úgyse tudunk mit kezdeni. Azt mondom, hogy az utadat te járod be, és semmi se befolyásolhat téged annyira, mint te önmagad.

Te döntesz a jövődről, mert te vagy az, akinek át kell azt élnie.

Nem jut eszembe a szó

Van, amikor egyszerűen tudsz valamit. Sőt, jobb kifejezés, ha úgy mondjuk, érzel valamit. Jól tudod, hogy az a bizonyos dolog, úgy van és kész. Mégsem hiszed el. Egyszerűen félsz realizálni, magadban mindig a lehető legrosszabb esetet veszed, mintha valami kombinatorikai feladat lenne. Persze a valóságban mindenki reménykedik, hogy a lehető legjobb eset fog megtörténni. Vagy ha nem is legjobb, hát előnyös. Valahogyan nekem Orwell "1984"-jére emlékeztet ez. Valamiféle "duplagondol" ez. Elhiszel valamit, hogy nem úgy lesz, amiről tudod, hogy úgy lesz. Érdekes, igaz?

És aztán jön valami "külső hatás". Mintha az egyenlőség jelet kiírták volna, és látnád azt az esetet, ami a valós. És bizony, amit tudtál, hogy úgy lesz, valóban úgy van. Összetörik minden reményed, összetörnek az édes álmok, melyeket magadban titkos perceidben. Amikor olyan szépen, és simán mentek. Ahol egyszerűen minden meg volt oldva, és boldog voltál. Lebénulsz, és csak magad elé nézel. Az álmok olyan szépek voltak, és most már bevallod önmagadnak, hogy igen, vágytál Rá. Akartad. De most már több, mint késő. Most már semmi értelme tovább álmodni, semmi értelme melengetni a szíved titokban. Értsd meg, eltűnt.

És milyen furcsa, hogy ezek után is, mint egy átlátszó fonálka, még mindig a szívedhez van kötve egy reménysugár. Talán túlságosan, túlságosan fájdalmas lenne elfogadni bizonyos dolgokat. De talán a legjobb, ha ilyenkor levesszük a hátunkról ezt a dolgot, és nem visszük tovább magunkkal, hogy csak fájdítsa és szorongassa a szívünk.

Keresztbe szorzás

Vannak azért nehéz sorsok.

Mindannyian hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világon nekünk a legnehezebb, hiszen nincsen barátnőnk, nincsen szerelem, egyest kaptunk matekból, eltiltottak a számítógéptől és így tovább.

Furcsa, hogy szinte észre se vesszük ezektől a dolgoktól mások keserűségét. Mégis, ha nagy nehezen kinyitják a szemünk, rádöbbenhetünk, hogy nem csak nekünk rossz a világon. Egy lány, aki évek óta szeret egy srácot, és még is a srácot hidegen hagyja. Egy lány, aki nap mint nap végignézi, ahogy az áhított fiú ölében más ül. Sajnálom őt. Mindig azon gondolkoztam, hogy mi alapján kapunk jót avagy rosszat az Élettől. Mi az algoritmus? Hol az egyenlet? Bizony. Itt már a hatalmas és mindent tudó Matematika is megbukik. Hogy van az, hogy az emberek, akik nem törődnek másokkal, nagyképűek, romlott életet élők, csupa jót kapnak: szerelmet, rangot, elismerést és ami még rosszabb: beléjük vetett hitet. Akik megpróbálnak a tőlük telhető legtisztábban élni, azok csupa csalódást és sok fájdalmat kapnak. Hisz ők azok, akik elől az előbbi fajta ember elveszi a szerelmet, a boldog életet. A beléjük vetett hitet. Hát mi van a világgal?! Ez kell? Árulás, mások elnyomása? Még ha el is érne valamit az ember, az EMBER rögtön meg is próbálja elvenni, vagy csupán kicseréli valami ócskára.

Hát hogy van ez?!

Sokan szenvednek indokolatlanul, és sokan kapják meg azt a fajta boldogságot, amelyről álmodni se merne a legtöbb ember - szintén csak indokolatlanul.

Hát ugye, ugye hogy milyen rendkívül furcsa világ ez? Én még azért hiszek. Hátha egyszer mindenki megkapja azt, amit valóban érdemel.

Cél

Sokan vannak, akik az egész életüket arra teszik föl, hogy meggazdagodjanak. Valahol mindenki erre vágyik, még ha jó cél érdekében is szeretné elérni azt a sok pénzt. Azért, hogy a (leendő) családjuknak mindent megadhassanak, házat vegyenek, biciklit a gyerekeknek, videó játékokat, és mindent, ami csak szem-szájnak ingere. De sok pénzt, jobb esetben, csak sok munkával lehet elérni, és aztán még több munkával, és ezután az emberben automatikusan kialakul egyfajta ambiciózus életforma, amikor egyik elért cél után rögtön kitűzzük a következőt, és így tovább, míg végül egy fajta gépekké, robotokká, zombikká válunk, akik egész nap csak gürcölnek, és elfelejtik, miért is harcolnak igazán. Pedig ez az út is, egy olyan célért indult, ami a leghelyesebbnek mondható: másokat, a családunkat, a világ legfontosabb emberei boldoggá tétele érdekében.

Mégis, azt kell mondjam, nem ez a megfelelő út. Lehet, hogy gazdagokká leszünk így valóban, olyan dolgokat engedhetünk meg magunknak, amiket más nem tehetne meg, cégvezetőkké válunk, főnökök leszünk, de ugyanakkor: boldogtalanok. Akármilyen hihetetlen, az embereknek még mindig nem az elsődleges a pénz. Senkinek se, higgyétek el nyugodtan. Mindenki még mindig, pár ezer év után is, Szeretetre vágyik, és nem hiszek annak, aki ezt tagadni meri. Mindenkit az befolyásol, az utolsó bűnözőktől kezdve, a legjámborabb hívőig, mindenkit a szeretet, és a félelem befolyásol. Félünk attól, hogy egyedül maradunk, félünk attól hogy senki se fog szeretni a földön. Ki választaná a pénzt, a boldogság helyett? Jóformán senki.

Mégis, sok ember a mai világban, gyűlöli amit csinál. Ha nem is gyűlöli, nyűgnek érzi az életet, és nem szeret bejárni dolgozni, de mégis megteszi, hogy legyen sok(?) pénze, gazdag legyen, és megvehessen mindent, amihez kedve szottyan. Még akkor is, ha ez a családi programok lemondásába kerül...

Persze nem azt mondom, hogy dolgozni nem kell, hanem csak élvezni kell az életet. Kell dolgozni, de leginkább olyan dolgot, amit élvezünk, ami egyben munka és szórakozás, amivel úgy megyünk haza délután, hogy "igen, ez a nap eszméletlen jó volt!". Mert ekkor lesz bennünk valami erő, valami energia, amit Örömnek, és Boldogságnak hívunk. Mert ez a két dolog, több energiával tölt el minket, mintha meginnánk 10 karton Red Bullt.

Ne hagyjuk veszni azokat az esélyeket, amiket kapunk az élettől. Az élet egyszer adja őket, és soha többet nem tekerhetjük vissza az időt, még akkor sem, ha nagyon szeretnénk. A legjobb amit tehetünk, hogy szeretetet adunk, önmagunkat képezzük önzetlenségre és elfogadásra. Mindenféle szempontból. Egymásra mosolygunk, és köszönünk. Az élet túl rövid ahhoz, hogy szomorkodjunk, hogy szenvedjünk!

De vigyázzatok, mert a mosoly, és a naivitás (ha lehet így nevezni) nagy erő.

És a nagy erővel, nagy felelősség is jár.

Akinek nem inge, ne vegye magára

Mi a fontosabb a mai világunkban? Az, hogy fejlődjünk, szellemileg, minél több dolgot tapasztaljunk meg, vagy inkább az, hogy minél "kúlabbak" legyünk.

Szerintem itt ki is térhetnénk arra, mit is jelent, ismétlem "kúlnak" lenni.

Lássuk csak, igen. Legyünk extravagánsak, legyünk olyanok, akik kitűnnek a "többiek" a "pórnép" közül. Élvezzük az illegális dolgokat, élvezzük azt, amit nem szabad, és lehetőleg törekedjünk, hogy minden szabályt megszegjünk, sőt, ha lehet, töröljük el a tisztelet fogalmát a földről, hiszen az nem kúl. Természetesen az elsődleges, hogy mindenkit magunk alá kényszerítsünk. Hogy mivel? Ha kell, hát erővel. De ésszel sosem. A lényeg, hogy a gyengébbeket magunk alá nyomjuk, ha esetleg végletlenül velünk egy szinten lennének, és lelkileg tartsuk őket kelepcében. Mert ez számunkra hihhhetetlen jó érzés, és azthisszük, hatalmunk van.

Persze azért nem ilyen szélsőséges a helyzet. Megesik, nem mondom, de alapjáraton nem ilyen szélsőséges. Kúlnak lenni természetesen jelenti ugyanúgy a füvezést, és az ivást, szinte mindenhol, de mondjuk másokat bántalmazni, akár szellemileg, az már hála istennek egyre kevesebbszer fordul elő.

A kérdés a következő, amit fentebb is leírtam: megéri-e kúlnak lenni? Igen, talán egy bizonyos "nagyhangú" kör téged fog szeretni, talán megbecsülni. Befogadnak, az úgynevezett "nagymenők" közé.

Az a helyzet, hogy az ember, ha van küldetése az életben, akkor az csak egy, hihetetlenül nehéz dolog lehet. Megtalálja önmagát. Ehhez természetesen fejlődni kell szellemileg, különböző utat bejárni, itt-ott másokkal találkozni, és együtt járni az utat, segíteni egymást. Ezt nevezném talán, barátságnak. Az a nagy helyzet, hogy "kúlsággal", nem jut senki se előrébb ebben a célban. Azzal, hogy péntek este elmegyek, rágyújtok egy jointra és egy üveg jägerre a parkban, nem jut senki előrébb önmaga megismerésében. Persze, 17 évesen az ember erre vágyik. Kell számára ez a fajta lázadás, ez a fajta "kúlság". Ez az önpusztítás. Viszont át kell gondolni: ha van rá lehetőség, vajon ki lehet-e hagyni ezt a részt, vagy nem?

Talán kell is ez a rész az ember életébe, de inkább csak kóstolás szinten. Egy nyár, egy hónap, egy hét, csak ilyen, hogy aztán azt mondhassák: köszönjük, de ebben nincs cukor. És továbblépni ezen, tudni, hogy akik ezeket teszik, azok nem vagány emberek.

Vagány dolog, ha valaki másokon képes segíteni, anélkül hogy bármit várna cserébe. Vagány dolog, ha valaki át tudja adni a tudását másnak. Vagány dolog, ha az önmagad problémáit meg tudod oldani. Vagány dolog elmélkedni az élet dolgain, másokkal, vitatkozni rajta. Ezek nagyon úgymond, "menő" dolgok.

Persze, akinek nem inge, ne vegye magára. De jobb, ha ő is elgondolkodik, mit érdemes, és mit nem.

Holnaptól

Egyszer mindenki elmegy. Egyszer mindenki, így vagy úgy, de kiszáll az életünkből, elballag, szinte egy szó nélkül. Szinte egy szó nélkül.

Mi csak álltunk ott. Mi csak álltunk, anélkül, hogy akár a kisujjunkat is mozdítottuk volna. Képtelenek voltunk rá. Remegtünk, a fájdalomtól, attól, hogy megfeszült a testünkben az összes izom. Aztán megeredtek a könnyeink... Egymás kezét fogva sírtunk, zokogtunk némán. Egymás kisírt szemét néztük, valahogy nyugtatni, csitítani akartuk egymást, de nem segített rajtunk semmi. Hirtelen elöntött minket minden emlék. Az összes együttlét, az összen együtt töltött perc, a pályaudvar melletti étteremben, a tó mellett, az iskolában, az aulában, a bulikban... Az összes emlék, az összes fájdalmas, és vicces emlék. Mintha fogták volna és magukkal akarták volna vinni. Zokogtunk, hogy ne érjen véget. Ne így.

Aztán Ő jött a sorban. A nevét mondták, és a fáklya mellett elhaladt. Utoljára megvilágította az arcát a fény, és ahogy elhaladt mellette, láttam ahogy megváltozott minden. A levegő körülötte, az arca, a keze, a teste. Minden.

Végül elnyelte a sötétség. Én egy helyben maradtam, és tudtam: még két évig itt fogok maradni. Tudtam, hogy nem fogom elveszíteni, vagy ha igen, hát nem emiatt a búcsú miatt. Tudtam, hogy ez nem a vég. De ez is egy változás. Mégis, tenni akartam valamit. Meg akartam akadályozni, hogy ez a utóbbi másfél év ennyiben maradjon. Hogy azt mondjuk akármire is: vége.

És mára már vége van. Holnaptól elkezdődik az iskola, és Ők már nem lesznek ott. Mi leszünk az idősebbek, mi leszünk azok, akik Ők voltak. És jönnek emberek, akik azokká lesznek, amik mi voltunk. Holnaptól tényleg a saját bőrünkön fogjuk tapasztalni azt, ami megváltozott az életünkben. Holnaptól tényleg, de tényleg minden más lesz.

Persze ott lesznek a régi emberkék közül is páran. Ott lesznek az új emberek, és ott lesz nagyon sok barátom is. De mégis, valaki elment, valaki nem lesz ott, akit még nem tudok elengedni. Még nem készültem fel arra, hogy elengedje a kezem, még nem készültem fel arra, hogy ne üljön ott mellettem. Most leszek pont olyan idős, mint amekkora ő volt, amikor megismertem. Rengeteget tanultam tőle, rengeteget voltam vele, szinte valamennyire azzá váltam, ami ő volt. De talán pont ez jelenti azt a Szellemet, amiről annyit hallottunk.

Talán épp ez a Berzsenyis szellem. Mi vagyunk a Berzsenyis szellem. Ezért kell nekem is továbbadnom azt, amit én is kaptam. Hogy a Berzsenyis szellem életben maradjon. Örökké, és tovább.

Köszönök mindent nektek. Köszönök mindent Neked. Életem eddigi legszebb másfél éve volt.

Mint a víz

Ha egy ember szomorú, ahhoz, hogy ne érezze úgy, hogy a lelke vagy értelmetlen és haszontalan, üres valami a kozmoszban, rendre bele kapaszkodik különböző dolgokba, amelyektől segítséget vár, vagy egyszerűen enyhíti ezt a kegyetlen érzést. Legyen ez egy szép emlék, egy szép kép, egy sokat jelentő mondat, egy tárgy, egy személy, vagy egy felsőbb rendű valami, egy istenség.

Mégis leginkább az ember ilyenkor a múltjába tekint vissza, felidézi "azokat a boldog szép napokat", elképezeli újra és újra azokat a pillanatokat amikor a szíve majd' kiugrott a helyéről, amikor úgyérezte: valami más. Ezek a képek beleringatja őt egy fajta illúzióba, hogy mennyi mindent átélt már, és nem lehet haszontalan és értelmetlen.

Persze ez is csak ideiglenes megoldás. Mert emlékekbe kapaszkodni szép dolog, de az emlék olyan, mint a víz: minnél jobban szorítod, annál jobban csúszik ki a kezed közül. Ilyenkor az embert újra elkapja a Szomorúság és feltárja előtte a "durva igazságot", a jelenét. Elvesztette már mindazt, amiről az emlékeiben fantáziál. Elmúlt, és soha többé nem tér vissza, talán még a szereplői sem. És lőn, az ember megsemmisült. Most érzi csak igazán, mennyire semmirekellő, mennyire sültbolond. Talán, ha kicsit akkkor jobban igyekszik, ha egy kicsit jobban odateszi magát...

És íme, itt is vagyunk. A múlt megbánása, a sajnálkozás, hogy mennyire másképp tett volna sokmindent. A csak tudta volna a jövőt, a helyes választ, cselekedetet, ha akkor jól reagál, ha akkor a helyes szavakat mondja ki... Talán, talán nem itt tartana. Nem lenne boldogtalan...

És ekkor az ember felébred. Nincsenek csodák, az Élet nem olyan kegyes, hogy adjon egy második esélyt, egy második lehetőséget. Egyszer élünk, a legokosabb, amit tehetünk, hogy nyugodtan élünk, átgondoltan, odafigyelve másokra. Megpróbáljuk a második lehetőséget az elsővé tenni. Persze, ez a világ egyik legnehezebb deolga, nem a pillanat hevében cselekedni. Hiszen, mint mondtam, a Pillanat erejét nem érdemes lebecsülni.

Így talán kicsit elkerülhetjük a Szomorúságot, és azt, hogy úgy érezzük: nincsen már senkink, ezen a világon.

Tudtam

Furcsa érzés a csalódás.

Van, amikor nagyon vársz valamilyen jövőbeli dolgot, akkor tervezgeted, elképzeled, újra és újra, és valahogy mindig happy end a vége. Bármilyen kacifántos sztorit beleépíthetsz, a végi mindig móka és kacagás. Szerelembe esünk, sört iszunk és szotyit eszegetünk, énekelünk, tábortűznél ülünk, a fákról gyümölcsöt eszünk, nappal fecskét, este meg csillagokat nézünk, fűbe fekszünk, barátainkat boldognak látjuk, és ők is szerelmbe esnek, sört isznak, szotyit eszegetnek, énekelnek, tábortűznél ülnek, a fákról gyümölcsöt esznek, nappal fecskét, este meg csillagokat néznek és fűbe fekszenek. Boldogok vagyunk mindannyian.

Aztán jön Élet barátunk. És egy csettintéssel összetöri eme álomképeket.ű

A szilánkokkal a talpunk alatt meg nem sokat tudunk kezdeni. Fájnak, vérzenek. Térdeink összerogynak, és sírunk. Már nem azért mert annyira fáj, ahnem azért, mert tisztán látjuk: tehetetlenek vagyunk.

Sajnos valóban, vannak dolgok, melyek nem rajtunk múlnak. Van, amikor csak úszhatunk az árral, valami ismeretlen felé, valami jövőbeli dolog felé. És ilyenkor az ember fél. Fél, mert nem tudja mi vár rá. És ilyen a természetünk. Amiről nem tudjuk mi, attól félünk. Félünk a rossztól, félünk a fájdalomtól és a szenvedéstől. Félünk a magánytól.

Senki se szeret egyedül lenni, aki igen, az se örökké. Amit teszünk, valahol mélyen azért is tesszük, hogz mások figyeljenek ránk. Ezt mindenki máshogy akarja elérni, de a végeredmény ez. Sokadája mondom: Minden ember BOLDOG akar lenni. És egy ember boldog, igazán boldog, csak mások által lehet.

De csalódni kell. Csalódni kell, mert ha nem csalódsz, sose tapasztalod meg, milyen apró is vagy te, milyen gyenge és haszonlatan, az Élethez képest. Tehát nem megoldás, úgy élni, hogy ügyelsz mindig arra, hogy ne csalódj, soha, semmiben. Mert az kcisit olyan, mintha sosem szerettél volna semmit és senkit. Mert csalódni csak olyanban lehet, amit/akit szerettél valaha.

"Számunkra ebben a világban a túlélés az a szeretet, amit képesek vagyunk adni."

Száz esztendőm

"Bezzeg az én időmben!"

Sokat halljuk ezt a mondatot nagyapáink, nagyanyáink szájából. És mennyire idegesít mindket, igaz-e? Persze, csak azért, mert 70-80 évet leélt, és már vén és remeg a keze, jobban tudja! Mert konyakot iszik és valami régi, filter nélküli cigit szív, ezer éves dallamokat dúdol, és ilyen-olyan betegsége van, megmondja a tutit!

Az a helyzet, hogy igen.

Minden, amit mi átéltünk, és át fogunk élni, ők azt már mind a hátuk mögött tudják. Ez nem jelenti, hogy ők okosabbak, szebbek, jobbak- ez csak annyit jelent: tapasztaltabbak mint mi. Mi nem tudjuk még, hogy ez milyen érzés, a magunk tíz-húsz évével.

Nekik már nem a tapasztalalat, az élményszyerzésről szól az élet. Nem azért, mert nem lehet hova fejlődniük, nem lehetne még millió élményt átélniük, hanem az indok egyszerű: Nem akarnak.

Ők leülnek a karosszékükbe egy szál akármilyen cigivel és várnak. Várnak, hogy mesélhessenek. Nekünk. a világnak. Az egész életüket, mind a 70-80 évet.

És aztán valaki leül eléjük. Idegen, barát, gyermek, unloka. Mesélnek.

Szeretem hallgatni. Kiszakít a saját életemből, és belelépek egy másikba. Más lesz az értékrendszerem. Időutazok. Egy más időbe, egy más létbe. Amíg mesél, én csöndben ülök. Hallgatok. Többnyire ámulattal kevert borzongással. Látom, hogy Ő sincs már itt, a karosszékben. Elvitt engem a múltba. Hallgatom és vele nevetek, vagy épp könnyesedik el a szemem. Érzem őt. Lassan azt veszem észre, hogy nem is nekem mesél. Újra éli az életeté, önmagának mesél. Valahol elnéz a vállam fölött, ki az ablakon. Mintha az a szélben táncot járó fa, egy régi komája lenne, úgy néz rá. Mesél a szüleiről, aztán a gyermekeiről, a barátairól, unokáiról. Én még mindig csöndben, figyelmesen hallgatom. Közben rágyújt egy újabb cigarettára. Annyit mesél, hogy közben a cigaretta szépen, lassan, csendben elhamvad a kezében. Úgy nézem mintha az életét nézném. Szépen, lassan porrá hamvad, szépen, csendben pislákoló parázzsal.

Aztán megzavarnak. Valaki bejön- indulni kell. Hirtelen, Ő megszakítja a mondanivalóját, visszatér a mába. Elkezd fájni a szíve, a tüdeje, a háta és a lába. Ma ennyit mesélt. Talán máskor befejezi.

Szeretem az ilyen öregeket. Van mit tanulni tőlük. Álmokat és célokat adnak, és erőt ahhoz hogy elkezdjük őket megvalósítani. Valahol Az ő álmaik ezek, valahol a sajátjaink.

Ők elindítanak az úton, rajtunk múlik, hogy végigmegyünk-e rajta vagy sem.

Bezzeg az ő idejükben.

Korona

Hát megint otthagytam SzépBrassóVárost.

Megint, könnyeimmel küszködve, hatalmas ürességgel a szívemben lelkemben, de otthagytam. Egyszerűen nevetséges, mennyivel nehezebben szakadtam el onnét, mint Budapestről, amit az anyakönyvi kivonatom szerint "otthon"-nak nevezhetek. Bár ismerem Budapestet, mint a tenyerem, ha valaki azt mondja gyere menjünk ki a Hegedába, tudom mit mond, ha valaki Mentsvárazni akar, a véremben van a bólogatás, és ha egyszer valaki felkiált hogy irány a ZP akkor máris készítem a szakadt farmerom. Nem azt mondom, hogy Budapest rossz város, illetve, hogy nem szép, nem lehet mit csinálni, vagy hogy utálok ott élni, mert erről szó sincsen. Sokak, akiknek azt ecsetelem, mennyire szeretnék itt élni Erdélyországban, Brassótól kezdve Sepsiszentgyörgyön át, Kolozsvárig, azt hiszik hogy ezzel azt mondom hogy Budapest egy romlott és rossz város.

Pedig erről szó sincsen.

Én még mindig nem tudok többet mondani annál, hogy a Koronavárosban tényleg kiskirálynak érzem magam, szabadabbnak, és nyíltabbnak, valami van bennem, ami nincs meg máshol valami ami nem húz semerre, valami, ami azt mondja, üllj nyugodtan Fügedi Áron, mert most lehet. Mert hazajöttél. És természetesen sokan mondhatnátok azt hogy: "Persze, hiszen oda mentél nyaralni, csak a chill és csak a jó várt ott téged, csak a kikapcsolódás, a folyamatos hülyülés, de Füge, az ÉLET nem ilyen." Természetesen valahol igazatok lenne. Valóban Brassó számomra egy olyan arcát mutatta, amiben "akkora boldogság van hogy oda már csak műanyag állatok járnak", de olyan emberekkel találkoztam itt, amilyenekkel életemben nem máshol. Emberekkel, akik gyorsabban beleették a szívembe magukat, mint nagyon sok itthoni ismerősöm jópár év alatt, akik miatt tényleg otthon éreztem magam. Akik elhozták ennek a nyárnak az első legszebb napjait. Még a második felvonás csak most következik, de azt tudom, hogy hálás vagyok mindenkinek, és itt felsorolnék sok-sok-sok nevet, de szerintem akik olvassák ezt, és rájuk vonatkozik, azok tudják magukról. Célokat kovácsoltak bennem, tudom magamról hogy erősebb lettem, sokat tanultam, és sokat taníthattam. Kérdés nélkül tudom, hogy Barátokat találtam, Barátokat, akikre számíthatok.

Csak szerettem volna megköszönni a Szent Anna tói kirándulást, azt a sok sok együtt töltött percet, a támogatást, amikor szükségem volt rá, az őszinte szavakat, a nevetéseket, a fürdőzéseket, megköszönni a bulikat, megköszönni a mozit, megköszönni Tusnádfürdői fesztivált, a sok koncertet, a sok beszélgetést, billiárdozást, úgy mindent.

Hazamegyek és honvágyam lesz. (ahogy már most is az van lassan.)

Köszönöm!

Elveszi a kisautóm, meghúzom a haját.

Pistike meghúzza Juliska haját, mert teccik neki.

Hát igen, Pistike elkezdett barátnőzni. Korán kezdte a lelkem. Juliskának ez egyébként fájt, mert szép, hosszú, egyenes és szőke haja van, két copfban. És Pistike amúgyis szemüveges és kapafogú gyermek, ezért Julisnak végképp nem tetszik.

Miután aznap hatodszor húzta meg Pisti Julis haját, ezért Juliska végül úgydönt, ideje Pistivel megbeszélni a párkapcsolatukat. Meg is beszéli vele, hogy a délutáni alvás után, mikor várják PistiApát, és JulisAnyát, hogy felvegyék őket az oviból, találkozzanak a mászóka alatt. Pistike természetesen egy percet se tud aludni, hisz szent meggyőződése: immáron elérte a célját! Meghódította Julis szívét! Ám Julisnak, mint tudjuk, más szándékai vannak. Felajánlja Pistinkének, hogy legyenek barátok.

Hogy a fenti történet óvodában mennyire hiteles, azt nem tudom, ám mindenesetre, érdemes egy picit boncolgatni a fiú-lány barátságok valódiságát, lényegét, feltételeit és okait.

Ne értsetek félre, nem vagyok ilyen Kistehén szerű "Szerelmes vagyok minden nőbe, csak azt nem tudom kibe" ember, nem gondolom, hogy a két nem között barátság NEM lehet. Inkább csak úgy gondolom, feltételekkel.

Vegyük csak Pisti és Julis esetét. Pisti, ha Julis nem lett volna egy szőke barbie arcú leány, valószínüleg nem fáradozott volna annyit a lányka szívéért. Talán meg se szólította volna. Nem hogy meghúzza a haját!!

Egyértelmű hát, hogy egy fiú-lány kapcsolatban az elsődleges, pontosabban a legelső benyomás, vagy szempont: a Külső. Persze, hogy késöbb, egy barátságban vagy egy kapcsolatban nem az az elsődleges szempont, de az érthető, hogy azzal állunnk szóba, aki tetszik, (vagy úgymond "bejön") nekünk. Ez már csak az esztétikai jóérzés miatt is így van. És ha valaki tetszik, és rádaásul kedves is (viszonylag), akkor miért ne "járhatnánk" vele? A kérdés jó és jogos, és ellenérv sem igazán létezik rá. Tényleg, miért ne?

Csak aztán mint Juliséknál, van, hogy az egyik fél nem képes annyira szeretni a másikat, és ezért "marad" a barátság. Van, hogy nem egy időben jön el ez az érzés. De barátságból még mindig lehet szerelem!

De az, hogy szerelmből újra, tiszta barátság, az már kevésbé esedékes. Ez persze attól is függ, mennyire szerette egymást a két fél...

Egy újabb őrültség

A világ igencsak komplikált.

Ez egy olyan általános kijelentés, mellyel az emberiség igencsak nagy része egyetért, vallástól, származástól és nézetektől függetlenül. Tehát bátran kijelenthetem:
A világ komplikált.

Persze, hogy hogy és miért, az egy másik történet. Valamit tanítottak nekem. Nincs két ugyanolyan dolog. Mégha (relatíve) ugyanarról a dologról beszélünk, legyen az egy piros-fehér pettyes gumilabda, amit Morzsi kutya szokott harapdálni, akkor sem ugyanaz, az a bizonyos piros-fehér pettyes gumilabda neked és nekem, vagy neki.

Mindenki másnak látja, hasonlónak, de másnak látja a labdát. De ami talán mégjobban különbözővé teszi a dolgokat, az az, hogy mindenkinek mást és mást jelent az a labda. Az életben mekkora szerepet vállal, miként s hogy válik emlékké és marad meg egy annak.

Higgyétek el, hogy valóban belegondolni hogy másiknak is van önálló, saját véleményük a dolgokról, nehéz feladat. Joggal hihetnénk azt, hogy minden ember élete egy álom, egy agy szüleménye, egy külön világ. El tudom képzelni az arcotok, mikor ezt olvassátok:
"Micsoda egy őrült retardált handicapat ez a srác!" Hát, lehet van benne valami!

De ezt az elméletet nem nagyon lehet megcáfolni. Legalábbis addig nem, míg egy ember nem kezdi el hallani másik gondolatait. Addig minden lehet a mi képzeletünk, illetve pontosabban akkor az én képzeletem szüleménye.

Az egyetlen indok, amiért nem így van, hogy nem értjük a világot, és nem ismerjük önmagunkat. Emiatt másikat se.

Ahhoz, hogy valakit megértsünk, hatalmas lelki erő kell. Ki kell lépnünk a saját világunkból, és újra kell értelmezünk az egész helyzetet. Át kell törnünk önmagunk gátjait, gátlásait, nézeteit, véleményeit, határait, és szinte egy üres lapként átgondolni az egészet. Persze, ez ijesztő, elveszteni önmagunkat, csak azért, hogy megértsünk valakit, és valóban, kegyetlenül nehéz.

Nem várhatjuk el senkitől, hogy megértsen minket!!

De ha valaki képes megtenni érted, akkor én bátran kijelenthetem:

Barátot találtál.

Az emlékek órája

Semmi se tart örökké.

Akármennyire azt hisszük néha, valami biztos az életünkben, valójában idő kérdése az, hogy mikor veszitjük el. Természetesen nem azt mondom, hogy mindent elveszitünk már holnap, és úgy kéne élnünk, hogy felkészülve mindenre, várva a végső itéletet, félnünk kéne. Nem.

Ennél talán kicsit bonyolultabb a dolog. A lényeg, hogy az életben (lassan rá kell jönnöm, hogy) semmi se biztos. Semmire se és senkire se mondhatod azt hogy "örök", az életed sose fog biztos talpon állni. Biztos a kedves olvasóval is történt elég sokszor már, hogy úgy érezte hogy talált valami igazit, és, hogy ezt soha nem fogja elengedni. Egyetlen probléma, hogy az élet változik. Végig mozgásban van, s mi vagy úszunk az árral, vagy belehalunk a saját sebeinkbe.

Szép dolog, hogy valaki küzd, hogy valaki egyszer az Életnek NEM-et mondd -- de ugyanúgy ostobaság. A bátorságot az ostobaságtól egy hajszál választja el. Egy hosszú, egyenes, barna hajszál. Szép dolog önmagunkat feláldozni, szép dolog a saját károdra tevékenykedni. De nem kell ezt tennünk. Ezt senki se várhatja el tőlünk. Azt kell tennünk, amit a szivünk mondd. És itt is megemlithetnék hires, Saint-Exupéry idézeket, mint hogy "...igazán, csak a szivével lát az ember..." De ennek a valós tartalmát, sokkal nehezebb megérteni, mint azt gondolnánk. Mivel most nem erről irok bejegyzést, erre késöbb visszatérek, talán.

Nem akarok az a csöpögős, idézetekkel (a megértése nélkül) érvelő, semmitmondó alak lenni. Inkább érvelek a saját szavaimmal, inkább én is megpróbálok oda kerülni, hogy egyszer az én idézetemet tegyék ki facebook-statusba, vagy MSN illetve Yahoo személyes üzenetbe.

Visszatérve a témámra, csak azt akarom mondani, hogy néha el kell engednünk a legfontosabb dolgokat is, hogy új dolgok vegyék át a helyüket, új, szép, talán erősebb dolgok. Természetesen mindenkinek szüksége van arra, hogy legyen valakije. Valaki mellette álljon, valakire kivetitse minden gondját baját, valaki, akinek sirni tud, hogy az élet mennyire bonyolult és nehéz. De el kell fogadnunk, hogy ez az ember mindig változni fog. Kicsit duplagondol szerű az egész. Tudd, hogy nem lesz minden örökké, de viselkedj úgy, mintha az lenne.

Természetesen én sem tudom a boldogság receptjét, én is csak "filterben" kapom meg, s nem szoktuk felszakitani a filtert, hogy megnézzük, mi van a belsejében. Csak élvezzük, mert egyszerű, és könnyű. Gyorsan elkészül. De ha ezeket meg tudnám csinálni (melyeket jelenlegi állapotomban én sem tudok), akkor úgy érzem, boldog lennék.

Az elfogadás, a tiszta elmének egy alapvető tulajdonsága. Néha úgy kell elengedni a számunkra akár legkedvesebb dolgokat, mintha sose lett volna a miénk. A ragaszkodás a sötét oldalhoz vezet.

Az Erő legyen veletek.

Game over

Sokféle módon lehet elveszteni dolgokat.

Feledékenységből, nemtörődömségből, az érdeklődés elvesztése miatt.

De elveszteni valamit fájdalmas, rendkivül fájdalmas. Nem is akkor, abban a percben fáj, amikor megtörténik a tragédia, hanem később, akár napokkal, hónapokkal, rosszabb esetben évekkel később következik be ez a fájdalom-tudat.

Főleg akkor fáj, ha az a valamit, amit elvesztettünk, még mindig szeretjük. Ilyenkor az ember leül magányosan egy forró teával, előveszi a közös fotókat, és újraéli azokat az áldott pillanatokat, amiket az ég adott neki. Elkezdi becsülni az életet, rájön, hogy mennyire szerencsés volt, rájön, hogy mennyi mindent tehetett volna meg, mennyi mindent kellett volna máshogy tennie.

Persze a múltról okoskodni könnyű. Arról mindenki tud, a múltról és a fociról. Megbánni dolgokat, akarni, hogy másképp történjen, egyszerű, és ésszerű.

De a fájdalom, az valós. Van egy fajta szeretet, ami valóban ritka. Ami annyira ritka, hogy az emberek, ha találkoznak vele, elkezdenek tőle félni. A mai világban a szeretet egy nem alapvető emberi tulajdonság már. Persze, jobb esetben mindenki érzi, de messze csökkent már a szeretet, vagy teszem azt, szerelem fogalmának az értéke. Valahogy az élet velejárója lett.

De ha valaki megbecsüli, akkor felbecsülhetetlen értéket kap. Az emberek a történelem során rengeteg dolgot megtettek a szerelemért. Rómeó és Júlia öngyilkos lett, volt itt ármány, árulás, testvérgyilkosság. Ami csak kell. Éreztek valamit, amit talán a kedves olvasók egy része még nem. Vagy ha igen is, akkor ők pontosan tudják miről beszélek.

Tudni a másik utolsó gondolatát is, hallani a lelke ritmusát, látni a meg-nem-született gyermeked a szemében, ölelni úgy, hogy tudod: most biztonságban vagy. Látni egy közös jövőt. Érezni a meg-nem-történt éveket. Látni ahogy a kezed elráncosodik, ahogy a kezét fogod.

De a legszomorúbb az egészben, hogy ehhez az érzéshez sajnos nem kell két ember feltétlenül. Mert egy ember önállóan, a párjának az érzéseitől függetlenül érezhet ilyet. De ahhoz, hogy teljesüljenek ezek a dolgok, már több mint 6 ezer éve 2 ember kell. És annál nincs is rosszabb, ha egy ember ezzel a ritka, és gyönyörű érzéssel egyedül marad. Mert nem fogja tudni, hogy mihez kezdjen.

Egyikőnk se emberfeletti lény, hogy érzéseket teremtsünk, s uraljuk azokat. Így marad a hosszú és rögös út: Az elfogadás, és az elfelejtés. Mert nincs más opció. Ha valaki szeret, ott csak egy nagy színjátékká lehet formálni a dolgokat, de a valóság, az nem változik. Nem változik meg az érzés, csak hosszú idő elteltével.

Hogy mihez fogok kezdeni? Egyelőre jómagam se tudom. Megpróbálok felnőtt módjára viselkedni, és tartani magam bizonyos dolgokhoz.

De akkor is fáj.

State buoni, se potete!

Hát most elmegyek.

Ma már nem azért, mert haragszom, vagy mert szomorú vagyok, az indokom egyszerű: Mert menni kell. Menni kell, és vissza se szabad jönni egészen Augusztus 17-edikéig. Menni kell, mert itt az idő, hogy új kalandok elé nézzek.

Nincs sok időm, hatalmas kacifántos mondatokban leírni amit akarok, és tekintve hogy alig fél órája keltem fel, és alig 10 perc múlva nem kéne itt lennem a lakásban, ezért nem is akarom.

Annyit akarok, hogy mindenkinek legyen nagyon szép nyara, élvezzétek a napsütést, most ennek van itt az ideje. Járjatok strandra, járjatok Balatonra, Velencei-tóra, egyetek lángost és gofrit (EGYSZERRE), aztán srácok, dobjátok a csajokat a vízbe ruhástul, és csajok, vizespóló verseeeeny! Najó, csak viccelek, de tényleg, olvassatok sokat, művelődjetek, de emellett biciklizzetek töméntelen mennyiséget. Randizzatok minimum 30x a nyáron, hogy a haverokra is maradjon idő, ha épp esti B-city gondolata felötlik valaki fejében.

Én is ezeket fogom csinálni, csak épp itt szomszédban, a Hargitában. Fürdés, fesztiválozás, táncolás hajnalig. És a szerelem.

Egy a lényeg (egy a fontos): Legyetek jók, ha tudtok!

Ikertestvér

Azt álmodtam hogy volt egy ikertestvérem, aki születésünkor meghalt.

Az álom valós volt, olyannyira, hogy tisztán emlékszem édesapám soha-nem-látott szomorú arcvonásaira, édesanyám könnyeire, és zokogásának hangjára. Tisztán emlékszem arra hogy a bátyám csak elfordult és nem mondott semmit.

Furcsa érzések kavarogtak bennem. Szinte azonnal két lelket éreztem magamban egy helyett. Szinte azonnal tudtam beszélgetni a halott ikertestvéremmel. És mégse volt ilyen egyszerű. Nem történt semmi emberfeletti. Nem váltam ketté, a tükörképem nem beszélt vissza. Mégis, az álmomban, leültem az ágyamra és zokogtam. Zokogtam mert megnyomorított a tudata annak, hogy miket vihettem volna véghez a testvéremmel. Zokogtam, mert át akartam karolni a testvérem, és akartam volna adni a homlokára egy nagy csókot.

Édesanyám ugyanígy tett. Mintha évekig lett volna rajta egy hatalmas kötés, egy gipsz, ami most eltört. Zokogott, hogy elvesztett egy gyermeket, zokogott, hogy engem okolt a testvérem haláláért. Majdnem az egész család, egyenként, külön-külön elrejtett zugokban zokogott.

Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem. Hogy miért álmodtam ezt, fogalmam sincs, hogy miért csak most tért vissza egy emlékként az álom, azt sem tudom. De egyvalamiben megerősített.

A múlt cselekedeteit megsiratni az ember számára békét hoz, mintha leróná az adósságát, Isten felé. Mintha azok a sós könnyek megváltást adnának, és feloldozást. Mintha a sírás könnyítene a lelken. Az egyetlen probléma, hogy a múlt az megváltoztathatatlan. Amit ma teszel, az szentírásként él tovább az emlékezetedben. Ami megtörténik, amit az élet elvesz tőled, és ad neked, az mind örök igazság marad. És nem lehet a múltat elferdíteni.

Érdemes a jelenünkre odafigyelni. Érdemes úgy élni, hogy aztán úgy tekintsünk vissza a múltunkra, hogy tiszta szívvel tekinthessünk előre.

Ha lett volna valóban egy ikrem, akkor elválaszthatatlanok lettünk volna. Mi lettünk volna a két muskétás, a két hős, a két világmegmentő. Mindenkit szivattunk volna, mindenkit átvertünk volna, csínyjeinket mindenki ismerte volna szerte a világon. De nincs így. És nem sajnálom hogy nincs így. Persze, csodálatos lenne. De ezt az egész feltételes módot butaságnak tartom. Az álmom számomra arra világított rá, hogy ennek ellenére is tudok boldog lenni, hogy ha én megkaptam a lehetőséget a Sorstól, hogy végigélhetem az életem, akkor ki kell használnom, sőt, az ikertestvérem helyett is élnem kell! Kalandokba kell belevágnom, amit csak tudok meg kell tennem. Helyette is élnem kell, mert talán valahol az életét áldozta értem. Valahogy csak remélni tudom hogy a lelke valóban az én testembe költözött és látja mindazt, amit én is. Épp ezért, meg kell számára mutatnom, hogy milyen a világ.

Szerintem minden ember a lelkében egy ikerrel születik. Vallásokként változik, hogy hogy nevezik ezt. Indiánoknál védőszellemnek nevezik, keresztényeknél védőangyalnak, buddhizmusban is egy belsőbb léleknek. Alterego?

Amikor felébredtem, csupa víz voltam. De abban a pillanatban ahogy kinyitottam a szemem, mint a kámfor robbant ki az agyamból mindenféle emlék az álommal kapcsolatban. De most eszembe jutott, és erről blogot kellett írnom.

Csak gondoljatok bele néha, milyen lenne ha ez az egész, nem csak egy álom lenne, és veletek történt volna meg.

Változnak az idők

Mert az jó.

Érdekes, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak, a régi, megszokott dolgokhoz. Végülis miért ne tennék? Ismerjük, tudjuk, mégha nem is jó egészen, de legalább meglepetések nem fognak érni. Hát ennyire rossz dolog lenne az a bizonyos meglepetés? Inkább érdemes az életnek minden csínyját-bínyját ismerni, s elviselni?

Az a baj, hogy akármennyire ragaszkodunk a régi, megszokott dolgokhoz, az idők változni fognak. És bizony ezek olyan erők, melyekkel ember nem manőverezhet. Nem állíthatja le az időt, nem forgathatja vissza, és az embereket nem húzogathatja képzeletbeli fonalakon. Az idő keservesen, hosszú-hosszú másodperceken át csurog lefelé, és aztán koppan, mint ahogy a homokszemek pattognak a homokórában.

Az élet ideje érdekes dolgokat művel velünk. Új megvilágításba teszi a világot, elkezdesz máshogy érezni dolgokat. S aztán csak ülsz a fotelben egy forró délután, s csak a fejed bírod csóválni: "hová vannak azok a szép idők?". Furcsa, mennyire beleivódott az emberiségbe a múlt imádata. Senki, vagy alig néhányan mondják azt, hogy a fenébe a múlttal, ide a jövővel.

Érthető. Több mint érthető, hiszen amit nem ismerünk, azt nem szeretjük. Még. Aztán nyilvánvalóan, az élet nem olyan kegyes velünk, hogy elzárjon minket minden új információtól. Tapasztalunk, átértékelünk dolgokat.

Változnak az idők. Előrehaladni mindenképpen jó dolog. Néha ugyan van, hogy az ember fájlalóan tekint a jelenére, és a múlt szépségeiből szeretne erőt meríteni. Csakhogy azt évszázados tapasztalatok mutatják, a múltból senkinek se sikerült eddig jelent faragnia. És a jövőből?

Újra kilyukadtam ehhez a múlt-jelen-jövő trióhoz, mutatva, hogy még magam se értem őket teljesen. Hallottam én már ezerféle magyarázatot, hallottam ezer és ezer variációt arra, hogy amit élünk az mi. De szerintem nem ez a kérdés.

Nem az életet kell megfejtenünk. Nem kell értenünk mindent. Szerintem az alapigazság az mindenki számára világos: Az ember boldog akar lenni. Minden embernek ez a célja, még annak is, aki öngyilkos hajlamokkal rendelkezik, az is, aki az ereit vagdossa, az is, aki önmagát sanyargatja. Nem mondom hogy nincs önzetlenség, de azt kell mondjam, ritka. Mivel emberek vagyunk, és nem állatok, ez a velejárónk. Ego.

Talán ez a név az emberre majd egyszer ráragad. Majd a távoli Galaxisi jövőben.

És a boldogságért bármit megtesz az ember. Sajnáltatja önmagát, sír, kacag, kihasznál másokat, elárulja a barátait, gyilkol. Tényleg, az ember bármire képes lenne azért, hogy a saját "nagyobb jó"ját elérje.

Persze szép dolog kutatni az élet rejtelmeit. De nem tanácsos annyira kutatni, hogy aztán elfelejtsünk közben élni is. Mert akárki akármit mondd, azért kaptuk az életet a Földanyától, hogy éljünk benne, és nem azért, hogy visszaadjuk neki azt, vagy hogy egy más helyen újra találkozzunk vele. Bizony, mivel anyagból vagyunk, valamilyen módon vissza adjuk azt, amit tőle kaptunk. Megesszük a gabonát, növekszünk, gyermeket nemzünk, s aztán meghalunk, és a testünk egyenlő lesz a földdel. Ez egy olyan körforgás, amivel tartozunk. Akárkiről legyen szó.

És azt sem mondom, hogy a boldogságot kutatni nem jó dolog. Nem, ez minden ember feladata, megismerni önmagát, és ezáltal felszabadultan élni, úgy, hogy másokat is megértve, másokkal együtt élve, boldog életet tudjon maga háta mögött. Mindenki képes a boldogságra. Mindenkinek több út vezet a boldogságához. Senkinek sincs kiszabva egy út. Mindenkinek több útja van, és azon meg végig amelyiken akar. És amelyiken végigmehet, ahol a legkevesebb embert töri össze. Mert csak ismételni tudom önmagam, embereket össze fogtok törni, és embereket elfogtok veszíteni. Semmi se tart örökké.

Az ember rendkívül sokszor nyomja el önmagát. Rendkívül sok lehetőséget hagy ki. Rendkívül sokszor nem azt csinálja, amit a szíve diktál.

Egyszerre kell boldognak lenni, és másokat nem összetörni. De néha mérlegelni kell. És csak azt tudom mondani, hogy a mérleg mindig magatok felé fog dőlni. És ez így van jól. Ha ti nem vagytok boldogok, akkor semmi más se lesz az. Ne várjátok mástól a boldogságot. Ne várjátok hogy majd valami fenti dolog fogja beindítani a dolgaitok, ne várjátok, hogy majd megsegít bennetek valami, és valaki, és minden egyszerű lesz. Ti éltek, nektek kell mindent, de mindent elérnetek ebben az életben.

És ha valaki/valami bennetek boldoggá tesz... Ha tényleg azzá tesz, és olyan helyekre visz titeket, és olyan érzéseket mutat meg, melyeket addig nem ismertetek... Ne hagyjátok elveszni, ne féljetek kűzdeni érte. Mert csak ti lehettek azok, akik megszerezhetik.

Ne féljtek szeretni... Megéri!

Hiszen a mi túlélésünk az a szeretet, amit adunk.

18 - Fordulópont?

Hát ez is eljött.

Fura, hisz tökéletesen emlékszem még, hogy 6 éve bicikliztem a velencei-tó körül, és azon gondolkoztam, milyen jó lenne már 18 évesnek lenni, milyen jó lenne már felnőni, hogy 18 évesen mennyi mindent fogok csinálni, elköltözöm otthonról, elmegyek a híres-nemes Ááámerikába, és vissza se jövök soha többé!

Aztán eltelt egy év, két év, három év, és pillanatok alatt az álom már nem álom többé. Bár a Szentiván-éji álom az örök, mégis, azt kell mondjam hogy a felsorolt álmaim közül, nem hogy nem értem el, már meg se akarom őket tenni!

Persze nincs ezzel baj. 12 éves fejjel csak hajtottam a biciklit és az eget kémlelve álmodoztam, nem volt gondom rá, belegondolni a dolgokba. Nem is kellett.

De most itt van, és azt mondják ez az a pont amikor az ember "felnőtt" lesz. Semmiképp se szerenték itt a "Felnőtt"-"Gyerek" ellentétről, szokásos vitáról beszélni, mert sose szerettem azt a vitát, megvan az álláspontom ugyan, de nem mennék bele.

Tehát így van, 18 éve sírtam föl először, a Rákos-kórházban, s aztán sokszor sírtam föl még utána, igaz, talán már nem ott. Azt várná az ember, legalábbis szerintem mindenkiben megvan egy pici vágy, érzés, vagy gondolat arról, hogy valami változni fog azzal a pillanattal, hogy eljön a szülinapja. Hogy a 23:59 átvált 00:00-ba. Persze mondhatom azt, hogy nem, nem változik semmi, de ez először is nem igaz egészen, a másik, meg hogy mondhatom a nálam fiatalabbaknak, úgyse fogják elhinni. Én se hittem el soha senkinek. Hátha mégiscsak valahol esper vagyok, vagy minimum valami varázsló, csak 18 éves koromban tudhatom meg. Hátha. Aki meg már elmúlt 18, az pontosan tudja milyen érzés. Igyunk!

Fura, hogy mennyire úgy érzi 18 évesen az ember, hogy mennyire sokat élt át. Legalábbis én nagyon. Ha visszatekintek, főleg erre az utóbbi "kritikus" 6 évre, arra gondolok, hogy bár előtte kétszer ennyit megéltem már, mégis az egész eddigi életem ebbe a 6 évbe lett belesűrítve. Bármennyire is az embernek "nem kell" felnőnie, a kamaszkoron átesik, és talán ez a 12-18 éves korig az a szakasz, amikor az ember ezt 100%-osan átéli. Az első szerelem, az első tánc, az első barátságok, az első érzelmek, az első korty alkohol, az első slukk cigi, az első, az első, az első. Aztán vagy lesz belőle több, vagy nem. De ezeket a dolgokat, az átlagos (mégegyszer idézőjelbe rakott) "kritikus" dolgokat ilyenkor éli át az ember. 18 éves korára az ember talán elég érett már, jobb esetben, hogy ezekből kilábaljon, hogy ne kelljen benne azt a téveszmét, látszatot kelteni, hogy "ne tedd meg fiam". Az egész korhatárosdi, úgyis csak erre megy ki. Az ember nem mindig képes látni hol a határ, főleg fiatalon, de tudok jópár példát mondani, akik felnőtt fejjel se tudják néha. Ezért kell egy látszatot teremteni, amitől az érettebbek csak szenvednek, a kevésbé érettek meg úgyis kijátszák ezeket a szabályokat. Mert mindenki kijátsza. Mert kijátsza és kész. Erre se magyarázat, se semmi. Végülis talán, ezegyszer, ebben az esetben, talán azért is vannak.

Szóval 18 évesen az ember büntethető. Kicsit irónikus, hogy 18 évesen kap aztán ezernyi jogot, ami azelőtt számára tiltott volt. Ez a "büntethető leszel, de sokkal többmindent megtehetsz legálisan, mint eddig". 18 évesen az ember ihat alkoholt, rágyújthat egy cigire, elmehet szerencsejátékot játszani, elmehet éjszakai klubbokba. Kinyílik a világ, amíg azelőtt a kopasz tarkójú bácsik csúnya nézése mindenhonnan elriasztotta a kiváncsi tízenéveseket, addig 18 évesen már mosolygós barátoknak tünnek. Talán, ha eleget iszol, még kedves szerzeteseknek is, a kopasz fejükkel.

Hogy ezzel a nappal felnőtt lennék, eléggé kétlem. Hogy majd miután leérettségiztem, 20 éves fejjel, akkor felnőtt lennék, eléggé kétlem. Hogy ha lediplomáztam, és tanítok, felnőtt lennék: nagyon remélem, hogy nem!

Valahol az ember már 17 évesen is felnőtt, és 17 évesen is kamasz, és 17 évesen is gyermek. De ez így igaz, 18 évesen és 20 évesen és 25 évesen is. Csak az élet egyre jobban belekényszerít minket a "felnőtt fejjel" való gondolkozásba. Egyre éberebbnek kell lenni, és egyre jobban odakell figyelni rá, főleg a gyerekek között mozgunk, hogy mi is maradjunk meg valahol gyereknek, hiszen sokmindent tisztábban is láthatunk. Főleg, ha tanárok leszünk.

18 éves lettem én. Hogy mi fog változni? Semmi. Valószínüleg nem leszek alkoholista hirtelen, nem is leszek láncdohányos, és nem fogok casinoba járni éjjel-nappal, és strip-tease bárba se fogok járni minden éjjel. De legalább megtehetem. Ha akarom.

In Memoriam

Úgy volt, mint minden reggel. Felkelt, megmosakodott, felöltözött, megivott egy teát, és összepakolta az aznapi dolgait. Elindult az iskolába, elköszönt a szüleitől, és ugyanúgy, szürkén, csak sétált a villamoshoz, ami levitte a metróhoz. Minden úgy történt, ahogy eddig. Semmi különleges nem volt, ami jelét adta volna annak, hogy ma bármi is történni fog, ami szokatlan. Nem gondolta hogy aznap este már nem fog lefeküdni az ágyba. Nem gondolta, hogy aznap délután már nem fog többé a számítógépe elé ülni. Nem gondolta, hogy aznap már soha többet nem mesél a barátainak az életéről.

Ahogy leszédült a peronról, már tudta. Már mindent megértett. Mindent értett, amit eddig nem. Mindenféle félelem megszűnt a testében és a lelkében egyaránt. Tudta, hogy innen nincs visszaút. Innen nincs többé visszatérés a múltba, a szokásos jelenbe, a szürke hétköznapokba. Viszont sajnálta. Őszintén sajnálta. Az utolsó gondolatai a körül forogtak, mit tett volna, ha tudja… Hogy tegnap este nem kiabál rá a barátnőjére, hogy hagyja abba a stílusát. Hogy elmondta volna neki, hogy mennyire szereti, és hogy örökké szeretni akarja. Elmondta volna a barátainak, hogy mennyire hálás mindenért. Elmondta volna, az apjának, hogy megbocsátott azért, hogy egyedül hagyta őt gyermekkorában. Elmondta volna az anyjának, hogy mennyire szereti, annak ellenére, hogy elköltözött tőle. Elmondta volna a bátyjának, hogy ő volt az egyetlen ember, akit tényleg, szívből tisztelt. Elmondta volna a legjobb barátjának, az egész életét. Azt akarta, hogy akár csak egy ember, de ismerje őt, minden kicsi titkát. Elvitte volna a barátnőjét randizni a hétvégén. Egy napon át vele lenni, fogni a kezét… Elolvasni a kedvenc képregényét végig… Nem halasztani a dolgokat… Elköszönni az apjától reggel, úgy, hogy megöleli, átkarolja. Kitakarította volna a szobáját, rendet hagyva maga mögött, nem csak úgy hagyni, ahogy van… Meghallgatni aznap reggel a kedvenc számát… Elbúcsúzni az emberektől, akiket szeretett.

De mindezt nem tette. Nem tette, mert sejtése se volt a sorsáról. Még annyi mindent el akart érni… Nagy ember akart lenni, nagyobb akármelyiknél, valaki akart lenni, akikre emlékeznek az emberek.

De senki maradt. Egy senki. Egy élettelen testként hulló senki.

És átgondolva az életét…

Arra gondolt…

Hogy nem ért el…

Semmit.

A metró hatalmas csikorgással fékezett. De már túl késő volt. A tinédzser fiú koponyája szétrepedt a metró szélvédőén, és pillanatok alatt halt meg. Már nem lehetett segíteni rajta, a metró darabokra kaszabolta a testét. És a fiú, csak egy fiú maradt, mindenki emlékezetében. Egy fiú, akit elütött egy metró. És az emberek élete ugyanúgy folytatódott, mint eddig… Iskolába jártak… Munkába jártak… Nevettek a vicceken. Sírtak a saját kis problémáikon. Nem változott semmi az életben. Az idő ment tovább, a fiú létezése nélkül.

Mindössze egy sírfelirat volt, ami valamennyire ezen a világon tartotta:

IN MEMORIAM

ANONYMUS

Fanni

Kisebb kavalkád után végre megláttam, nagyban nézelődni a meki előtt.

Hirtelen ezer és ezer érzés szabadult fel bennem. Az egész tábori élmény, az egész, úgy ahogy volt. Az énekek, a legurított sörök, a hatalmas táncházak, az éjszakai fent maradások, a tábori szerelmek.

Hirtelen a sok érzelemmel, és a sok emlékkel nem tudtam mit kezdeni. A nyelvem akadozott eleinte, csak mosolyogni tudtam, annyi mindent akartam egyszerre mesélni, el akartam mondani a sok-sok érzelmet, a sok-sok gondolatot, ami kavargott a fejemben.

Aztán nekiindultunk Budapestnek. Mivel hüvösebb volt, ezért úgy döntöttünk, nem ülünk ki a Margitszigetre. Inkább elmegyünk teázni. Innentől ömlött a szó mindkettőnkből. Először csak a közös élmények, aztán meg jöttek a bonyolultabb dolgok, az eddig el nem mondott nézőpontok, és azok az élmények, amik ezalatt a majd' egy év alatt történtek velünk. Felemelő érzés volt újra beszélgetni, mégegy olyan "csodabogárral" mint én. Rajongással dicsőítettük együtt, egymás szavába vágva, a táncot, Erdélyt, falut, Válaszútat.

Végül pár hely után, amit zárva találtunk, elmentünk egy kávézóba. Kiültünk a teraszra, mert egészen kisütött a nap, hüvös se volt már, és egy tejes kávé mellett folytattuk a beszélgetésünket.

Elmeséltem neki mik történtek velem az évben, és ezzel jómagam is, egy éves értékelést írtam magamról. Megpróbáltam a tengernyi élményt, ami ezalatt az egy év alatt történt velem, rendezni, de persze 3 óra nem volt elég mindenre. Persze ő is sokat mesélt, és mint mondtam, ezeknek a fele közös emlék volt.

Újra rá kellett döbbennem, hogy nagyon jó emberek is élnek Budapesten. Akik ugyanúgy értékelik az életet, mint jómagam, és legalább annyit jelent nekik Erdély, a néptánc, a népdal, és a barátok.

Nem is ez volt a legérdekesebb az egészben. Csak amíg vele voltam, elfogott egy érzés, egy olyan érzés, hogy most nem is itt ülünk, Budapesten a Király utca egyik sarkán, hanem Válaszúton, félhomályban, és nem kávét iszogatunk, hanem egy üveg citromos Beck'set, és mellé nem sütit eszünk hanem szotyizunk. Ugyanúgy nevettünk, ugyanúgy meséltünk arról, hogy az élet nem csupa móka és kacagás, és tánc. Erre a gondolatra mégjobban összeszorult a szívem, és újra ott akartam lenni, legalább 2 hétig egyfolytában, minden este táncházzal, barátokkal, kacagással. Mintha a közeli épületek nem is lettek volna ott, helyette sátrak tengere lett volna körülöttünk, hogy a terasz ahol ültünk, az valójában a kis terasz lett volna Válaszúton, és a házikó ami mögöttünk volt, az egyértelműen az új terem lett volna válaszúton, és éppen húztak volna egy keserves népdalt.

Aztán menni kellett. Fájdalmasan bár, és még ezernyi történettel a tarsolyomban, de menni kellett. "Lesz még válaszút!" egyeztünk meg, mintha annyit mondtunk volna, hogy lesz még megváltás. Pár perc mosolygás és egy hosszú ölelés után, két különböző irányba indultunk el. És szépen lassan a sátrak visszaváltoztak épületekké, a házikó visszaváltozott kávézóvá, és a terasz is összement. A népzene helyett újra az autók pufogása rezgette a dobhártyám, és a tiszta levegő helyett, a városi szmog nehezedett a tüdőmre.

Hazafele menet csak bámultam magam elé, és elterveztem válaszútat. Persze nem tudhatom mi vár rám ott, most mi lesz az a radikális változás az életemben, amit hozni fog, de alig várom.

Válaszút 2010. Itt jövök.

Külcsíny

Gondoltam változtatok egy picit a külcsínyen a blogon. Igaz, nem sok dolgom volt vele, mert ez is csak egy minta, tehát ha találkoztok más blogon ezzel a külcsínnyel, akkor ne csodálkozzatok! Gondoltam itt a nyár, itt a jó idő. Hehe. Én naívka. Meg majd piros hó fog esni, fölfelé!

De addig is, míg kint tombol a zord idő, és pulcsiszezon, addig is itt hadd legyen egy kis zöld fű, kék ég, fehér felhő, és nyárérzés. Sajnos nem tudom elhozni kintre is, pedig megtenném ha lehetne! Ha már szép tavaszunk nem volt, jó lenne már egy kis verőfényes napsütés! Na de nem baj, inkább most tombolja ki magát az Ipse, minthogy aztán júliusban és augusztusban legyen rossz idő!

Remélem tetszik az új külcsíny, commenteljetek, szídjátok az írásokat, kritizáljatok, azért van! Tényleg, szokjatok rá a kommentekre! Mindent szivesen hallok! Vitázni meg kifejezetten SZERETEK!

Jó blogolvasást!

Sírtál

Sírtál. Odamentem hozád és átöleltelek. Éreztem a mellkasomon a szívverésed, éreztem a nedves arcod a vállamon, éreztem a meleg lehelleted a nyakamon. Éreztem hogy átölelsz és szorosan belémkapaszkodsz és méghangosabban felzokogsz.

Sírtál. Méghozzá egy fiú miatt, aki becsapott, aki kihasznált. Csititgattalak, ringattalak a karjaimban hogy megnyugodj, de te csak sírtál, hosszan, félhangosan. És egyre jobban kapaszkodtál belém egyrejobban csusztál lefelé... Én mégjobban átöleltelek nehogy összerogyj, és lassan az én szemeimben is könnyek gyűltek.

Sírtál. Egyre gyorsabban vert a szíved, éreztem hogy rám számítasz, hogy sokat jelent az hogy itt vagyok, hogy ölellek, hogy a fejed a vállamra hajthatod. Mintha hálás lettél volna nekem. Ezekre a gondolatokra magamhoz simítottalak és belesuttogtam a füledbe hogy nincs semmi baj, hogy mostmár itt vagyok, és megvédelek.

Sírtál. Keservesen zokogtál, mostmár a hálád miatt is, és a fiú miatt is. Csak belesuttogtad a fülembe a nevemet és magadhoz szorítottál, már minden testrészünk egymáshoz ért. Kívülről úgy tűnt volna, mintha egy ember lettünk volna, ahogy öleltük egymást, az árnyékunk már egy embert adott ki.

Sírtál. Ahogy álltunk egyre és egyre több könnycsepp csorgott le a gyönyörűszép arcodon. És belesuttogtál a fülembe. „Szeretem őt... Nagyon... Szeretem... Képtelen vagyok lemondani róla... Mert... Ő... az én igazi... szerelmem...”. A füledbe suttogtam, hogy tudom, de mostmár mégtöbb könny gyűlt a szemembe.

Sírtam. Ahogy érezted hogy elkezd remegni a testem, hogy fel-fel kapkodom a levegőt, elengedtél és rámnéztél. Én elfordítottam a fejem, nem akartam hogy lásd hogy én sírok, hogy képes voltam ennyire gyengének mutatni magam pont előtted, akit szeretek. Újra megöleltél és szorosan magadhoz szorítottál, majd két szót suttogtál a fülembe: „Miért sírsz?”

Sírtunk.

Fészláv

Facebookon kitört a szeretet.

Valamelyik ismerősöm kirakta az üzenőfalára, hogyha valaki "belájkolja" az állapotát, akkor ő ír pár gondolatot annak az embernek az üzenőfalára, hogy mit kedvel benne. Persze egy kicsike "tedd ki te is ;)" megjegyzés kíséretében.

Először csak páran "lájkolták", de aztán elkezdődött a lájk-vihar. Mindenki lájkolt mindenkit, aki kitette. Ez még alapjában lehetne egy nagyon buta és gyerekes dolog, és emellett fölösleges. De én mégsem gondolom ezt.

Ebben a szürke világban hajlamosak vagyunk rá, hogy elfelejtsük azt, hogy mit is szeretünk a barátainkban, az előbb taglalt megszokás miatt. Megszokjuk, hogy ott vannak nekünk, ez olyan alap. De ha belegondolunk, hogy mennyi mindent köszönhetünk nekik, hogy mik is azok a dolgok, amiket kedvelünk bennük, rájöhetünk, hogy mennyire tényleg a barátaink. De ez nem csak a barátainkkal van így. Jó néha belegondolni, hogy miért is vagy jóban azokkal, akikkel jóban vagy.

Persze itt még mindig fulladhat tragédiába a dolog. Egyszer ott, hogy valaki nem talál semmi jót a másikban, és ebből kifolyólag, másodszor ott, hogy össze-vissza fenéknyalintásba és hazudozásba torkollik az egész. Jó, biztos van benne egy picike "nem emelem ki a rossz tulajdonságaid", de nem hinném hogy erről lenne szó. Mármint a fenéknyalintásról. Számomra nagyon fura volt, hogy pár embernél úgy éreztem hogy: "uhh, na most mit fogok írni?", de ahogy neki ültem, picit átgondoltam, mindenkinél találtam valami értékest, valami jót.

Nem tudom kitől származott az alapötlet, de jó tudni, hogy vannak még ilyen talányos emberek, és az emberek vehetők az ilyesmire. Amikor rólam írtak, azt is jó érzés volt olvasni, mégha néha én is láttam benne azt a bizonyos szépítést, de ettől még voltak részek, és voltak emberek akiknél picit megkönnyeztem, annyira jól esett.

Minden emberben ott a jó. Csak meg kell találni. És aki keres, az talál.

i-TOUCH

Érdekes, hogy az ember milyen könnyen meg tudja szokni azokat a dolgokat, amit neki természetesek. És mennyire későn tud csak rádöbbenni, hogy mennyire jó dolga is van.

Persze egy átlagosan igaz, sok dologra. De mivel épp most fejeztem be a "Halottnak a csók" (Pushing Daisies) című sorozatot, amiben ez az egyik fő romantikus szál, ezért kiemelek egy olyan fogalmat, amit úgy a nagyátlagban mindenki természetesnek tart: az érintés fontosságát.

Ugye mindennap érintkezünk az emberekkel, mind spirituálisan, mind fizikailag. Felszálsz a metróra reggel, szinte 100% eséllyel beleütközöl valakibe egy fékezés során, vagy előrebuksz, esetleg elveszted az egyensúlyod és már is megvan az ütközés. Ezek olyan pici jelentéktelen kivédhetetlen dolgok, amikre az ember már oda se figyel, nem is érdekli. Talán nincs is nagyon nagy jelentősége, megszoktuk.

Aztán beérsz a suliba/munkahelyre, lepacsizol a haverokkal, ez máris egy intimebb érintés, de ez is olyan, hogy mindenhol ezt látod, mindenki ezt csinálja, senki se ad neki jelentőséget. Megszoktuk már, "cső pityukám!". Ez kell. Aztán találkozol a barátnőiddel, puszilkodtok, ez már azt jelenti hogy egy belső körön belül helyezkednek el, valahonnan ismered, hisz mégsem adsz puszit minden harmadik járókelőnek az utcán (kivéve, ha nem vagy egy részeg celeb, akit mindenki ismer, de akkor sem érdemes, mert nagy valószínüséggel elkapsz valami szép kis virust).

De mi van akkor amikor ezek az érintések, ezek a mindennapos kontaktok megszünnek? Vagy tiltottá válnak? Vagy egyszerűen nem lehetséges... mondjuk a távolság miatt?

Elkezd az értelmük megnőni. Elkezd értelmet kapni a kézfogás, felfogod hogy mekkora ereje van egy ölelésnek, megérted mitől intim egy csók, elkezdenek jólesni ezek a pici dolgok. Csak amíg ezek mindennap megvannak, addig sajnos nem tudod értékelni őket. Illetve persze, lehet hogy most úgy érzed, tudod, de ez olyan mint a reflex... Ha odafigyelsz rá, kontrollálni tudod őket, ha nem, akkor magától müködnek. Elég sok érzelem, és érzékelés az ilyen.

Csak azt mondom, hogy értékelni kell ezeket. Ezek nagyon fontos dolgok az életben, és használjátok ki, amíg lehet. Öleljetek meg embereket, akiket szerettek, mutassátok ki érintéssel mennyire fontos nektek. Mert érezni fogja, higgyétek el. Ne hagyjuk magunkban elveszni az érintés fontosságát. Ha megtehetjük, tegyük meg.

Egy szerelmetes novella a tollamból

A szívem dobogott. Rám mosolyogtál... Eddig is volt már ilyen, nem volt igazából ez olyan nagy dolog... De most valami mást éreztem ebben. Valami mást, valami sokkal mélyebbet, sokkal szédítőbbet... Odajöttél hozzám és megöleltél, magadhoz szorítottál, szinte már fájt, de a meglepettség és az öröm semlegesítette a fájdalmat...

A lelkem újongott. Úgy éreztem egy pillanatra szeretsz. Az ölelésed, amiben több volt mint barátság... Lelkem boldog volt, örömkiáltásokat hallatott. Nem vártam valójában erre a csodára, nekem mindig is olyan volt mintha ez soha nem történhetne meg, mintha számomra örökké tabu lennél. De végül, elengedtél.

A kezem leomlott. Magam mellett volt, kicsit csalódottan, amikor más fiúhoz mentél oda és nyomtál az arcukra egy puszit, kicsit féltem kicsit, hogy esetleg azt érzem amit nagyon nem kéne: Féltékenységet. Nem vagy a szeretőm, nem vagy senkim, a barátom vagy, nem lehetsz több, mi soha nem lehetünk együtt.

A szemem elkerekedett. Újra odajöttél hozzám és megtapintottad finom bársonyos bőröddel a kezem, jelezve hogy kövesselek. Mikor már eltűntünk a többiek szeme elől, megfogtad a kezem és rákulcsoltad a saját kézfejedre. Mélyebben bementünk az erdőbe, egy gyönyörű tisztásra ahol egy farönk volt. Elengedtél és odafutottál.

Az arcom elpirult. Megfordultál, nevettél, a barna hajad megcsillant a gyönyörű napsütésben. „Gyere...” mondtad. Olyan voltál mintha egy bábjátékos lennél, a testem a te szavaidra mozgott, öntudatlanul mégis jóérzéssel benne... Odaléptem hozzád. Odahajoltál közel az arcomhoz, és lehunyt szemmel puha ajkaid az enyéimhez értek.

A testem remegett. Ahogy csókoltál, a világ megváltozott, a vízcsobogás halkabb lett, a rigófütty elhalt, még a nap is abbahagyta a világítást... Ketten maradtunk, csak Te és Én. Átöleltél. Én visszaöleltem bár a karjaim csak remegve mozogtak míg végül biztos pontot nem találtak a hátadon. Abbahagyta a remegést, de te ekkor a csókot is abbahagytad...

A szívem megállt. Soha előtte nem éreztem ilyesmit... Mosolyogtál, a hangok és a fények visszatértek a fejembe, kicsit bántóan, mégis barátságosan ölelt át újra a napfény fátyla... Átöleltél és a szemembe néztél. Végül megszólaltál: „Örökké Szeretni akarlak.” Mondtad, majd a nevemen szólítottál. Azon a nevemen ahogy sose szoktál.

ElektroKardioGráf

Milyen furcsa.

Az ember élete valóban egy EKG görbe. Ha egyenes, már régen rossz, de ha valóban görbe, akkor bizony egyszer fent, egyszer lent. Higgyétek el, ha egyszer végtelenül boldognak érzitek magatok, számítsatok arra, hogy nem sokára már csak rosszabb lesz.

És itt legszögeznék valamit. Pozitívnak lenni nem azt jelenti, hogy mindenben őrülten csak és CSAK a jót látod. Optimistának lenni annyi, hogy hiszel, bízol, és remélsz. Ha valamelyik meghal, főleg a hit, akkor lesz valaki realista, és ha valakiben az összes meghal, akkor válik pesszimistává.

De semmiképp se arról szól az optimizmus, hogy örökké tart a "hepinessz" és a "láv". Mert nem. Van, hogy idegesek vagyunk, van, hogy nem minden úgy alakul ahogy mi azt hittük.

A minap történt velem egy igen érdekes dolog. A btáyámmal beszélgettem, filozofálgattam, amikor hirtelen azon vettem észre magam, hogy nem teszek mást, csak ellent mondok, és nem akarok alulmaradni az aktuális vitában. Akkor ezt nem sikerült realizálnom, az EGO jelenléte miatt. Viszont pár nappal késöbb ültem magyarórán, és rájöttem mennyire nem arról szól egy vita, vagy egy vélemény, hogy menyerjük/megcáfoljuk. Néha nem nekünk van igazunk! Néha nem csak a saját véleményünk kell sulykolni, és higgyétek el, sokmindenre rájöhetünk így.

A másik érdekes kérdés, ami foglalkoztatott az utóbbi héten az a múlthoz, a múlt szeményeihez való ragaszkodás. Még mindig az a véleményem, hogy a múlt a történelem martaléka, nem szabad a régi jókba kapaszkodni. Talán több, mint fájdalmas lesz tőle a jelen. Nem mondom, sokat tanulhatunk a múltból, de nem hagyhatjuk hogy érzelmileg befolyásoljon minket. A jövőt várni hasonló érzés. De erről már írtam.

Szóval ne várjuk el az Élettől, a Sorstól, az Istentől, Az Erőtől, hogy ha kapunk valami jót tőle, akkor már sose törénjen vleünk rossz. A rossz kiegészíti a jót és fordítva. Higgy, remélj, bízz. Benne. De a bizalomért cserébe ne várj semmi jót. Se rosszat. Jó helyébe se várj jót. Mert nem kapsz. Hogy mit tegyél? Egyelőre én sem tudom, de alig vagyok 18 éves, talán még lesz időm gondolkozni ilyesmin. Persze helyetted én se tudok élni. Vagy megfogadjátok a tanácsaim, vagy nem.

Te választasz. De én már nem ígérek semmit, soha többé.

Öntudat

Honnan tudhatjuk azt, hogy egy érzelem igazi? Mivel lesz egy érzés több, és mitől mondjuk azt egy érzelemre, hogy hamis?

Sokan mondják egymásnak azt hogy "szeretlek". És sokan csóválják a fejüket és mondják azt hogy "ugyan, ezek azt se tudják mi az a szeretet", vagy "nem tudják hogy kell szeretni". Ennyire egyértelmű lenne egy érzelem? Miért ne érezhetné egy ember másképp a dolgokat, mint a másik? Ettől leszünk különbözőek, ettől leszünk bizonyos személyiségek, az érzelmeink miatt, a gondolataink miatt, a gondolkozásmódunk váltakozása miatt. Pozitívak vagyunk-e, vagy negatívak...

Az ember valójában mindig ego centrikus. A "jó" és a "rossz" az ugyanúgy viszonyítás kérdése, mint mondjuk az, hogy egy tárgy jön, vagy megy. Önmagunkat tesszük a középpontba, de nem is akármilyen középpontba, hanem a világ középpontjába. Hirtelen tőlünk függ minden, mi leszünk a legmagasabb eszme és a legtisztább gondolkodás. Nagy erő kell ahhoz, hogy ezt meglássuk: nem így van.

Persze, sokan mondják hogy "jaj én ügyetlenke vagyok" vagy "nem vagyok szép", de ezek a szavak sokszor nem azt jelentik ahogy hangzanak. Azt jelenti "szeress jobban", azt jelenti "szánj meg, kérlek", azt jeletni "mondd, hogy szép vagyok". Mert az ember könnyen veszi be azt, ha dícsérik. És szüksége is van rá. Ha az ember sokáig csak negatív visszajelzéseket kap, hajlamos összeomlani, mint egy gépezet, vagy mint egy szoftver. Nem bírja a terhelést. Ekkor beteg lesz, köhög, és mindenféle fizikai tünet keletkezik rajta. Az ember nem más mint egy gép, mint egy állat, csak épp érzelmei vannak.

Ezen túllépni már önmaga a Fény. Önmaga a Megvilágosodás, a Tudás.

Az első lépcső mindig a Felismerés:

Amikor valamit teszünk, valami rosszat például, és átadnánk magunkat a Pillanat Erejének, akkor felismerjük, hogy mit teszünk, persze megtesszük, mert gyengék vagyunk. Tudatilag. Akaratilag. De ha felismerjük a helyzetünket, felismerjük és TUDATOSAN tesszük a rosszat, az már egy hatalmas lépés. Az az első lépés az Igaz Ösvényen.

A második lépcső a Cselekvés:

Mikor már felismertük a hibánkat, és képesek vagyunk megálljt parancsolni a vágyainknak és a Pillanat Erejének. Amikor kiszállunk a játékból, és lehet aztán visszaesünk. Persze ez nagyon nehéz. A vágy hajtja az ember elméjét, a vágy az, ami néha bizony életben tartja, a vágy az, ami a kiváncsiságot feltüzeli. És fordítva.

A harmadik és egyben talán utolsó lépcső, az Éberség:

Mikor már pontosan tudod hogy a tetteidnek milyen következményei lesznek. És éberen vigyázod minden lépted, és Önmagad vagy. Hogy ezen a magas szinten megtaláltad-e Önmagad már? Talán. Talán nem. De tudatában vagy a cselekedeteidnek, és ezzel már az emberek fölé emelted magad. Nem függsz semmitől, és felemelsz másokat.

Persze azt mondják, hogy a Megvilágosodottaknak a tettei nem hagynak következményt maguk után. Kiszálltak az élet körforgásából, többé nem a részei. De nem hiszem hogy ez lenne a dolgunk, ezt az állapotot elérni. Mégha valaki eléri a második lépcsőt, az már önmagában egy bölcs, és öntudatos ember.

Persze vannak megmagyarázhatatlan dolgok. Vannak dolgok, amikre nincsen racionális magyarázat.

Légy boldog! Boldogabb, mint valaha!

Vannak helyzetek, amiket az ember sose feled el. Egyszerűen nem.

Talán, mert jó érzés volt átélni, és azzal, hogy emlékezünk rá, újra és újra átéljük, mégha nem is ugyanúgy, mint akkor és ott. Talán mert egyszerűen kitartást ad. Talán mert van rá esély hogy még átéld újra.

És persze ott a másik oldala az egésznek, sose tudhatod mikor tör az életedre, egy-egy ilyen pillanat. Nincs algoritmusa, nincs logaritmusa, nincs rá egyenlet, vagy megoldóképlet, nincs rá semmi, amivel kiszámolhatnád mikor következik be. Lehet, már holnap, lehet hogy csak 2 hónap múlva, lehet hogy csak 1 év múlva, de az is lehet hogy 10 év múlva. Mindig ott leselkedik rád, és akármelyik pillanatban bekövetkezhet. Ismerős lehet egy másik érzelemhez, az félelemhez. Mégis, ettől elég távol van. Bizonyára most kiváncsian kérdezitek: "Melyik érzelemre gondolsz?" Valaki persze egyből rávágja hogy "Jah, a szerelem." vagy valami hasonló badarságot.

Ez az érzés, inkább leírhatatlan, és megfogalmazhatatlan. Tudjátok, van az az érzés, amikor a szíved mindjárt kiugrik a helyéből, a torkod megfeszül, a szádat nem bírod kontrollálni, az arcizmaid megfeszülnek, és valami belülről feltörő kiáltást érzel - boldog vagy! Boldogabb mint valaha! A torkodban dobog a szíved, szinte már az agyad helyén is a szíved dobog, nincs többé észérv, nincs többi józan gondolkodás. Nincsenek benned kétségek, még arra se bírsz gondolni, hogy valamikor, nemsokára véget ér ez az egész. Nem bírsz gondolni semmire, egyszerűen csak érzed - boldog vagy! Boldogabb mint valaha!

Ne gondoljátok hogy az ilyen nem létezik, és azt se gondoljátok, hogy a fenti bekezdés egyértelműen a szerelem. Nem kell hozzá sokminden, egy pad, egy sör, zene, egy csomag szotyi, és egy hideg éjszaka... Összebújás, pihenés, alvás. Napfelkelte. Álmos mosolyok. Az ajkak összeérése nélküli csókok. Magány, és végül csönd. Hosszú csönd.

Végtelen csönd.

Az utolsó

Hát ez is eljött, az év vége. Az utolsó nagy vizsga. Az ember ilyenkor szépen kiöltözik, megmossa a haját, levágja a körmét, előveszi a legféltettebb ruháit, itt az ideje hogy szépen kiöntse ami eddig gyűlt és gyűlt a pohárba, és tiszta vizet öntsön bele. Vicces ahogy pár hónapja még milyen messzi időpontnak tünt a mai nap, de lehet csupán egy hetet is mondani, azthinné az ember olyankor hogy ugyan, messze van az még... Nem kell izgulni!

Aztán hirtelen itt van, és az orrodra koppint: tanultál eleget? figyeltél? meg tudod csinálni? nem csalsz, ugye?

Az utolsó vizsga, az utolsó komoly számonkérés, az utolsó remegő, elcsukló hangon való felelés, az utolsó tételhúzás az évben, az utolsó, szinte eszméletlenül a padbahullás, és erőlködő fejjel és kézzel való tételkidolgozás, és az utolsó, amikor kilépsz az ajtón, és te vagy a világ legszabadabb embere, már az se érdekel, hogy hogyan sikerült a vizsgád.

Naaaa, azért ne menjünk ennyire előre. Még csak most ébredtem föl, most vettem föl az öltönyömet, nyakkendőmet, tettem rendbe a hajam, csillogtattam meg a mosolyom, ellenállhatatlan-e. Még most itt van a gyomromban a pici szörnyecske, aki szépen egy karommal kapargatja a hasfalam belsejét, és közben mászik föl a torkom felé. Elindulok az iskolába, a 11 tételemmel, és onnantól megszünik a világ délután 2-ig, csak én, és a tételek.

Hát kívánjatok sok szerencsét, kéz és lábtörést, egy kalappal, és adjatok egy csokor négylevelű lóherét, ha megláttok egy kéményseprőt, akkor köpjetek a ball vállatok fölött hátra (de előbb nézzétek meg van-e valaki mögöttetek!) és fogjatok meg egy gombot és háromszor fordítsátok el balra, és közben gondoljatok rám! Akkor el is indultam!

Pillanat

Nem hosszú idő. Annyi idő, míg a szemünket benedvesíti a szemhéjunk. Néha, ha épp nagyon figyelünk valami másra, észre se vesszük, azt a rövidke sötétséget ami addig tart, míg a szemhéjunkat lecsukjuk és kinyitjuk. Persze ha odafigyelünk rá, s most bizonyára ti is odafigyeltek rá, észlelitek, és érzékelitek az a rövid ideig tartó sötétséget, ami elzár minket a külvilágtól. Amíg a szempillák összeérnek, vagy amíg a szemünk előtt van egy pillangó.

Ez egy pillanat.

És mint egy ilyen, az egész életünket befolyásolhatja, más alapokra helyezheti, boldogsággal tölthet el, összetörhet minket, és tönkreteheti a hitünket, és életünket.

És néha akkor is boldoggá tesz minket, amikor minden más az súgja, badarság! Mikor egy végtelenül nagy zsákutcákba vezet minket ez az időtartam. Pillanatnyi boldogság a neve. És ezért a pillanatnyi boldogságért képesek vagyunk teljes hónapokat sírni. Sokszor hajlandóak vagyunk vállalni megannyi hosszú, magányos és könnyekkel teli órát, napot, hetet, csak egy darab pillanatért cserébe, mely valami teljesen más dimenzióba visz minket. Ami már túltesz a fizikai világon, és talán a filozófiai síkot is átszeli. Amikor egy olyan világba kerülünk, ami már túltesz mindenféle latin szón. Ahol nincs más, csak a pillanat ereje.

És ne becsüljük le a pillanat erejét. Önmagunk is mindannyian jól tudjuk, hogy ezért a pillanatért sokmidnenre képesek vagyunk. Képesek vagyunk hazudni, átverni, csalni, megjátszani önmagunk, édes álmokat csepegtetni. Képesek vagyunk gonosszá válni. Mert ez a pillanat akkor mindent megér. A józan észt a pillanatnál rövidebb idő alatt győzi le, és bár talán jobb esetben tudjuk, milyen következményei lesznek ennek a pillanatnak. Mégis vállaljuk őket. De ha nem is vállaljuk, akkor is belemegyünk a pillanatért cserébe. Belemegyünk még abba is, hogy másnak ártsunk.

De gondoljunk csak bele... Megéri ez? Persze, ilyenkor lehetetlen belegondolni. Ilyenkor csak tenni kell, ilyenkor nem tudunk gondolkozni, valami erős késztetést érzünk arra hogy most cselekedj, most tedd, ne hallgass a külső hangokra, csókolj, ölelj, simíts, hazudj, édes szavakat suttogj, most itt vagy, most jó, most senki se bánt, most legyőzhetetlen vagy...

Persze aztán jön a másnap reggel. Felkelsz, és kinézel a napsütésbe. Üresnek érzed magad. Undorodsz magadtól. És fáj. Okolod magad, hogy tehettél ilyet?! Hogy mehettél bele?

Persze... mostmár fáj? Mostmár visszacsinálnád? De nem lehet... Mert a pillanat is múlékony. Akármennyire is szeretnénk néha, hogy a Pillanat örökké tartson, és ne veszítsük el a hatalmunkat az idő, tér, és emberek fölött. Elmúlik, s többé nem jön vissza.

Hát megérte?

So cliché

Mindig azt hittem, a boldogság valami elérhetetlen, magasztos, hihetetlen dolog.

Aztán rájöttem, hogy tévedek. Hiszen az ember gyermekként a legboldogabb. Az ember, már gyermekként eléri a boldogságát. Nem küzd érte, nem szenved érte, nem bonyolítja az életét: csak él, és mosolyog. Nem keresi a cinizmust mások hangjában, nem keresi az ellenségeit, nem keres semmit másokban: szeretettel szemléli a világot, hisz a világban, hiszen új, és tágas az még. És ennyi a recept, semmi más, nincs megváltó fordulat az életben, nincs megváltó ember, nincs valami hatalmas dicsfény, s glória, ami elhozná a végső boldogságot. Ennyi az egész, mosolyogni, és élni.

Marcangoljuk önmagunkat, részben a múltunkért, és részben a jelenünkért, és harmadrészben a jövőnkért. A múltunkat bánjuk, a jelenünket féltjük, a jövőnktől félünk. Mindhárom cselekedet alapvető emberi tulajdonság. Bánjuk a múltunkat, hiszen annyi balgaságot követtünk el életünkben, annyi mindent lehetett volna jobban, és nem, nem lehet visszapörgetni az időt, és másképp tenni. Mert az Idő ilyen.

A jelenünk a legbiztosabb az életünkben. Kézzel fogható, aktuális, itt van. Cselekedünk benne, és rendezgetjük a dolgainkat, és ezt a magabiztosságot az ember félti. Félti a kevéske örömöt amit hiszi hogy kap az életben, félti azt a maroknyi boldogságot, amit olyan nagyon nehezen megkaparintott. Nem így van?

A jövő már a legrégebbi kúltúrákban is foglalkoztatta az embereket. Jósdákba jártak, tudni akarták mi vár rájuk, mert féltek. Mert bizonytalanok voltak. Vannak dolgok, mik nem változnak. Az ember a mai napig fél a jövőjétől, tudni akarja mi lesz vele, hogy okosan tudja rendezni az életét, hogy felkészülhessen a legrosszabbra.

De mi lenne, ha nem bánnánk a múltunkat, hanem elfogadnánk? Mi lenne, ha a jelenünket élveznénk, minden cseppjét, minden másodpercét, miközben megtennénk a kötelességeinket? És mi lenne, ha nyugodtan várnánk a jövőnket, anélkül, hogy minden sarkon elöbb csak a fejünket dugánk ki. Lehet így élni. Sokféle módon lehet élni, mert sokféle út van.

Múlt, Jelen, Jövő. Sokat vitatkozhatnánk rajta, melyik mennyire valós. Erről talán késöbb írok egy másik bejegyzést.

Csak élvezzétek. Tegyétek meg amit ma megtehettek, mert a jövőtök azzá lesz. Ne hagyjátok ki a lehetőségeiteket, s eresszétek el mindazt, amit el kell.

És biztos klisének hangzik amit mondok, de gyerekek, tényleg: Mosolyogjatok. Mert egy mosollyal kezdve a napot bármire képesek vagyunk.